A franciaországi Brestbe szorult a Scharnhorst, a Gneisenau és a Prinz Eugen 1941/42 folyamán a RAF egyre súlyosabb támadásainak volt kitéve, félő volt hogy a britek előbb-utóbb elsüllyesztik őket. Raeder admirális ezért vissza akarta rendelni a hajókat Németországba, méghozzá a Dánia-szoroson át. Hitler azonban tartott tőle, hogy megismétlődik a Bismarck esete, és választás elé állította Raedert: a hajók vagy a La Manche-csatornán át térnek haza vagy pedig Brestben leszerelik őket. Így került sor a Cerberus fedőnevű „Csatorna-futamra”. 

A Royal Navy, amely nem tudta megakadályozni, hogy a németek a britek orra előtt áthalad- janak az alig 40 km széles Doveri-szoroson, megszégyenült. A német hajók vadászgépek és a Kriegsmarine könnyű hajóinak fedezetével minden különösebb nehézség nélkül hajóztak át a szoros legveszélyesebb, doveri szakaszán; késő délután már eredménytelenül támadták őket a kapkodva összeszedett és bevetett brit repülőgépek, rombolók és gyorsnaszádok.

1942. január 12-én, miután a RAF bombázóparancsnoksága sokadszor csapott le a Brest- ben horgonyzó hadihajókra, két lehetőség állt a németek előtt. Az első, hogy a hadihajók, a Csatornán keresztül, egy nagy sebességgel végrehajtott áttörés révén visszatérnek Né- metországba; a másik, hogy leszerelik őket. A lehetőségek ismeretében a bresti hajórajt parancsnoka, Ciliax altengernagy elkészítette a kitörés tervét, mely a Cerberus fedőnevet kapta. A hajók eszerint éjszaka hagyják el Brestet, és nappal átkelnek a Doveri-szoroson, ahol maximálisan számolhattak a Luftwaffe légi fedezetére.

A britek egész januárban felügyelet alatt tartották Brestet, majd január 25-én a légi felderítés jelentette, hogy horgonyzóhelyéről mindhárom hajó a fő kikötőbe vonult. A fényképek Brestben növekvő számú támogató vízi járművek jelenlétét mutatták, vala- mint hogy különböző Csatorna menti kikötőkben német gyorsnaszádok gyülekeznek. Február 2-án az Admiralitás egy tanulmányt juttatott el a parancsnokságokra, mely a németek előtt álló különféle alternatívákat elemezte, és amely arra a következtetésre jutott, hogy az ellenség legvalószínűbb lépése a Csatornán keresztül, a hazai bázisok felé való áttörés lesz. A hadmozdulat megakadályozására az Admiralitás számos torpedó- romboló, tengeralattjáró, aknatelepítő hajó és gyorsnaszád átcsoportosítására adott utasítást. Ezeket kiegészítve a flottalégierő 825. századának hat Swordfish típusú gépét vezényelték át a kenti Manstonba február 4-én; a bombázóparancsnokság minden rendelkezésre álló repülőgépét riadókészültségbe helyezték.

Egy hét elteltével azonban a készültségi állapotot feloldották, és az egységeknek más bevetések is engedélyeztek. Február 8-án a brit hírszerzés jelezte, hogy a német hadi- hajókat immár felkészítették az indulásra, a későbbi fényképek pedig azt mutatták, hogy a Scharnhorst és a Prinz Eugen a kikötőben, míg a Gneisenau alig valamivel azon kívül várakozik a kihajózásra.

Ennek tudatában, valamint kézhez kapva az előrejelzést is, mely szerint az időjárási viszonyok 48 órán belül kedvezőek lesznek egy kitörési kísérlet végrehajtásához, az Admiralitás és a Légügyi Minisztérium arra a következtetésre jutott, hogy a németek a február 10-én kezdődő héten megindítják a műveletet. A hajók végül 11-én 22.45-kor a Bresten kívül húzódó tengeri útvonalakon sorakoztak fel. A briteknek azonban nem volt lehetőségük, hogy követni tudják az ellenséges hajóraj mozgását, a partvédelmi parancs- nokság járőrszolgálatot teljesítő repülője lokátorának hibája miatt ugyanis korábban tért vissza — így az ellenőrizetlen partszakasz kiesett a britek látóköréből,

Hajnalra a bresti hajóraj hat torpedóromboló kíséretében már teljes sebességgel távolo- dott Barfleurtól azon a csatornán keresztül, melyet korábban aknamentesítettek.

A tervek szerint a Csatorna legkeskenyebb részén, Le Havre és Dunkerque között a haderőhöz a 2., 3. és 5. torpedónaszád-flottilla 14 hajója csatlakozik, míg a 2. és 6. gyorsnaszád-flottilla az Északi-tengeren csatlakozik a csoporthoz. A 3. flottalégierő 176 bombázó- és vadászgépet (elsősorban a JG 2 és JG 26 Me-109-eseit és Fw-190-eseit) bocsátott rendelkezésre, melyek a fedezetet váltásokban oldották meg úgy, hogy mindig legalább 16 repülő tartózkodott a légtérben.

A hajóraj majdnem 13 órán keresztül zavartalanul haladt, annak ellenére, hogy több őrjáratozó Spitflre észlelte az ellenséges hajókat, és egyikük a rádiócsendet megtörve jelentette is a hadihajók helyzetét. A britek azonban még ekkor sem reagáltak, amit csak a kommunikációs csatornák összeomlása magyarázhat. Persze azt is érdemes megem- líteni, hogy a német hajókat az időjárási viszonyok is segítették, hiszen ekkor lényegében lehetetlenné vált a légitámadások megindítása.

11.20-kor a német haderő 10 csomós sebességre lassított, hogy az aknakeresők átjárót nyithassanak a aknamezőn. A veszélyes vizeken való átkelés 20 percet vett igénybe, majd a hajók ismét teljes sebességre kapcsoltak. 12.18-kor a doveri tüzérosztály lövegei tüzet nyitottak a német hadihajókra — ők voltak az első brit egységek, melyek megpróbálták felvenni a harcot az ellenséggel —, ám a lövedékek nem értek el a hajókig. Ugyanakkor öt gyorsnaszád kísérelt meg lecsapni a német hajórajra, sikertelenül.

Eközben a 825. repülőszázad hat Swordfish repülője — melyeket a naszádok riasztottak — is elindult, de a kedvezőtlen időjárás és a rossz időzítés miatt mindössze tíz Spitfire védte őket. Tíz percen belül a Spitfire-ek már össze is csaptak az ellenséges vadászokkal, melynek során elszakadtak a Swordfishektől. Ez utóbbiak két háromgépes kötelékben védőkíséret nélkül is tovább törtek előre a hadihajók felé, de pillanatok alatt lelőtték őket. Ekkor már 13.00 volt, és a még mindig sértetlen hadihajók Ramsgate előtt jártak, amikor három brit gyorsnaszád lendült támadásba, de a német hajóraj gyorsan maga mögött hagyta a rohamra igyekvő briteket.

Ám a balszerencse a németeket is utolérte: 14.21-kor a Ruytingen-szoroson való átkelés közben a Scharnhorst aknára futott, motorjai átmenetileg felmondták a szolgálatot, és jó fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy a hajó újból el tudjon indulni. Eközben egyetlen brit repülőgép sem tűnt fel a látóhatáron, majd 14.45 körül a bombázóparancsnokság repülőgépei megérkeztek a hajók fölé, és az est leszállta előtt 242 bevetést repültek a célpontok ellen. A V1302-es őrhajót elsüllyesztették, és a T13-as Jaguar típusú torpe- dónaszádokat is megrongálták. A RAF összesen 41 repülőgépet, köztük 17 vadászgépet vesztett, a Luftwaffe 17 repülőgépet.

A bombázók első támadásával egyidőben, hat Harwickból induló torpedóromboló is támadást kísérlelt meg: a hajók körülbelül 15.30-kor érkeztek a külső védelmi vonalhoz, és egyenként indítottak rohamot a Gneisenau és a Scharnhorst ellen. A csatacirkálók heves tüze miatt azonban a torpedórombolók nem kerülhettek közel hozzájuk, torpedó- ikat messziről kellett indítaniuk; a német hadihajók továbbra is sértetlenek maradtak.

Röviddel 20.00 előtt a Gneisenau is aknára futott, de komoly károk nem keletkeztek a hajóban. Alig 90 perccel később a Scharnhorst futott ismét aknára, leállásra kényszerült, de ekkorra a britek már szem elől vesztették az ellenséget.

Február 13-án a Scharnhorst megérkezett Wilhelmshaven kikötőjébe, míg a másik két hajó az Elba-torkolat irányába indult.

A németek számára a „Csatorna-futam" sikernek számított, az akció mérlege azonban mégsem egyértelmű. Ami harcászati szempontból a Royal Navy kudarca volt, hadászati szempontból sikernek bizonyult: az USA-ból és Kanadából induló konvojokat többé nem fenyegették a nagy német hadihajók, azok ismét a birodalom hadászati blokádján belülre kerültek. És ott is maradtak...