A német önjáró lövegek fejlesztése az I. világháborúig vezethető vissza, amikor az ellenséges repülőgépek és megfigyelő ballonok elleni védekezésül kialakították a 77 mm-es, ún. Ehrhardt lövegeket. Ezek teherautóra szerelt ágyúk voltak, előnyük a nagyfokú mozgékonyság volt.

A német hadsereg 1930-as évek közepén megkezdett fejlesztése ismét felkarolta ezt a korábbi megoldást. Ekkor már a gépkocsiknál lényegesen jobb terepjáró képességű, féllánctalpas járművekre szereltek egyre nagyobb kaliberű lövegeket.

Az első, kimondottan tüzérségi feladatok ellátására, sorozatban készült önjáró lövegeket a lengyelországi hadjárat után, a borsigwaldei Altmärkische Kettenfabrik (Alkett) GmbH gyártotta. Az avultságuk miatt harckocsiként már nem használható Pz I. Ausf. B páncélo- sok teknőjére szerelték a 15 cm-es nehéz gyalogsági löveget.

A nem nagy példányszámban (38 db) elkészült önjáró lövegeket nem önálló tüzérségi alakulatoknál alkalmazták, hanem a páncéloshadosztályok néhány lövészezredének nehéz századaiba osztották be azokat. Ez tulajdonképpen egybeesett ezeknek a lövegek- nek az eredeti, saját gyalogságot támogató feladatkörével, nevezetesen az ellenséges gyalogság és azok fegyvereinek kiiktatásával.

A 15 cm schwere Feldhaubitze 18, avagy sFH 18

Németország európai államok elleni „villámháborúja" során azonban megmutatkozott, hogy a tüzér fegyvernemnek szüksége van saját önjáró lövegekre. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ún. gyors csapattestek motorizált tüzérségének mozgékonysága nem kielégítő. A gyorsan mozgó páncélosalakulatokat a tüzérség nem volt képes követni, támogatni. Annak ellenére sem, hogy a Wehrmacht az akkori kerekes járműveknél lényegesen jobb terepjáró képességű féllánctalpas járművek egész skálájával rendelkezett, az 1 tonnástól egészen a 18 tonnás vontatóig.

De a vontatott tüzérség két hátránya is megmutatkozott: egyrészt a lánctalpas jármű- vekhez képest a féllánctalpas vontatók terepjáró képessége gyengébb volt, másrészt a tűz-, ill. a menetképesség elérése a nagyobb létszámú kezelőszemélyzet ellenére is jelentős időt vett igénybe. A háború során a német csapatok egyre gyakrabban kerültek védekező helyzetbe, az ellenséges tűzcsapások és páncélos áttörések, valamint a kény- szerű állásváltoztatások jelentős veszteségeket okoztak a csak korlátozott gyorsasággal reagálni képes tüzérség ember- és fegyverállományában.

Az első Geschützwagen für sFH 18/1, 1942 végén.

Az első háborús évek ezen tapasztalata a páncélozott tüzérség egy új fegyverfajtájának létrehozásához vezetett. Olyan tüzérségi fegyverekre volt szükség, melyek mind támadó, mind védekező harcban követni tudták a harckocsikat. A legrövidebb idő alatt el kellett érniük a tűzkészültséget olyan terepszakaszokon is, melyet a saját gyalogság még nem biztosított. A lövegnek védelmet kellett nyújtania a kezelőszemélyzetnek az ellenséges gyalogsági fegyverek és repeszek ellen.

Ugyanakkor a tömegcsökkenés, amely a harckocsikhoz képest gyengébb páncélzatból adódott, javította az önjáró löveg mozgásképességét, egyben lehetővé tette a nagyobb lőszermennyiség málházását. A löveg eredeti változatánál mozgékonyabb lánctalpas hordozó járműnek biztosítania kellett a tűzcsapás irányának gyors változtatását is.

Geschutzwagen III,1943 tavaszi gyártás.

Az először még Geschützwagen III/IV megjelölésű Hummel (Poszméh) kialakításához a 150 mm sFH (nehéz tábori tarack) adott volt, alkalmazásával a löveg eredeti lőtáblázatai is felhasználhatóak maradtak. Hordozó járműként a Pz IV. Ausf. F harckocsi teknőjét kí- vánták felhasználni, azonban a motort a harckocsi farából a páncéltest közepére kellett helyezni, hogy a löveg és a 6 főnyi személyzet megfelelő teret kapjon.

A gyártásra kerülő önjáró löveg bizonyos tekintetben nem felelt meg az elvárásoknak: csak kevés (18 db) lőszert tudott magával vinni. Ennek szükségszerű következménye az lett, hogy a Hummel teljes legyártott darabszámának kb. 25%-át lőszerszállító változat- ként alakították ki. Egy 6 Hummelből álló üteghez minden esetben 1-2 lőszerszállító változat is tartozott. Ezek azonban a be nem épített lövegtől eltekintve teljesen azonosak voltak az önjáró változattal, így szükség esetén egy sérült alvázú Hummel lövegét tábori körülmények között is át lehetett szerelni a lőszerhordó páncéltestbe.

Egy Hummel Oroszország déli részén (1943. június)

A Hummel első példányának bemutatása után a gyártó Alkett cég úgy döntött, hogy a Pz III.. és a Pz IV. harckocsik leginkább bevált részegységeinek felhasználásával gyártja az önjáró löveget. Külsőleg úgy látszott, hogy az alkalmazott egységek alapja a Pz IV. Ausf. F harckocsi, azonban a páncélos belsejében a Pz III. Ausf. J fődarabjai domináltak.

A Pz IV. harckocsiból származott a módosított páncélteknő, a futómű a futógörgőkkel és a felfüggesztéssel, a támgörgők, a lánc és a láncfeszítő kerék a feszítő mechanizmussal. A Pz III. harckocsiból vették át a HL 120 TRM típusú Maybach motort a sebességváltóval, az előtétáttételt, a rögzítő- és kormányféket, valamint a hajtásláncot, aminek következ- tében a Pz III. meghajtókerekeit is alkalmazni kellett.

Hummel üteg tüzeléshez készen, 1943.

Az új fejlesztés nyomán kevés alkatrész készült: a motor áthelyezése miatt szükségessé vált új meghajtótengely, a módosított kipufogórendszer, a nyitott küzdőtérben némi fűtést biztosító téli felszerelés, a hűtőventilátor meghajtásának módosítása és néhány más, kisebb alkatrész.

A késői gyártású Hummel jellemzői:

• az „erkély" a páncéltest teljes szélességében a vezetőnek és a rádiósnak is helyet ad,
• a kétoldali kipufogócsövek a láncfeszítő kerekek mellett végződnek,
• a meghajtókerék a Pz III. J harckocsiéval azonos,
• a láncfeszítő kerék a Pz IV. H harckocsiéval azonos,
• a támkerekek gumi futófelület nélküliek,
• a felépítmény kétoldali hűtőnyílásai oldalról zártak, azokat felül drótháló fedi.

Késői gyártású Hummel.

A páncélos lövegét menet közben elöl a páncéltesten és hátul a páncélos belső terében is rögzítették. A küzdőtér — nem harchelyzetben — ponyvával volt lefedhető, és a motorról bevezetett meleg levegő segítségével fűteni is lehetett.

A Hummel önjáró lövegekkel felszerelt alakulatokat a legnehezebb harcok színterén, a keleti fronton vetették be, a kurszki csata idején még csak az elitalakulatok fegyvereként alkalmazták, de később a népszerű típust már minden arcvonalon bevetették — 1944/45 folyamán a magyarországi harcokban is. A gyártott Hummel önjáró lövegek darabszámai (724 db, ill. 157 lőszerszállító) alapján megállapítható, hogy ez volt a Wehrmacht legsike- resebb önjáró lövege.

(Forrás: Spielberger: Panzerkampfwagen IV. und seine Abarten.
Rolf Stoves: Die gepanzerten und motorisierten dt. Grossverbande 1935-1945.)