Az amerikai és a német hadsereg első jelentős összecsapása során a II. világháborúban, a hadszíntérre elsőként érkezett, újoncnak számító amerikai alakulatok nem vehették fel a versenyt a harcedzett német erőkkel, vereségük pedig több tényezőre is visszavezethető.

Ugyanakkor — bár az amerikai hadtest veszteségei miatt néhány hétig képtelen volt részt venni a szövetségesek offenzívájában — az erősítéseknek, a fokozott kiképzésnek, valamint a parancsnokságon végrehajtott személycseréknek köszönhetően csakhamar méltó ellenfelévé vált a tengelyhatalmak csapatainak. A német-olasz hadvezetés eredetileg stratégiai győzelem kivívására számított, de végül a hadműveleti sikerrel kellett beérnie, amely azonban a hadszín- tér küzdelmeit csupán meghosszabbíthatta, a végső kimenetelt nem befolyásolta.

A Kasserine és a környező szorosok birtoklásáért folytatott hadműveletek igazi jelentősé- ge, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan a vereség az Egyesült Államokat is ráébresztette arra, hogy Németországgal szemben csak egy megfelelően kiképzett, korszerűen felsze- relt és színvonalasan vezetett hadsereggel veheti fel a versenyt. A brit stratégia szerint — amelyeket végül az amerikaiak is elfogadtak — 1942/43 folyamán a Németország elleni szárazföldi hadműveletek kiterjesztésére a Földközi-tenger medencéje kínálta az egyet- len lehetőséget.

A szövetségesek hadászati terve a továbbiakban arra épült, hogy a Líbia, illetve Egyiptom térségében (ahol már 1940 óta folyt a küzdelem, váltakozó sikerrel) kivívott döntő győzel- met követően — a német-olasz csapatok visszaszorításával egy időben — szövetséges csapatok szállnak partra Északnyugat-Afrikában és megindulva kelet felé, harapófogóba zárják az Erwin Rommel vezette német-olasz haderőt. Afrika felszabadítása Mussolini rendszerére is végzetes csapást mérne, ideális esetben lehetővé téve a mediterrán térség megtisztítását az ellenségtől és Olaszország kilépését a háborúból.

1942. november 4-én a harmadik el-alameini ütközetben elszenvedett súlyos vesztesége- it követően, Rommel elrendelte a visszavonulást Egyiptomból, mert már nem látott esélyt a Bernard Montgomery parancsnoksága alatt álló brit 8. hadsereg feltartóztatására és csapatait minél hamarabb szerette volna visszarendelni Európa védelmére.

Montgomery El-Alameinnél.

Hitler és Mussolini  azonban hallani sem akart erről, és az olasz gyarmatok végsőkig való védelmét követelték. Montgomery tartózkodott a kockázatvállalástól és megelégedett ellenfele lassú, módszeres visszaszorításával, miközben bekerítő hadmozdulatai rendre kudarcot vallottak, lehetővé téve a német-olasz erők rendezett visszavonulását.

A tervezett északnyugat-afrikai partraszállás a Torch (Fáklya) hadművelet amerikai csapa- tok partratételét célozta a francia gyarmatokon Casablanca és Orán körzetében, Algírban pedig brit erőkkel kiegészülve. A vállalkozás főparancsnokának Dwight D. Eisenhower tá- bornokot jelölték ki, abban bízva, hogy a franciák részéről így kedvezőbb fogadtatásban részesülnek majd a szövetségesek.

1942. november 8-án a három partraszálló csoportosítás keretében 86 000 amerikai és 26 000 brit katona lépett marokkói és algériai területre, kezdetben 430 harckocsival, va- lamint jelentős haditengerészeti és légi támogatással. A Francois Darlan parancsnoksága alatt álló, Vichy kormányzathoz hű francia csapatok létszáma elérte a 120 000 főt, de el- avult fegyverzetük miatt nem vehették fel sikerrel a harcot ellenfelükkel.

Phillip Pétain marsall utasítására a franciák több helyen ellenállást tanúsítottak a brit-amerikai erőkkel szemben, de végül a megállapodásokat követően Darlan tengernagy ideiglenes kormánya nyíltan szembefordult Vichyvel és a tengelyhatalmakkal, Marokkót, Algériát és Tunéziát pedig átvitte a szövetségesek táborába. A franciák átállását követően a legfontosabb hadműveletek irányításáért Kenneth Anderson brit altábornagy felelt, aki a brit 1. hadsereggel megkezdte előretörését Tunisz felé.

Alexander tábornok, az észak-afrikai szövetséges erők főparancsnok-helyettese és Eisenhower, Tunézia 1943.

Hitler viszont nem szándékozott feladni Tunéziát. Értesülve a szövetségesek partraszál- lási előkészületeiről, jelentős légi és haditengerészeti erőket vezényelt a térségbe, az Olaszországból érkezett szárazföldi csapatok feladata pedig a tuniszi hídfő biztosítása lett. A hónap végére már 17 000 német és 11 000 olasz katona állomásozott a térségben a XV. hadtest alárendeltségében Walther Nehring tábornok parancsnoksága alatt.

November 11-én sor került az első összecsapásra a brit és német erők között, 8 nappal később pedig Anderson offenzíváját már fel is tartóztatta a német védelem. December elején a Charles Allfrey tábornok vezette brit V. hadtest (18. gyalog- és 6. páncéloshad- osztály, megerősítve az amerikai 1. páncéloshadosztály alakulataival) súlyos veszteséget szenvedett, ezért a Tunisz elleni támadás elhalasztása mellett döntöttek.

Német erősítés érkezése Tuniszba (háttérben egy Me 323 Gigant)

Anderson parancsnoksága a felderítés és az Ultra információi ellenére alábecsülte a szembennálló németek erejét, így az erők megfelelő koncentrálását sem hajtotta végre, lehetőséget kínálva az ellenségnek a széles arcvonalon szétbontakoztatott csapatok egymást követő megsemmisítésére. Az év végén a hatalmas esőzések és a fokozódó veszteségek miatt a szövetségesek képtelenek voltak folytatni előrenyomulásukat, végül pedig ideiglenesen az észak-tunéziai támadásról is lemondtak.

Albert Kesselring tábornagy, a német déli főparancsnok névleg Mussolininek alárendelve (az észak-afrikai hadműveletek irányítása az olasz hadsereg vezérkarának a Commando Supremonak az illetékességébe tartozott) gyakorolt felügyeletet Rommel és Nehring csa- patai felett. Kesselring elégedetlen volt utóbbi pesszimizmusával, ezért Jürgen von Arnim vezérezredest nevezte ki főparancsnoknak a megalakítandó 5. páncéloshadsereg élére, aki december 9-én érkezett meg Tuniszba.

Hans-Jürgen von Arnim (jobbra) német főparancsnok.

Hitler elképzelése szerint a von Arnim parancsnoksága alatt szolgáló erők létszámát 130 000-140 000-re kellett emelni, és az utánpótlás terén is priorítást kapott, szemben Rom- mellel, aki emiatt 70 000-es hadseregének Tunéziába történő visszavonásával számolt. 1942-1943 fordulóján von Arnim ellencsapásainak következtében a tuniszi hídfőállást si- került jelentősen kibővíteni, megteremtve egy sikeres offenzíva indításának előfeltételét.

1943 januárjában a szemben álló felek mindegyike Tunéziát tartotta a döntő összecsapás helyszínének, a hadszíntér adottságai pedig terveiket is behatárolták. A fő hadműveleti területet a Constantine - Tunisz - Gabes háromszög alkotta, és a hegyláncok érdemeltek fő figyelmet. Tunisztól délre a Keleti-Dorsale majd a Nyugati-Dorsale gerincei képeztek akadályt a csapatok előtt, és az összeköttetést az utak, ösvények között hágók biztosí- tották, melyek birtoklása stratégiai jelentőségre tett szert a hadműveletek során.

Lloyd Fredendall francia tisztekkel Észak-Afrikában 

Lloyd R. Fredendall vezérőrnagy irányításával Algériában szállt partra az a kötelék, amely vezetésével a későbbi II. hadtest parancsnokságát, valamint az 1. páncéloshadosztály B harccsoportját foglalta magába. 1942 végén az immár szövetséges francia csapatok tá- mogatására a hadtestparancsnokság Tebessa körzetébe települt, és az elképzeléseknek megfelelően az 1. páncéloshadosztályon kívül, beérkezését követően az 1.. a 9. és a 34. gyaloghadosztályok csatlakozására is számíthatott.

A hadtest legütőképesebb alakulata kétségkívül az 1. páncéloshadosztály volt, Orlando Ward vezérőrnagy parancsnoksága alatt, kötelékébe több mint 15 000 katona, 158 köny- nyű, valamint 232 közepes (M3 Lee és M4 Sherman) harckocsi tartozott, páncélvadászok és önjáró lövegek támogatásával. Az amerikaiak 3 harccsoportra osztva (A, B és C) ter- vezték megvalósítani a különböző egységek kiegyensúlyozott összetételéből. 

Az amerikai 1. páncéloshadosztály M3 Lee harckocsija Tunéziában.

Ward hozzáértésével kiemelkedett kortársai közül, hadosztályát pedig a lehetőségekhez mérten alapos kiképzésben részesítette, de érkezésétől kezdve nem gyakorolhatott egy- séges parancsnokságot hadosztálya felett, mivel Fredendall alárendeltjét megkerülve közvetlenül vezényelte az alakulatokat, aki részletes utasításokat küldött a csapatoknak, még az alegységek bevetését is személyesen akarta felügyelni, megkerülve Wardot.

Ugyanakkor főhadiszállását a fronttól 130 km-nyi távolságra telepítette egy félreeső völgyben, mellyel a kommunikáció is akadozott. (A csapatok a bázist csak úgy emleget- ték, mint „Lloyd utolsó menedéke" vagy „Shangri-la egy millió mérföldre a semmitől".) A hadtest parancsnoka nem ismerte a valós terepviszonyokat, és többnyire térképek és a beérkezett információk alapján próbálta megszervezni a hadtest védelmét, amely súlyos veszélyeket rejtett magában.

A szövetséges erők főparancsnoksága Algírban, 600 km-re a fronttól nem gyakorolhatott közvetlen ellenőrzést a hadműveletek felett, ezért a szövetségesek együttműködésének összehangolása érdekében Eisenhower helyettes vezérkari főnökét, Lucian K. Truscott vezérőrnagyot küldte Tunéziába, hogy rajta keresztül érvényesítse főparancsnoki jogait.

1943. január elején Anderson tábornokot tanácsadónak nevezte ki a tunéziai frontra, de ez a gyakorlatban nem eredményezett szélesebb felhatalmazást számára. A politikai és nemzeti megfontolások miatt a tunéziai csapatok egységes parancsnokság alá rendelése a hónap végéig nem valósult meg, ugyanis a franciák mereven elzárkóztak attól, hogy brit vezetés alatt szolgáljanak, a britek pedig csak Andersont tudták elképzelni irányító szerepben.

Charles Allfrey vezérőrnagy, az V. hadtest parancsnoka (középen), brit tisztekkel, 1942. december 5.

Végül a franciák hozzájárulásával Eisenhower január 24-én az 1. brit hadsereg alá rendelte az amerikai és francia alakulatokat, melynek következtében a szövetségesek tunéziai csoportosítását északon Allfrey brit V. hadteste, középen Jean Marie Koeltz tá- bornok francia XIX. hadteste és délen a Fredendall vezette amerikai II. hadtest alkotta. Eisenhower a Tunisz elleni offenzíva elhalasztását követően utasította Fredendallt, hogy készüljön fel egy Sfax vagy Gabes ellen indítandó offenzívára, melynek sikere esetén elvágták volna Rommel csapatait a tunéziai visszavonulás lehetőségétől, de januárban törölte a tervezett hadműveletet és ideiglenesen védelemre utasította csapatait.

Az utánpótlási problémák miatt az amerikai 1. és 34. hadosztályoknak csupán kisebb alakulatai érkeztek a frontra, ezért elsősorban csak az 1. páncéloshadosztály B harc- csoportjára számíthatott a vezetés, Paul M. Robinett dandártábornok parancsnoksága alatt. Joseph E. Welvert hadosztálytábornok Constantine hadosztálya szintén a II. hadtest körzetében állomásozott, de elavult fegyverzetével csekély harcértéket képviselt, hason- lóan a francia XIX. hadtest alakulataihoz.

Francia katonák indulása a tunéziai frontra.

Anderson a kezdetektől kételkedett a franciák képességeiben, ezért bizalmatlanul fo- gadta védelmi terveiket és minél hamarabb amerikai erőkkel való felváltásukat tervezte. Fredendall nem kedvelte a briteket és különösen Andersont, de megvetette a francia tábornokokat is, így a hatékony együttműködés aligha jöhetett létre a többnemzetiségű hadsereg seregtestei között.

Ennek ellenére az amerikai hadvezetés és különösen a csapatok, optimistán várták a német erőkkel való döntő összecsapást, sőt a partraszállást követően Tunéziába érkezett tapasztalatlan alakulatok már túlzott magabiztossággal, szinte hadgyakorlatokként fog- ták fel Észak-Afrika felszabadítását, a vereség pedig elképzelhetetlen volt a számukra.

(Folyt. köv.)