A japán haditengerészet II. világháború előtti és alatti legmeghatározóbb parancsnoka – akinek nevéhez egyaránt fűződnek hatalmas sikerek és súlyos vereségek is – 1884. április 4-én született Nagaokában, Takano Isoroku néven. Apja – egy alacsonyabb rangú szamuráj – iskolamesterként dolgozott. (1916-ban adoptálta a szintén szamuráj Jamamoto-család, ekkor vette fel a családnevüket. Japánban általános gyakorlat volt, hogy azok a szamu- ráj családok, melyeknek nem voltak fiaik, fiatal férfiakat fogadtak örökbe a családnév, a rang továbbvitelére.)

A nagaokai középiskolában harcművészeteket tanult, egy amerikai misszionárius segítségével pedig elsa- játította az angol nyelvet; majd 1901-ben jelentkezett a birodalmi haditengerészet akadémiájára.

Tojo Hideki (más átírással Tódzsó) 1884. december 30-án Tokió közelében született egy katonacsalád gyermekeként. Apja példáját követve ő is ezt a pályát választotta; felvételizett a császári kadétiskolába, ahol kiemelkedő eredménnyel végzett, így az 1910-es évek elején vezérkari tiszti képzésre jelentkezhetett.

Az I. világháború idején kapitányként szolgált a Japán Császári Hadseregben, 1919-től pedig – mint katonai attasét – Svájcba, majd Németországba vezényelték. Hazatérése után gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1924-ben őrnagy, 1928-ban ezredes, öt évvel később pedig már tábornok. 1935-ben kinevezték a Kínában állomásozó Kvantung-hadsereg rendfenntartó egy- ségeinek parancsnokává, majd 1937-ben a vezérkari főnökének. Így a Kína északi részén végrehajtott had- műveletek az ő felügyelete alatt zajlottak.

Az 1946. május 3-án kezdődő tokiói perben a világháború távol-keleti hadszínterein elkövetett háborús bűnök elkövetőit állították a vádlottak padjára, köztük Tojo Hideki (más átírással Todzsó) volt kormányfőt. A több mint két és fél éven át tartó tárgyalássorozat végén, 1948. november 12-én a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Bíróság Tojót és hat társát halálra ítélte.

A világ szinte semmit sem tud azokról a bűnökről, amelyeket a japánok követtek el a második világháború alatt. Már maguk a számok is sokat elárulnak a japán fogolytáborok félelmetes méreteiről és brutális kegyetlenségéről. A táborokban csaknem egymillió hadifoglyot őriztek, és közülük 365 000 vesztette életét. A 193 000 szövetséges (angol, amerikai, holland, ausztrál, kanadai és új-zélandi) hadifogoly halálozási aránya 31,4 % volt. Összehasonlításképpen a német fogságba került 235 ezer szövetséges katonának alig négy százaléka halt meg...

A XIX. században alakult japán titkosrendőrség, a Kempeitai történetét máig sem nagyon ismerjük. Eddig mindössze néhány felületes feldolgozás született róla az Egyesült Államokban.

Hirohito császár augusztus 14-én kikényszerítette az akkor még mindig a végső ellenállásban gondolkodó katonai vezérkartól a fegyverszünetet, illetve később a feltétel nélküli kapitulációt, amit szeptember 2-án a Tokiói-öbölben lehorgonyzott, Missouri csatahajón írtak alá.

Ezzel véget ért az emberi történelem eddigi legvéresebb háborúja.

1945 nyarára már csak Japán maradt talpon a tengelyhatalmak közül. 1945. augusztus 8-án közlik a moszkvai japán nagykövetettel, hogy a Szovjetunió hadat üzen a Japánnak. Másnap a szovjet csapatok elindulnak Mandzsúria felé, ezzel megkezdődik a második világháború utolsó jelentős hadjárata, egy héttel később pedig Japán is letette a fegyvert a szövetségesek előtt.

1945 nyarára az amerikaiaknak új fegyver került a kezükbe. Azt ugyan senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatása, de remélték, hogy pusztító ereje megadásra kényszeríti majd a japánokat, azzal a további előnnyel, hogy addig a Szovjetuniónak nem lesz ideje beavatkozni. De nem minden amerikai lelkesedett a dologért.

Truman elnök 1945. július 23-án a potsdami nagyhatalmi csúcstalálkozón jelentette be, hogy az Egyesült Államok új-mexikói atomrobbantása sikeres volt. Az amerikaiak három éven át erőltetett iramban dolgoztak egy nukleáris robbanóeszköz kifejlesztésén; és 1945 nyarára három atombomba készen állt. Az elsőt július 16-án kísérleti jelleggel fölrobbantották az új-mexikói Alamogordónál, ennek ellenére senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatásuk éles bevetésben, de remélték, hogy pusztító erejük megadásra kényszeríti majd a japánokat.

Két héttel később, másodikat augusztus 6-án ledobták Hirosimára. Három nappal később Nagaszakira a harmadik – és bár a japánok ezt nem tudták – az utolsó atombombát. (A szupertitkos Manhattan-programban kifejlesztett első atombombák közel két milliárd dollárba kerültek és elkészítésük mintegy 130 ezer embernek adott munkát.)

A guami légitámaszponról 1945. március 8-án késő délután felszálltak az első B-29-esek; a célpont Tokió külvárosa, Shitamachi volt. 0 óra 15 perckor Tokióban felbőgtek a légvédelmi szirénák; pár perccel később megérkeztek az amerikai bombázó-kötelék első gépei, amelyek több kilométer hosszan égő házak sorát hagyták maguk mögött. Három óra hosszan további gépek szították a tüzet, amit a szél minden irányba széthordott. Földközelben a hőmérséklet elérte az 1000 fokot, a fémek olvadni kezdtek, az emberek fáklyaként lángoltak.