1945 nyarára már csak Japán maradt talpon a tengelyhatalmak közül. 1945. augusztus 8-án közlik a moszkvai japán nagykövetettel, hogy a Szovjetunió hadat üzen a Japánnak. Másnap a szovjet csapatok elindulnak Mandzsúria felé, ezzel megkezdődik a második világháború utolsó jelentős hadjárata, egy héttel később pedig Japán is letette a fegyvert a szövetségesek előtt.

A két ellenséges táborhoz tartozó Szovjetunió és Japán nem állt háborúban egymással, korábban semlegességi szerződést kötöttek. 1941-ben, Hitler győzelmi mámorában nem is kereste Japán támogatását, azt remélte, hogy a győzelemhez nem lesz szüksége Japán, ill. szövetségesei segítségére. A császárság semlegessége azonban fontos adutól fosztot- ta meg Hitlert ebben a játszmában, az 1941. áprilisi, öt évre szóló szerződés lehetővé tette, hogy a Szovjetunió kivonja erőit a Távol-Keletről, és a németek ellen vesse be őket.

Matsuoka japán külügyminiszter Moszkvában aláírja a semlegességi szerződést – 1941. április 13.

1942-ben a keleti hadszíntéren kialakult hadihelyzet rákényszerítette Hitlert, hogy változ- tasson politikáján, és Japán támogatását kérje. Egy szibériai japán támadás jelentősen gyengítette volna a Vörös Hadseregnek a német csapatokra nehezedő nyomását, és a Luftwaffe hatótávolságán kívül eső szovjet ipari központokat is veszélyeztette volna. Ja- pán azonban elutasította a német kérést. Diplomatái biztosították Hitlert és Ribbentropot a német nép iránti legnagyobb rokonszenvükről, de megtagadták egy új front nyitását, mivel ez elvonná a hadsereget legfőbb céljától, a csendes-óceáni uralom megszerzésétől.

Ahol minden eldőlt - Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni szovjet nagykövetségen

Közben Nagy-Britannia és az USA is egyre nagyobb nyomást gyakorolt a Szovjetunióra, hogy üzenjen hadat Japánnak. A teheráni konferencián Sztálin már vállalta, hogy hat hónappal az európai hadműveletek befejezése után megtámadja Japánt. 1944 októberé- ben közölte Churchillel, hogy akár már három hónappal Németország kapitulációja után megindulhatnak a hadműveletek. Meghatározta hadba lépésének árát is, a Szovjetunió Kínával szembeni területi követeléseit. 1945 februárjában a jaltai konferencián megerő- sítette ígéretét. Idővel az angolszász szövetségesek csökkentették a nyomást, rájöttek ugyanis, hogy a Szovjetunió bekapcsolódása a Japán elleni háborúba az orosz befolyási övezet növelésével sok problémát vet fel, de már nem volt lehetőségük visszatáncolni.

Sztálin a jaltai konferencia után azonnal készülődni kezdett a háborúra. Ekkor már két szovjet front létezett a térségben: Mongóliában a Bajkálontúli front, Malinovszkij marsall későbbi 1. Bajkálontúli frontja, valamint Vlagyivosztok térségében a Távol-Keleti front. Erőteljes készülődés zajlott a határ mentén is: fegyvert és lőszert halmoztak fel, javították az utakat és vasutakat, tábori reptereket építettek, és átszervezték az irányítási rendszert. A Távol-Keleti frontot kettéosztották: Mereckov marsall lett a Vlagyivosztok közelében el- helyezkedő 1. Távol-Keleti front parancsnoka, a 2. Távol-Keleti front Purkajev tábornok vezetésével pedig Habarovszk térségében az Amur és az Usszuri partján foglalt állást. A távol-keleti csapatokat Vaszilevszkij marsall parancsnoksága alá rendelték.

Berlin eleste után a szovjet erőket európai egységekkel egészítették ki; az 5., 39. és 53. hadsereg, valamint a 6. gárda-harckocsihadsereg 136 000 vasúti kocsin 10 ezer kilomé- teres utat tett meg. A hadművelet kezdetére a Vörös Hadsereg 1 558 000 katonát, 5 560 harckocsit, 26 000 ágyút és aknavetőt, valamint 3 800 repülőgépet összevonva nyomasztó fölénybe került a japánokkal szemben. A három szovjet fronttal Jamada Otozó tábornok Kvantung hadseregének kellett szembeszállnia, amely 1 445 000 katonával, 1 215 harcko- csival, 6 700 ágyúval és aknavetővel, valamint 1 800 repülőgéppel rendelkezett. A japán hadsereg nemcsak létszámában, hanem fegyverzetének mennyiségében, minőségében is elmaradt a szovjetek mögött, és harci szelleme sem volt a legjobb. Soraiban sok olyan mandzsúriai és koreai katona volt, akiket egyáltalán nem fűtött a harci kedv.

Motorizált szovjet konvoj halad át a Nagy-Hingan hegységen

A támaszpontjaitól távol lévő japán hadsereg ellátási gondokkal is küzdött; nem számít- hatott az anyaországi szigetek támogatására sem, amelyeket a flotta pusztulása teljesen elvágott a kontinenstől, és a szövetséges légitámadások miatt alig tudott felkészülni egy ellenséges partraszállás visszaverésére. A csak egy éve kinevezett Jamada tábornok nem tudta összehangolni alárendeltjei tevékenységét sem. A természeti viszonyok azonban elvileg neki kedveztek: a hadműveleti területet hegyek, sűrű erdővel benőtt völgyek és mocsarak borították, és ez igen alkalmassá tette a hathatós védelem megszervezésére.

A szovjet terv szerint a japán Kvantung hadsereg szárnyait nyugat felől a Bajkálontúli front hadseregeinek, keletről az 1. Távol-Keleti front csapatainak kellett megtámadniuk; észak felől a 2. Távol-Keleti front egységeinek kellett csapást mérniük. A japánok elleni hadműveletbe 25 000 mongol katonát is bevontak; őket Plijev tábornok szovjet gépesített lovascsoportjába osztották be. A hadműveletek kezdetén az 1. Távol-Keleti frontot az 1., 5., 25. és 35. hadsereg, a 10. gépesített hadsereg, valamint a 9. légihadsereg alkotta. A 2. Távol-Keleti front a 2., 15. és 16. hadseregből, a 10. légihadseregből és más egységekből állt, míg az 1. Bajkálontúli front a 6. gárda-harckocsihadsereget, a 17., 36., 39., 53. hadse- reget, a 12. légihadsereget és Plijev tábornok csoportját egyesítette.

Japán előőrs az Amur folyó partján, Mandzsúriában - 1945. augusztusa

Jamada úgy tervezte, hogy a határvédelmi erők késleltető akcióira támaszkodva lehetőséget biztosít fő erőinek a manőverezésre és ellentámadás indítására. Ha pedig bekerítenék, minden egységét az észak-koreai hegyek felé vonja vissza. A terv azonban eleve kudarcra volt ítélve, mert hibásan mérte fel a szovjet erők nagyságát. A japán fel- derítő szolgálatok a Csendes-óceánon zajló eseményekre összpontosították figyelmüket, és nem tudtak arról, hogy az arcvonal mögött álló 6. gárda-harckocsihadsereg, a szovjet támadás éke, át akar kelni a mongóliai hegyeken. A japán parancsnokság ezt nem tartot- ta lehetségesnek, főleg egy páncéloshadsereg számára, s meg volt győződve arról, hogy a szovjet támadás fő ereje Hajlar térségét fogja érni a Nagy-Hingan hegységtől északra, a mongol támadások hagyományos útvonala mentén. A japánok túlzottan bíztak a termé- szetes akadályokban.

A támadás 1945. augusztus 9-én hajnalban kezdetét vette az „Augusztusi vihar” fedőnevű hadművelet, a 6. gárda-harckocsihadsereg megindult a Nagy-Hingan hegyein át, és két nappal később már a mandzsu síkságon voltak. A meglepett japánok megkezdték a visz- szavonulást, a szovjet páncélosok azonnal kihasználták az arcvonalon keletkezett rést. Olyan gyorsan nyomultak előre, hogy üzemanyaghiány miatt hamarosan meg kellett állniuk. Malinovszkij repülőgépekkel küldött utánpótlást, augusztus 13-án a harckocsik újra elindultak.

Időközben a 36. hadsereg Hajlar térségében bekerítette a japán állásokat, és Pokot felé indult, Plijev szovjet-mongol gépesített lovascsoportja pedig behatolt a Góbi-sivatagba. Mereckov 1. Távol-Keleti frontja számára a legnehezebb feladat a Szungacs környéki hegyekben lévő erődítményeiket kétségbeesetten védelmező japánok legyőzése volt. Mereckov a szakadó eső leple alatt gyalogosokból és tűzszerészekből álló speciális rohamosztagokat küldött a japán állások ellen, ami rendkívül hatásosnak bizonyult; augusztus 5-én az 5. hadsereg Szungacstól északra áttörte a japán vonalat.

Szovjet katonák Harbinban

Augusztus 11-én a szovjet előőrsök elérték a Muling-he folyót. Mereckov arcvonalának hosszában a szovjeteknek sikerült bekeríteniük az ellenséget. Az 1. és 25. hadsereg a harbini vasútvonalat védő Mutancsiang város ellen indított támadást, a város augusztus 16-án elesett. A Vörös Hadsereg már a síkságon fekvő Harbin felé közeledett, északon a 2. Távol-Keleti hadsereg szorította vissza az ellenséget.

A júliusi és augusztusi esőzések nagy árvizet okoztak, az Amur kilépett medréből, és elöntötte azokat a területeket, ahol a szovjet csapatokat össze akarták vonni. Az amuri hadiflottilla ágyúinak és géppuskáinak támogatásával a szovjet egységeknek mégis sikerült néhány hídfőállást elfoglalniuk a folyó túlsó partján. Augusztus 10-én a flottilla átszállította a Szungari folyó völgyébe a 361. gyalogoshadosztályt, amely a légierő hathatós támogatásával elfoglalta Jungcsiangot.

A szovjet Csendes-óceáni Flotta matrózai kitűzik a szovjet zászlót Port Arthurban

A további hadműveletek eredményeként a Kvantung-hadsereg ellenállása megtört, a japánok a harcok beszüntetését kérték Vaszilevszkijtől. 1945. augusztus 17-én a szovjet fél augusztus 20-i határidővel fölajánlotta a fegyverszünetet, amit a japánok elfogadtak. A Vörös Hadsereg ugyanakkor átlépte a koreai határt, elfoglalta Szahalin déli részét és a Kuril-szigetek nagy részét.

A hadjárat elsöprő szovjet győzelemmel végződött, a Kvantung-hadsereg megsemmisült. A harcok során 84 ezer japán és 12 ezer szovjet katona halt meg.

1945. szeptember 2-án a Tokiói-öbölben horgonyzó amerikai Missouri csatahajó fedélzetén Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírja a kapitulációs okmányt.

Máig vitatott, hogy az augusztus 15-i kapitulációt vajon a 9-én ledobott második atombomba, vagy a szovjet offenzíva váltotta-e ki, de az tény, hogy a Kvantung-hadsereg villámgyors összeomlása kritikus csapás volt a birodalom számára. Bár Hirohito rádióbeszéde után a császár küldöttei aláírták a feltétlen megadásról szóló szerződést, a szovjetek folytatták hadműveleteiket, és egészen szeptember 2-ig harcban álltak a japán erőkkel; ebben a két hétben került a Szovjetunióhoz a Kuril-szigetsor. A Szovjetunió és Japán csak 1956-ban, közös nyilatkozatban nyilvánította hivatalosan lezártnak a háborút, de a két fél (illetve 1992-től a Szovjetunió jogutódjának számító Oroszország) a Kuril-szigetek körüli területi vita miatt azóta sem kötött békeszerződést.