1941-ben az amerikai harckocsihaderők két fő harckocsitípusa az M3-as könnyű- és az M3-as közepes harckocsi volt; 1940-ben rendszeresítették őket. Az M3 könnyűharckocsi az M2A4-es egyeneságú leszármazottjaként jött létre, ez a könnyűharckocsi (M2A4) pedig az 1935-ben, az M2A1-essel elindult fejlesztőprogram végállomása volt.

A harmincas évek végén az amerikaiak egy nagyobb teljesítményű, 75 mm-es löveggel ellátott könnyűharckocsi fejlesztését kívánták elindítani, de mivel ekkoriban még a lehetőségeik eléggé korlátozottak voltak, kénytelen-kelletlen, de be kellet érniük a korábbi M2 modernizálásával. Ez esetben azonban a 75 mm-es lövegről szó sem lehetett, mert a tanknak ehhez túl keskeny fedélzete és túl kicsi tornya volt. És mivel a fedélzet szélessége az utászegységek rendelkezésé- re álló pontonhidak méreteihez alkalmazkodott, nem volt lehetőség a megnövelésére.

Az M2A4 nem volt egy sikeresnek mondható harckocsi. A tűzereje és a mozgékonysága egyaránt csak átlagos szintet ért el – 37 mm L/50-es (M2A1, M2A2), vagy pedig 37 mm L/53-as (M2A3, M2A4) ágyúval rendelkezett, páncélvastagsága pedig 6 és 25 mm között váltakozott. A torony és a fedélzet felső részét borító 6 mm-es páncélozás szinte sem- milyen védelmet nem nyújtott a légitámadásokkal szemben – miközben a háború első tapasztalatai alapján a taktikai légierő sokkal nagyobb veszélyt jelentett a harckocsikra, mint azt eredetileg a szakértők feltételezték.

Észak-Afrikában, 1941 áprilisa

Az M3-asnál éppen ezért elsősorban a páncélozást erősítették meg; minimális értéke az M3A1-nél elérte a 25 mm-t, a frontpáncélzat pedig a típusnál már 38 mm vastag volt.

Az M3-ast 1942-ig gyártották; az American Car and Foundry gyár készítette, összesen 5811 darab került le a gyártósorról. Az M2-es háromtagú személyzetét az M3-asnál négy főre növelték, ebből ketten – a parancsnok és a tüzér – a toronyban helyezkedtek el. A 37 mm L/53-as ágyún kívül az M3 még öt(!) Browning-géppuskával is fel volt szerelve – egy gép- puska a toronyban, az ágyú mellett, egy a torony tetején, egy a testbe került beépítésre, 1-1 pedig a két, jobbra és balra kinyúló, előre néző géppuskaállásban kapott helyet. Ez utóbbi két géppuskát a harcoló egységek – főként az angolok – gyakran kiszerelték.

Britek az új Stuart "Honey" tankokkal - Észak-Afrika, 1941 augusztusa

Az M3-ast a gyártás folyamán folyamatosan modernizálták - hegesztett acélból készült tornyot vezettek be, felszerelték a külső, menet közben lekapcsolható és ledobható üzemanyagtartályokkal, és a gyártási időszak vége felé már az egész testet hegesztéses eljárással gyártották, a nittelés helyett.

Az M3-asokat széles körben használták a brit egységek is, ugyanúgy Afrikában, mint a Távol-Keleten; angol elnevezése General Stuart volt. Az angolok nagyra értékelték jó menettulajdonsága, megbízhatósága és gyorsasága miatt; a katonák Honey (Kedves) néven becézték. 

Új-Zélandi M3-asok a sivatagban - El Alamein, 1942 júliusa

Gyártása 1943-ban fejeződött be teljesen, az M3A3-as altípussal. Addigra összesen 13 859 darab készült az M3-as összes változatából, és ezzel a világháború legelterjedtebb, legna- gyobb számban gyártott könnyűharckocsijává vált. Számos jó tulajdonságának köszön- hetően a japán harckocsik ellen még 1945-ben is hatékonyan alkalmazták. Gyengéje volt azonban a túlságosan magas sziluett, és a nem eléggé legömbölyített, szögletes profil, amely túl nagy felületet biztosított az ellenséges páncéltörő lövedékeknek.

Ezt követően a könnyűharckocsik további fejlesztését az amerikaiak a nehézgépgyárak helyett inkább az autóipar gyáraira bízták; a könnyűharckocsik gyártásánál ugyanis fon- tosabbak voltak a sorozatgyártási tapasztalatok, mint a nehézipari kapacitás. Az M3-as után következő könnyűharckocsit, az M5-öt már a Cadillac autógyár tervezte meg, még 1941-ben. A Cadillac tervezői bebizonyították az amerikai hadsereg szakértőinek, hogy az M3-as átépítése egy némileg nagyobb, masszívabb harckocsivá minimális változtatások- kal, probléma nélkül megoldható. A gyár megépített egy M3E2 jelzésű prototípust, amely valójában egy kibővített motorterű M3-as volt, elülső-oldalsó géppuskaállások nélkül. A járművet két Cadillac V-8-as motor hajtotta, és automata Hydra-Matic sebességváltóval látták el.

 M5A1 Stuart - Normandia, 1944.

A cég 1942 februárjára fejezte be a munkálatokat az új harckocsin. Az M5 hegesztett test- tel készült, frontpáncélzata 64 mm vastag volt. Lövegtornyát egy az egyben átvették az M3A3-ról; a lőszerkamrákba 123 darab 37 mm-es lövedék és 6250 db géppuskatöltény fért. A jármű teljes súlya 14 969 kg volt, két összekapcsolt, összesen 220 LE-s Cadillac mo- tor hajtotta. 2074 darab készült belőle. 1942 őszétől az M5-öt felváltotta az M5A1, amely annyiban különbözött az eredeti járműtől, hogy a torony hátsó részén egy "dobozban" kapott helyet a rádióadó, módosították a 37 mm-es ágyú lafettáját, és menekülőnyílást vágtak a tank aljába. Ebből a változatból összesen 6810 darabot gyártottak 1944 végéig.

Az M3-as és az M5-ös alváza alapul szolgált számos önjáró löveg megkonstruálásához; ezek közül az M8-as önjáró löveg volt a legelterjedtebb (Howitzer Motor Carriage M8). Ennek súlya 16 327 kg volt, és 75 mm-es löveggel volt felszerelve. Összesen 46 darab 75 mm-es lövedéket hordozott, de általában maga után vontatott egy kerekes, páncélozott utánfutót is, amelyben további lövedékek kaptak helyet. A löveg mellett még egy 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskával is felszerelték. 1942 végétől 1944 januárjáig gyár- tották, 1778 db készült belőle.

M5 Stuart és a legénység 1944. december 18-án az Ardennekben

Az M3/M5 könnyűharckocsik ugyan megbízható, jó taktikai tulajdonságokkal rendelkező harcjárművek voltak; csakhogy a világháború vége felé a könnyűharckocsi kategória már nem játszott meghatározó szerepet a páncélos egységek összecsapásaiban. A technika fejlődése lassan összemosta a három (könnyű, közepes, nehéz) kategóriát, és ez egy univerzális harckocsi (MBT - Main Battle Tank) kialakulásához vezetett; a világ első MBT-i a szovjet T-34/85-ös, és a német Panzerkampwagen V Panther voltak.

Az amerikaiak azonban még a háború vége felé is a harmincas években elterjedt felosz- tásnak a hívei voltak, és még az M5-ös után további könnyűharckocsi fejlesztésébe fogtak – így jött létre az M24 Chaffee, amelyet amerikai források a világháború legjobb könnyű- harckocsijának tartanak. Ez a megállapítás ugyan igaz, csak éppen érdemes megjegyezni, hogy a háború utolsó két évében már sem a németek, sem a szovjetek nem foglalkoztak könnyűharckocsi-fejlesztéssel, arról nem is beszélve, hogy modern kinézete ellenére az M24-es messze elmaradt a Panthertől, a T-34-estől, de még a a PzKpfw IV-estől is.

Az M24 fejlesztése 1943 áprilisában indult. Tervezett súlya 16 000 kg körül mozgott, ez végül a kész járműnél 18 371 kg-ra növekedett. A motort és a sebességváltót egy az egyben az M5-ből, a futóművet pedig az M18 Hellcat harckocsivadászból vették át; öt nagy jarókerékből állt, amelyek torziós rudakkal voltak felfüggesztve. 

A harckocsi terveit a General Motors szakértői csoportja készítette el, majd rövidesen el- készültek a prototípusok is, amelyek a tesztek során annyira elnyerték a hadsereg képvi- selőinek a tetszését, hogy azonnal ezer darabot rendeltek belőle. Az M24-est 1944 júliu- sában rendszeresítették, a hadsereg végül összesen 5 000 darabot rendelt belőle, ebből 4070-et a hadiipar 1945 júniusáig le is szállított.