Az I.világháborút kővető versailles-i békeszerződésben a győztes hatalmak meghatározták, hogy a vesztes Németország a továbbiakban milyen és mennyi hadihajót tartson meg. Az akkoriban „Kaiserliche Marin”-ről „Reichsmarine"-re átnevezett német hadiflotta számára csak kevés régi, elavult hajók megtartását engedélyezték.

Ezzel a világháború alatt Nagy-Britannia mögött még a világ második legnagyobb flottájával rendelkező Németország jelentéktelen tengeri hatalommá zsugorodott.

Az 1920-as években Németországnak csak arra volt módja, hogy a versailles-i szerződés- ben rögzített darabszámokon és vízkiszorításokon belül a régi hadihajók selejtezésével párhuzamosan újakat kezdjenek építeni. 1930-ig négy új 5600-6600 tonnás könnyűcir- kálót (EMDEN, KÖLN, KÖNIGSBERG, KARLSRUHE) helyeztek szolgálatba 8-9 db 15 cm-es ágyúból, 8,8 cm-es légvédelmi ágyúkból, továbbá 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúkból és torpedóvető csövekből álló fegyverzettel, 29-32 csomó maximális sebességgel, valamint 100 mm-ig terjedő páncélzattal. Ezzel párhuzamosan elkészült tizenkettő 924-933 tonnás új torpedónaszád is.

Az 1930-as évek elején a nyugati hatalmak Németországgal szemben tanúsított békülé- keny politikája, valamint a jelentős szovjet hadihajó-építési programok előkészítéséről szóló hírek következményeként tárgyalások indultak a német és a brit kormányszervek között az akkor már „Kriegsmarine”-re átnevezett német hadiflotta versailles-i korlátjának jelentősebb bővítésére.

A Deutschland és az Admiral Scheer.

Egyidejűleg Németország elkezdte az öreg, elavult hadihajók lecserélését három ún. zsebcsatahajó (DEUTSCHLAND, ADMIRAL SCHEER, ADMIRAL GRAF SPEE) és kettő újabb könnyűcirkáló (NÜRNBERG, LEIPZIG) építésével. Ezek akkoriban már korszerű, kategó- riájukban erős egységeknek számítottak.

Hitler hatalomra jutása után — Mussolini Olaszországának támogatásával — 1935. június 18-án aláírták az angol-német flottaszerződést Londonban, amely engedélyezte Német- országnak, hogy hadihajó-típusonként annyi hadihajója lehessen, mint Nagy-Britannia washingtoni, 1921. évi nemzetközi konferencia szerinti flottájának 35%-a, tengeralatt- járója pedig annak 45%-a. Ezzel a londoni flottaszerződés gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a versailles-i békeszerződés német hadihajókra vonatkozó korlátjait. És bár az angol-német flottaszerződés csak kétoldalú volt, az I. világháború győztesei közül senki nem tiltakozott ellene.

A Scharnhorst egy 1939-es felvételen.

A londoni flottaszerződés aláírása után a német haditengerészet a még 1934-ben titok- ban megtervezett flottabővítés (Bauprogram 1934) megvalósításaként azonnal 2 darab 31 800 tonnás csatacirkáló (SCHARNHORST, GNEISENAU), kettő 14 050 tonnás nehézcir- káló (ADMIRAL HIPPER, BLÚCHER), tizenhat 2200 tonnás torpedóromboló (LEBERECHT MAASS-osztály), valamint kettő I. típusú 862 tonnás tengeralattjáró (U-25, U-26) építését.

A Blauprogram 1936 további hajók megépítését vette tervbe, köztük kettő 41 676, illetve 42 900 tonnás csatahajó (BISMARCK, TIRPITZ), kettő 23 200 tonnás repülőgép-hordozó (GRAF ZEPPELIN, PETER STRASSER), három 12 750 tonnás nehézcirkáló (PRINZ EUGEN, SEIDLITZ, LÜTZOW), hat 2411 tonnás torpedóromboló (DIETHER VON ROEDER-osztály), 12 darab 844 tonnás torpedónaszád (T1 - T12), és 16 tengeralattjáró (VII és IX/A típusú) gyártását. Ezek az építések még bőven belefértek a londoni szerződésbe.

1938. december 8. – a Graf Zeppelin vízrebocsátása.

Németország azonban hamarosan már nem törődött a londoni flottaszerződés korlá- taival és 1937/1938-ban — már a háborús készülődés jegyében — egy újabb hatalmas flottafejlesztési programot dolgozott ki, ami több módosítás után a Z-terv megnevezést kapta. Hitler 1939 januárjának végén jóváhagyta és elrendelte ennek végrehajtását. A meglévő és a Bauprogram szerint már építés alá került ill. elkészült egységeken kívül a Z-Plan megvalósításaként 1946-ig további 6 darab 56 200 tonnás csatahajó (H, J, K, L, M, N jelzésűek), 3 darab 32 300 tonnás csatacirkáló (O, P, Q), kettő 23 200 tonnás hordozó (C és D jelzésűek, a GRAF ZEPPELIN-hez hasonlóak), 16 db 7800 tonnás könnyűcirkáló, 22 db 4542 tonnás felderítő cirkáló, 46 db 2527-2818 tonnás torpedóromboló (Z23 - Z68), 66 db 853-1931 tonnás torpedónaszád (T13 - T78) és 205 darab tengeralattjáró (I., II., VII. és IX. típusúak) készre építésének kellett volna megtörténnie.

A Graf Zeppelin a Kielben, 1940 júniusában.

Az előbbieken kívül az 1939 és 1946 közötti években a Z-terv 237 egyéb hadihajó (akna- rakók, aknamentesítő hajók, ágyúnaszádok, kísérő hajók, torpedóvető gyorsnaszádok, őrhajók, stb.) elkészítését is előírta. A továbbiakban a hadihajó-építéseknek már csak a hajógyárak kapacitása és a pénzügyi fedezet előteremtése szabott korlátokat; erőltetett ütemben megkezdték a hajógyárak bővítését, a hajóépítések pénzügyi fedezetére 1939 és 1946 közötti időszakra 33 milliárd Reichsmark ráfordítást terveztek. A Kriegsmarine személyi állományát 1946-ra 200 000 főre kívánták növelni.

A német hadiflottának a Z-terv befejezésekor nagyságban és minőségben már olyannak kellett lennie, hogy csatahajókból, csatacirkálókból, repülőgép-hordozókból és cirkálók- ból összeállított kötelékeivel az Atlanti-óceánon eredményesen bocsátkozhasson harcba a brit és francia tengeri erőkkel. Mivel a megépítendő új német csatacirkálók, repülőgép-hordozók és cirkálók maximális sebessége legalább 33,5 csomó volt, viszont a meglévő brit, francia hasonló egységek zöme csak 25 csomó sebességgel tudott haladni, illetve a leggyorsabbak is csak 31,5 csomóval, az elgondolás szerint ez lehetővé tette a német egységeknek, hogy tetszésük szerint megtámadhassák és üldözhessék a nyugati szövet- ségesek hadihajócsoportjait, vagy túlerő esetén kitérhessenek előlük.

Hitler a Bismarck fedélzetén, 1941. május 5.

Meglehetősen sajátos, hogy 1939 januárjában a Z-terv jóváhagyásakor Hitler még úgy vélte, Raeder tengernagy — a Kriegsmarine főparancsnoka — véleménye ellenére, hogy egy háború Nagy-Britannia ellen legfeljebb csak 1946-ban fog kitörni, azaz Lengyelor- szág már megtervezett lerohanása (Fall Weiss) nem fogja automatikusan maga után vonni Anglia és Franciaország hadüzenetét. Karl Dönitz, a tengeralattjáró-fegyvernem parancsnoka teljesen irreálisnak tartotta a Z-Plan végrehajthatóságát. Szerinte a német hajóépítő-ipar kapacitása a menet közbeni továbbfejlesztése ellenére sem lehetett elegendő egy ilyen hatalmas flotta kialakítására, továbbá a nyugati hatalmakkal való összecsapás Lengyelország lerohanása után aligha látszott 1946-ig elhalaszthatónak.

Dönitz egyébként a német flottafejlesztés keretében inkább nagyarányú tengeralattjáró-gyártást szeretett volna látni, a jelentős U-boot mennyiséget tartva egyetlen hatékony eszköznek mind a nyugat-európai hadiflottákkal szemben, mind az évi 50 millió tonnányi tengerentúlról jövő nyersanyag- és készáruimportot igénylő Anglia blokád alá vételére és kiéheztetésére.

Raeder tengernagy kitünteti Dönitz kedvencét, Otto Kretschmert (U-99).

A Kriegsmarine szakembereinek többsége sem hitt abban, hogy belátható időn belül Nagy-Britannia tengeri háborúban legyőzhető lenne. Figyelmüket nem kerülhette el az sem, hogy a Z-tervvel párhuzamosan más nagyobb tengeri hatalmaknál is — 1936-tól 1939-ig — jelentős hadiflotta-bővítések indultak meg. Csak nehéz hadihajókból 1936 és 1939 között újként Nagy-Britanniában 5 csatahajó, 4 hordozó, 18 könnyűcirkáló, Fran- ciaországban 4 csatahajó, 2 hordozó, 3 könnyűcirkáló, az Amerikai Egyesült Államokban 5 csatahajó, 2 hordozó; Japánban 4 csatahajó, 4 hordozó, 4 nehézcirkáló; Olaszországban 2 csatahajó, 14 könnyűcirkáló; a Szovjetunióban pedig 3 csatahajó, 2 csatacirkáló, 2 ne- hézcirkáló és 5 könnyűcirkáló építését kezdték meg.

Hitler a Molotov-Ribbentrop-paktum 1939. augusztus 3-i megkötése után még kevésbé tartott attól, hogy Lengyelország megtámadása után rövid időn belül háborúba keve- redhet a nyugati hatalmakkal, hiszen a lengyel állam megsemmisítése tulajdonképpen egy közös német-szovjet hadműveletté vált. Szerinte, ha Nagy-Britannia és Franciaország Lengyelország megtámadása miatt katonailag fel kíván lépni, akkor ezt mind Németor- szág, mind a Szovjetunió ellen meg kell tennie.

Ehhez azonban a nyugati hatalmak nem érezhették eléggé erősnek magukat. Hitler abban is reménykedett, hogy Lengyelország megtámadását nyugaton kizárólag „Drang nach Osten"-ként fogják értékelni, amely a német birodalom csak kelet felé való terjesz- kedését indítja meg, későbbiekben pedig a sztálini birodalom ellen.

A német külpolitika egy ideig — bár nem túl hangosan — ezt igyekezett a Nyugat felé hangoztatni is. A történelem azonban Raedert és Dönitzet igazolta: két nappal az után, hogy Németország megtámadta Lengyelországot, Nagy-Britannia és Franciaország ha- dat üzent. Ugyanakkor semmilyen katonai retorzióval nem éltek a Lengyelország keleti felét 1939. szeptember 19-től mintegy 110 hadosztállyal elfoglaló Szovjetunióval szem- ben. (Megj.: a lengyel államhatárok sérthetetlenségére vonatkozó 1939. március 31-én kinyilatkoztatott brit garanciavállalás, valamint az 1939. május 19-én kötött francia-lengyel katonai szerződés — mely szerint, ha Lengyelországot támadás éri, a francia hadsereg segítségére siet — a nyugati történészek szerint csak Lengyelország nyugati határaira, illetve német támadás esetére vonatkozott.)

A II. világháború kitörése — a nagy tervek ellenére — csak egy viszonylag kisméretű német hadiflottát talált, és már a kezdeti szakaszban elvágta a Z-terv végrehajtását. Az elkövetkező időben az eredetileg flottafejlesztésre tervezett hadiipari kapacitás és nyersanyag egyre nagyobb részére a Wehrmacht és a Luftwaffe tartott igényt.

A Z-tervben már megkezdett H és J csatahajó, PETER STRASSE repülőgép-hordozó, M, N és O könnyűcirkálók építését 1940-ben leállították, még ugyanebben az évben szétbon- tották elkészült részeiket. A GRAF ZEPPELIN repülőgép-hordozó, a SEIDLITZ és LÜTZOW nehézcirkáló építése lelassult, ezek már sohasem készültek el. Közülük a LÜTZOW-ot 1940-ben, félkész állapotban eladták a Szovjetuniónak. A Bauprogram nehéz hadihajóiból csak a BISMARCK (1940) és TIRPITZ (1941) csatahajót, valamint a PRINZ EUGEN (1940) nehézcirkálót építették meg, a Z-tervből pedig semmit.

Az Admiral Hipper nehézcirkáló roncsa Kielben a RAF támadása után.

1945 tavaszára a Kriegsmarine gyakorlatilag megszűnt létezni. A háborút csak a PRINZ EUGEN nehézcirkáló, a NÜRNBERG könnyűcirkáló, a THETIS (ex HARALD HAARFAGRE), az ARIADNE (ex HERTOG HENDRIK) és UDINE (ex VLIEREEDE) zsákmányolt parti páncélos hajó, 13 torpedóromboló, 17 torpedónaszád, valamint 192 tengeralattjáró élte túl. A Kriegsmarine vesztesége (elsüllyed, ronccsá vált és önelsüllyesztett hajók) 2 csatahajó, 2 csatacirkáló, 3 zsebcsatahajó, 7 régi páncélos hajó és parti páncélos, 2 nehézcirkáló, 5 könnyűcirkáló, 33 torpedóromboló, 69 torpedónaszád és 1000 tengeralattjáró volt. Az egyéb kis hadihajók és segédhajók kb. 70%-a szintén elpusztult.

A győztesek kezébe került az építés alatt álló GRAF ZEPPELIN repülőgép-hordozó, 7 torpedóromboló, 22 torpedónaszád, több mint 700 tengeralattjáró és nagyszámú egyéb kis- és segédhadihajó. Ezeket néhány kivétellel a háború után a hajógyárakban szétbontották, csak a szovjet megszállás alá került területeken fejezték be néhány tengeralattjáró építését, és sorozták be a Vörös Flottába.