A XX. század első felében az emberiség két hatalmas háborút élt át. Az első főként Európára korlátozódott, még ha utólag megtisztelték is a világháború névvel, a második viszont valóban világméretű volt. Mindkét háborúban Németország és társai nagyjából ugyanazoknak a hatalmaknak a szövetsége ellen harcoltak. Mindkét háború hosszú volt és pusztító. Sok tekintetben azonban a különbségek jelentősebbek a hasonlóságoknál.

Az első világháború kitörésének időpontja egyértelmű volt. 1914 júliusának elején az európai nagyhatalmak között béke honolt, mint 1871 óta mindig. Egy hónappal később Olaszország kivételével mindannyian hadban álltak. Ahogy a háború előrehaladt, a résztvevők változtak – Olaszország és az Egyesült Államok belépett, Oroszország kiesett. De azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy a háború nagy méretekben 1914 augusztu- sában kezdődött el, és nagyjából ugyanolyan méretben folytatódott 1918 novemberéig.

De mikor kezdődött a második világháború? Sok történész, akinek már a vérévé vált, hogy Európát tekintse a világ közepének, 1939. szeptember 1-jére teszi a háború kezdetét, amikor Németország megtámadta Lengyelországot.

Ez a válasz nem elégítheti ki az abesszíniaiakat vagy a kínaiakat, akik számára a háború korábban kezdődött, sem az oroszokat vagy az amerikaiakat, akik számára viszont később, arról már nem is beszélve, hogy ez az európai háború jószerivel befejeződött 1940 júniusában, amikor Németország ura lett az egész kontinentális Európának a Szovjetuniótól nyugatra. Ha a hivatalos hadüzenetet tekintjük a háború kezdőpontjának, akkor a II. világháború 1932 áprilisában kezdődött el, amikor Mao Ce-tung és Csu Te hadat üzent Japánnak a csianghszi szovjetkormány nevében. (Történelmi érdekesség, hogy a Kínai Köztársaság csak Pearl Harbor után üzent hadat Japánnak.) Ha megvárjuk, amíg a háború kiterjedt Észak- és Dél-Amerika kivételével minden kontinensre, akkor a dátum megváltozik 1942-re, sőt akár 1944-re.

A több kis háború fokozatosan olvadt össze egyetlen hatalmas háborúvá. De nem teljesen olvadtak össze, úgyhogy szinte beszélhetünk az európai és Földközi-tenger környéki háborúról a Távol-Kelet, és a távol-keleti háborúról Európa és a Földközi-tenger említése nélkül. De csak majdnem. A háború előtti években Nagy-Britannia talán erélyesebben lépett volna föl Németországgal szemben, ha a távol-keleti gondjai nem nyugtalanítják. Másfelől könnyen kompromisszumot köthetett volna Japánnal a Távol-Keleten, ha európai nagyhatalmi pozíciója megőrzéséhez nincs szüksége az amerikai gazdasági, majd később katonai támogatásra. 1940-ben a japánokat Hitler franciaországi és hollandiai diadala csábította arra, hogy dél felé forduljanak. 1941-ben Hitlert a japánok Pearl Harbor-i akciója csábította arra, hogy hadat üzenjen az Egyesült Államoknak. Azután az amerikaiak csendes-óceáni háborúja még a földközi-tengerinél is jobban hátráltatta az észak-franciaországi szövetséges partraszállást.

A háború során a különböző szövetségek sohasem forrtak össze egészen. Noha Mussolini fellengzősen azt állította, hogy Németország és Olaszország szövetsége az a tengely, amely körül az európai ügyek forognak, a valóságban önálló hadjáratot folytatott a Földközi-tenger térségében egészen addig, amíg bajba nem került, akkor pedig Hitler kizárólag azért avatkozott közbe, hogy diktátor kollégáját megmentse, nem pedig saját stratégiája részeként. Németország és Japán egyáltalán nem kooperált. Egy nagy hatósugarú japán tengeralattjáró a Németországnak szánt szállítmányával eljutott Bordeaux-ba – ez volt minden, amire szövetségükből futotta. A háromhatalmi egyez- mény aláírói (Németország, Olaszország és Japán) még csak közös nevet sem találtak maguknak. Ellenfeleik "agresszorokként", "militaristákként" vagy "fasisztákként" emlegették őket. Ezek egyike sem volt pontos megjelölés.

A másik oldalon az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között formálisan sohasem jött létre szövetség, habár gazdasági és katonai ügyeik szorosan összefonódtak. A Szovjet- unió és Nagy-Britannia szövetsége viszont nem sokkal volt több formalitásnál. A gyakorlatban Nagy-Britannia önállóan viselt hadat Olaszország ellen, az Egyesült Államok bizonyos mértékű támogatásával; az Egyesült Államok önállóan viselt hadat Japán ellen, Nagy-Britannia bizonyos mértékű részvételével; a Szovjetunió pedig önállóan háborúzott Németországgal egészen a háború utolsó évéig. Ezek a szövetségesek sem találtak közös nevet, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a demokratikus vagy az angolszász hatalmakként emlegették magukat. A Szovjetunió előnyben részesítette "a békeszerető nemzetek" kifejezést. A "Nagy Szövetség" nevet is használták néha a három nagy- hatalomra (Nagy-Britannia, Szovjetunió, Egyesült Államok), de gyakrabban hívták őket egyszerűen csak "a három nagynak".

Az I. világháború nagyjából végig egy helyen és ugyanazon a módon zajlott. A leendő küzdő felek már jóval korábban előre látták, hogy a döntő ütközetre a flandriai síkságon és Északkelet-Franciaországban fog sor kerülni. Így is történt, bár a döntéshez a várt hat hét helyett négy év kellett. A többi hadjárat – a keleti és az olasz fronton, a tengereken és Törökország ázsiai területein periférikusnak számított az elhúzódó franciaországi ütközet mellett. A hadviselés módszerei is nagyjából változatlanok maradtak, habár a háború vége előtt már némi szerephez jutottak a harckocsik, a végeredményt a gyalogság egymásnak zúdított tömegei határozták meg, akárcsak Napóleon idején.

A második világháború, noha szintén nem váratlanul tört ki; előrehaladása során többször is jelleget és fő hadszínteret változtatott. Egy svájci történész megfogalmazása szerint ez volt "a történelem egyik leggigászibb, a szokásos méreteket messze fölülmúló rögtönzése". Csak a brit légierő vezérkara tervezte meg előre a stratégiáját, amely azonban értelmetlennek bizonyult, mert a RAF sokáig képtelen volt megvalósítani. Ettől eltekintve minden hadjárat tervét már a háború során tákolták össze.

Ki jósolhatta volna meg előre, hogy a második világháború döntő ütközeteire Sztálingrádnál és a Midway-szigeteknél, El-Alameinnél és Caennél kerül sor? Ugyanígy nem látták előre a döntő jelentőségű fegyvereket.

A repülőgép-anyahajók háttérbe szorították a csatahajókat. A tömeges bombázás, amelytől korábban csodákat vártak, csak minimális mértékben járult hozzá a végered- ményhez. A partrászállító járművek és a dzsipek – olyan eszközök, amelyekkel senki sem számolt, legalábbis harci eszközökként nem – sokkal többet nyomtak a latban. A harc- kocsik kétségtelenül főszerepet játszottak. Azt azonban kevesen sejtették előre, hogy a páncéltörő fegyverek megjelenésével a gyalogság fog elöl menni és utánuk a harckocsik, nem pedig fordítva. A háború két atombomba robbanásával fejeződött be. A háború előtt szinte senki sem hitte volna, hogy a maghasadásnak valaha is lesz bármiféle gyakorlati alkalmazása.

Az első világháború jellegét könnyű meghatározni. Két szövetség vagy hatalmi tömb konfliktusa volt: az egyik oldalon a hármas antant (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország), a másikon a központi hatalmak (Ausztria-Magyarország és Németország). A háború egyetlen társadalmon belül zajlott.

A hadviselők társadalmi és politikai rendszere hasonló volt. Mind tőkés országok voltak, másodlagos szerepre kárhoztatott szakszervezetekkel. Mindnek volt alkotmánya, bár az orosz inkább csak látszatalkotmány volt. Történtek ugyan próbálkozások arra, hogy mély morális indítékokat találjanak – a német barbarizmus ellen, a német Kulturért, az önrendelkezés mellett vagy ellen – de a háborút azért vívták, hogy megnyerjék, és a cél nem a világuralom volt, hanem a hatalmi egyensúly kiigazítása. Ha Németország győzött volna, sor került volna néhány neki kedvező területi változásra, és megerősödve került volna ki a háborúból. Végül is számára kedvezőtlen területi változások következtek be, bár alapjaiban nem gyöngült meg. A Habsburg és az oszmán birodalom földarabolása, az oroszországi bolsevik forradalom, a Népszövetség megalakítása a háborúnak sem előtte, sem alatta nem volt indítóoka, hanem csak következménye.

A történészek még mindig vitatják az első világháború okait, és kérdéseikre nem könnyű választ találni. Ki tervelte ki? Egyáltalán kitervelték-e? Vagy az európai hatalmak, ahogy Lloyd George mondta, "belegabalyodtak a háborúba"? A második világháború esetében viszont zavarbaejtően sok okot lehet találni. A két háború közötti időszakban a legnyilvánvalóbb ellentét a győztesek és a legyőzöttek ellentéte volt, gyakorlatiasabban fogalmazva Franciaországé és Németországé, a francia oldalon Nagy-Britanniával és a (béke utolsó évéig) húzódozó Olaszországgal. Jóformán minden német úgy érezte, hogy hazájával 1919-ben igazságtalanul elbántak.

Előzőleg arra számítottak, hogy miután Németország elfogadja a tizennégy pontot és átalakul demokratikus köztársasággá, a háborúra a feledés fátyla borul, és Német- országot azon nyomban visszafogadja a nemzetek közössége. Ehelyett rákényszerítettek egy békeszerződést: jóvátételeket kellett fizetnie, leszerelésre kényszerítették, területének egy részét elveszítette, más részeit antant erők szállták meg. Jóformán minden német meg akarta semmisíteni a versailles-i megállapodást, és kevesen tettek különbséget a versailles-i béke pontjainak érvénytelenítése és Németország korábbi, vereség előtti európai uralkodó helyzetének visszaállítása között.

Németország nem állt egyedül sérelmeivel. Magyarország is hevesen kikelt a békeszerződés ellen, bár nem sok hatással. Olaszország, annak ellenére, hogy látszólag a győztesek között volt, szinte üres kézzel került ki a háborúból, és diktátora, az egykor szocialista Mussolini "proletár" nemzetnek nevezte hazáját. A Távol-Keleten a szintén a győztesek között számon tartott Japán egyre jobban gyürkőzött a brit birodalom és az Egyesült Államok fölénye ellen. Ami azt illeti, Szovjet-Oroszországot, noha végül csatlakozott a status quo védelmezőihez, szintén sértették az első világháború végén elszenvedett területi veszteségek. Mindazonáltal a német sérelmek szolgáltatták a legnagyobb hajtóerőt, és Adolf Hitler hangot is adott nekik attól a pillanattól kezdve, hogy politikai agitátor lett.

Ezek a különféle sérelmek nem okoztak bajt a 20-as évek során, amikor rövid időre helyreállt a háború előtti gazdasági rend a többé-kevésbé korlátozás nélküli világkereskedelem, a stabil valuták és az állami beavatkozástól kevéssé érintett magánvállalkozás. Ezt a helyreállt rendet zúzta szét a nagy gazdasági válság, amely először 1929 őszén sújtott le a világra. A világkereskedelem katasztrofálisan lecsökkent. Tömegek lettek munkanélküliek – több mint kétmillióan Nagy-Britanniában, hatmillióan Németországban, tizenötmillióan az Egyesült Államokban. A valuták meginogtak. 1931-ben a szent fontsterling kénytelen volt lemondani az aranyfedezetről. Ebben a gazdasági viharban az egyes országok visszahúzódtak saját nemzeti rendszereiken belülre, és minél iparosodottabb volt egy ország, annál jobban elfordult a világtól.

1931-ben Németország véget vetett a márka szabad valuta státusának, és a nemzetközi kereskedelmet árucsere formájában akarta bonyolítani. 1932-ben Nagy-Britannia, a szabad kereskedelem hagyományos bástyája védővámokat kezdett alkalmazni, és nemsokára kiterjesztette őket gyarmataira is. 1933-ban az újonnan megválasztott Roosevelt elnök leértékelte a dollárt, és nekilátott gazdaságilag helyreállítani az országot, tekintet nélkül más országokra.

A gazdasági hadviselés nagyjában öntudatlanul kezdődött el. Először mindenki háborúja volt mindenki ellen, de hamarosan megváltozott a jellege és fokozta a világ megosztott- ságát. Oroszország azelőtt is mindig zárt gazdasági rendszer volt, bár ennek révén sem tudta függetleníteni magát a válság hatásaitól. A többiek közül néhány nagyhatalom – leginkább az Egyesült Államok, de a brit és francia birodalom is – végszükség esetén boldogulhatott volna saját erőforrásaiból, Németország és Japán viszont nem. Noha mindkettő ipari nagyhatalom volt, nem tudták ellátni magukat. A világ többi részéből kellett beszerezniük a nyersanyagokat, a válság azonban lehetetlenné tette, hogy a nemzetközi kereskedelem normális módszereivel éljenek. Gazdasági vezetőik – kétségtelenül némi túlzással – úgy érezték, hogy országuk fuldoklik, és létre kell hozniuk saját gazdasági birodalmukat. A japánok a legegyszerűbb megoldást választották, és kiterjesztették katonai hatalmukat először Mandzsúriára, aztán Kína tengerparti vidékeire.

Németországnak, amelyet a 30-as évek elején még béklyóztak a versailles-i kötelékek, nem állt rendelkezésére ilyen egyszerű kiút. Kénytelen volt gazdasági fegyverekhez nyúlni, és ezáltal fokozta az elszigetelődést vagy autarkiát, amelyet rákényszerítettek az események. Németország vezetői eleinte vonakodva léptek rá erre az útra. Amikor aztán 1933 januárjában Hitler lett Németország ura, egyenesen pozitívumként kapott az autarkián. Később az emberek sokat vitatkoztak azon, hogy Hitlert és a vezetése alatt állt nemzetiszocialista mozgalmat Versailles vagy a válság szülte-e. A válasz: mind a kettő. A gazdasági nehézségek miatti elégedetlenség segítette hatalomra Hitlert, de addigra már hírnevet szerzett magának a Versailles elleni hadjáratával.

Az ő nézete szerint a németországi gazdasági válság a vereség következménye volt, és azok az eszközök, amelyekkel fölülkerekedhetnek a válságon, a politikai győzelemhez is elvezetik majd Németországot. Az autarkia megerősíti Németországot a politikai hódításokhoz, és azok lehetővé teszik, hogy tovább fokozza önállóságát.

Itt volt az alapvető konfliktus a második világháború előtti években. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára – bár az utóbbi esetében nem egészen egyértelműen – a gazdasági hadviselés sajnálatos és ideiglenes segédeszköz volt. A japánok és a németek számára viszont tartós módszer, a nagysághoz vezető egyetlen út. Ez paradox következ- ményt szült. Rendszerint az agresszív vagy nyughatatlan hatalom az erősebbik; hajtja az a meggyőződés, hogy többet meg tud kaparintani, mint amennyije van. Vannak, akik azt bizonygatják, hogy ez volt a helyzet a második világháború előtt is. Az erőegyensúly, mondják, fölbillent: Németország fölénybe került Európában, Japán pedig a Távol-Keleten. Ez akkor igaz, ha csak közvetlen szomszédjaikat vesszük figyelembe – a Németországgal határos európai államokat, vagy a Távol-Keleten Kínát. Mihelyt azonban számításba vesszük a világhatalmakat, már nem igaz.

Hitler és a japán vezetők egyaránt fájdalmasan tudatában voltak ennek. A legkevésbé sem terveztek ők világháborút, ahogy gyakran gondolják róluk, hiszen meg voltak győződve róla, hogy a világháború a végüket jelentené. Ez azonban nem visszavonulásra és a béke keresésére indította őket. Hitler is, a japánok is kis hódítások sorozatát tervezték háború, vagy legalábbis komoly harcok nélkül. Joggal számítottak a világhatalmak húzódozására a háborútól, és számítottak, bár kevesebb joggal, saját leleményességükre is. Az volt a szándékuk, hogy mintegy észrevétlenül, vagy legalábbis büntetlenül addig settenkednek előre, amíg megtámadhatatlanul erős világhatalomként néznek szembe a többivel. Ez kis híján sikerült is.

(Folyt. köv.)

Forrás: Basil LIDDELL HART