A Merkur-hadművelet margójára: a II. világháború idején mindkét harcoló félnél gyorsan fejlődnek a mélységi felderítésre is alkalmas alakulatok. Az ejtőernyős kommandóosztagok hamarosan jelentős sikereket aratnak a különböző frontokon. A Szovjetunióban és Német- országban már a II. világháború előtt próbálkoztak a szárazföldi erők bevetésével légi úton. A példát követték a britek és az amerikaiak is, hatalmas ejtőernyős-egységeket hoz­tak létre.

Tuhacsevszkij, az előfutár

A védelmi népbiztos helyette­se, a későbbi marsall, Tuha­csevszkij kezdeményezésére a Vörös Hadsereg 1930-tól fog­lalkozott az ejtőernyősök ka­tonai alkalmazásával. Ő dol­gozta ki a mélyhadművelet-el­méletet, amely a harckocsizó csapatok tömeges bevetésén és az áttörő csapásokon kívül nagyszabású deszant-hadműveleteken alapult. A Szovjet­unióban 1932-ben hozták lét­re az első ejtőernyősdandárt 450 ejtőernyőssel és 18 szállí­tógéppel. 1936-ban, Kijev körzetében 1200 ejtőernyős hajtott végre akciót egy lég­védelmi lőtér ellen, amelyet villámgyorsan elfoglalt és biz­tosította az 5 000 katonát és a hadianyagot szállító gépek le­szállását.

Tuhacsevszkijt 1937-ben, a sztálini tisztogatások idején kivégezték, de ez nem vetette vissza az ejtőernyős fegyvernem fejlesztését: több százezer fiatalt részesítettek már a katonaság előtt ejtőer­nyős kiképzésben, folyamato­san bővítették a deszantegysé­gek számát: 1941 elejére már öt ejtőernyős-hadtestet állí­tottak fel. 1936-tól 1945-ig a szovjet hadsereg több kikép­zett ejtőernyőssel rendelke­zett, mint a világ összes többi hadserege együttvéve.

Az olaszok

Az olasz hadsereg Balbo mar­sall kezdeményezésére kez­dett érdeklődni az ejtőernyő­sök alkalmazása iránt. Az 1935-ös abesszin hadjárat során az olaszok gyakran dob­tak le kon- ténerekben után­pótlást. 1936-ban hozták létre az első légi szállítású gyalogos zászlóal- jakat, 1938-ban pedig Tripolisz közelében alapítot­tak egy ejtőernyősképző köz­pontot.

1939-ben ejtőernyő­sök százainak részvételével sikeres deszantakciót hajtot­tak végre. 1940 júniusától kezdődően azonban a deszant-műveletek során bekö­vetkezett sok ha- lálos baleset miatt a fejlődés lelassult.

A mester – Kurt Student

A német hadseregben 1936. január 29-én jegyezték be az első önkéntes ejtőernyősöket. Gyorsított tempóban kezdték el a legszükségesebb eszkö­zök gyártását, mint az RZ 1-es automata ejtőernyők, a Junkers Ju-52-es szállítógépek, és a DFS-30-as vitor­lázórepülők, ame­lyek mindegyike 12 ejtőernyőst szállíthatott.

1938. július 1-én Student tábor­nok átvette az ejtő­ernyős-alakulatok parancsnokságát, amelyek bázisa a Luftwaffe két ezredből álló 7. ejtőernyős-hadosztálya volt. Student kon- cepciója értelmében az egysé­gek tevékenysége nem korlá­tozódott az ellenség hátországi objektumainak megsemmisíté­sére, sem pedig a szárazföldi erők taktikai támogatására. Tuhacsevszkijhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy tekintettel az ejtőernyősök mozgékony- ságára, (Guderian páncéloshad­osztályainak mintájára) az ellenség hátországában kell nagyszabású hadműveletek végrehajtására használni.

A német ejtőernyősök első bevetésére 1938 őszén, a Szudéta-vidék megszállásakor került volna sor. A világháború végső szakaszában a német hadsereg tíz ejtőernyős-hadosztály- lyal rendelkezett.

A szövetségesek

1937-ben – általános érdekte­lenség közepette – Franciaor­szágban létrehozták a 601. és 602. Légi Gyalogos Csoportot (G.I.A.), de a védekező stratégiát előnyben részesítő had­seregben csak marginális szerephez jutottak. Amikor 1938-ban a nagy normandiai had- gyakorlatok ide­jén az egyik egy­ség elfoglalta az „ellenség" pa­rancsnoki állá­sát, Gamelin tá­bornok ezt csak tréfának vélte. A brit háborús kormányzat csak 1940-ben, a villámhábo- rú tapasztalatai után kezdte komolyan fontolgatni, hogy ejtőernyős-csapatokat hozzon létre. Az alakulatok létrehozása több mint egy évig tartott.

A német ejtőernyősök Dá­nia, Hollandia és Belgium el­leni inváziója során elért sike­rei arra késztették az Egyesült Államokat, hogy megalakítsa saját deszant-egységeit. 1940 júniu- sában, Fort-Benningben létrejött egy kísérleti szakasz, néhány hónappal később pedig a 446 főből álló 501. ejtőernyős-zászlóalj. 1942 augusztusában Ridgway és Lee tábornok került a 82. és 101. ejtőernyős-hadosztály élére, Chapman tábornok pedig át­vette a légi gyalogos egységek parancsnokságát (Airborne Command).

A ll. világháborúban

A Kréta elleni, 1941-ben be­következett támadás pillana­táig a deszant-hadműveleteket német jellegzetességnek tekintették. A Dániában, Bel­giumban és Hollandiában kivívott győzelem jelentős mértékben az ejtőernyősök tevékenységén alapult, ami kivételes hír- névhez juttatta őket. Ám az akcióknak csak az volt a céljuk, hogy hídfőál­lást biztosítsanak a szárazföldi csapatok offenzívájához. A si­ker kulcsa a meglepetés volt.

Student ejtőernyőseinek nagy erőfeszítések árán elért krétai győzelme azonban meg- mutatta a deszantegységek védtelenségét olyan helyzetek­ben, amikor ellehetetlenült az élelmiszer- és fegyverutánpótlás. Tekintettel az elszenvedett veszteségekre, Hitler nem egyezett bele az ejtőernyős egységek ekkora léptékű beve­tésébe.

A krétai har­cok tanúságait a szövetségesek is levonták. A nagy deszant-hadműveletek során Európában – Szi­cília, Olaszország, Nor­mandia, Provence – a de­szantegységek fel- adata csak az elfoglalt te­rületek elszigetelése és megtar­tása volt. Az elért sikerek arra késztették a szövetségese­ket, hogy olyan nagy deszantegységeket hozzanak létre, ame- lyek képesek döntő csa­pást mérni a németekre. Montgomery megpró­bálta alkalmazni azt a taktikát, hogy a deszant- és páncélos-­egységek közösen támadjanak. Ez azonban nem vált be az Arnhem melletti Market-Garden hadművelet során, ahol a téves felderítés miatt a brit és lengyel ejtőernyősök rendkívül súlyos veszteségeket szenvednek.

Az utolsó nagyszabású deszant hadművelethez – átke­lés a Rajnán Weselnél 1945. már- cius 23-án – gigantikus mennyiségű eszközt használ­tak fel: a 3000 ágyú, 889 vadászgép és 5000 bombázó megsemmisítette a német védelmet, majd két ejtőer­nyős-hadosztály akciót haj­tott végre a Rajna keleti szakaszánál, hogy lehe­tővé tegye egy tankok és gépko- csik átkelé­sére alkalmas híd fel­építését.