I-400 japán tengeralattjáró 

Az I-400 Sen Toku osztályú tengeralattjáró az 1960-as évek nukleáris tengeralattjárói előtt épült típusok közül a legnagyobbak egyikének számít. Közel 122 méter hosszú, és nagy- jából 12 méter magas, így közel 144 főnyi legénységet volt képes befogadni.

A Sen Toku osztályú tengeralattjárók alkalmazására számos terv létezett. A hajók hihetetlen hatótávolsága lehetővé tette, hogy közvetlen támadást hajtsanak végre az Egyesült Államok területén kijelölt célpontok, a sűrűn lakott nagyvárosok ellen, ám szükség esetén akár a Panama-csatorna ellenében is bevethetők voltak. A lopakodó képességekkel rendelkező egységek könnyedén megközelíthették a nyugati partvidéket, majd felmerülhettek, és mintegy háromnegyed óra leforgása alatt elindíthatták a fedél- zeti hangárban szállított repülőgépeket. Nyilvánvaló, hogy az I-400 és a testvérhajói által hordozott négy darab M6A1 Seiran bombázó nem képviselt komoly csapásmérő erőt, ha a gépeket hagyományos fegyverekkel szerelték fel, a flottavezetés azonban különleges missziókat kívánt végrehajtani általuk. Az egymotoros repülőgépek ugyanis képesek voltak kisméretű biológiai, kémiai, avagy „piszkos” bombák célba juttatására.

Miután a biológiai fegyverek alkalmazása lekerült a napirendről, a flottavezetés hagyo- mányos fegyverek bevetését javasolta. A Panama-csatorna elleni támadás prioritást kapott, így a hadvezetés nekilátott az akció előkészítésének. A legfőbb gondot az olajhiány okozta: Kure kikötőjében, ahol a csapásmérő különítmény búvárnaszádjai állomásoztak, nem állt rendelkezésre kellő mennyiségű üzemanyag. A tankhajók alkalmazása azonban roppant kockázatos volt, mert a térségben nyüzsögtek az amerikai tengeralattjárók és a repülőgépek, melyek órák alatt felderítették és megsemmisítették volna a szállítóhajókat. A tisztek egyike ekkor mentőötlettel állt elő, mely szerint a Sen Toku osztályú búvárnaszádokat kellene felhasználni a kívánt mennyiségű olaj leszállítá- sára, és mivel a tengeralattjárók óriási üzemanyagtartályokkal és lopakodó képességgel rendelkeztek, a feladat korántsem tűnt kivitelezhetetlennek.

Az I-400 és az I-401 április elején futott ki Kure kikötőjéből, majd a hajók Mandzsúria felé fordultak. A búvárnaszádok elérték a célkikötőket, feltöltötték tartályaikat, majd vissza- fordultak. A hazafelé vezető úton az I-400 szerencsétlenül járt: április 12-én aknára futott és megsérült. Az egység javításra szorult, így rövid időre harcképtelenné vált, ám az I-401 sikeresen teljesítette a küldetést, és sértetlenül tért vissza Kure kikötőjébe. A hadművelet feltételei immáron adottak voltak: 1945. augusztus 6-án – a világháború utolsó napjaiban – futott ki a két hajó, feladatuk a Panama-csatorna zsilipjeinek szétbombázása lett volna a hajókon lévő repülőgépekkel.

Japán időközben kapitulált, a tengeralattjárókat pedig visszarendelték. Miután a Seiran-okat pilóta nélkül, álló motorral a tengerbe katapultálták, vagy egyszerűen belökték a vízbe, az I-400 japán megadás után 1945. augusztus 27-én Yokosukától 200 mérföldre a nyílt tengeren szintén megadta magát. Az amerikaiak a hajót Pearl Harborba kísérték, átvizsgálták, majd 1946 júliusában Hawaii partjai mellett elsüllyesztették.

Vissza az ismertebb tengeralattjárók listájához