Ez volt az legelső amerikai támadás a Japán anyaország ellen, azt követően, hogy Japán 1941. december 7-én hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbort. Az amerikai válaszra nem sokáig kellett várni, 1942. április 18-án végrehajtott rajtaütés — az irányító parancsnokról elnevezett — Doolittle-támadás volt az első, amelyet az Egyesült Államok hajtott végre Tokió ellen.

A visszatérés lehetősége nélküli támadás ugyan kevés kárt okozott, de az amerikai morál szempontjából felbecsülhetetlen értékű volt — és egyben megnyitotta a szárazföldi japán területek elleni bombázások hosszú sorát.

Az első terveket Tokió és Japán bombázására 1942. január 17-én vázolták fel a vezér- karban; de azonnal komoly technikai nehézségek merültek fel. Az nyilvánvaló volt, hogy repülőgép-hordozókkal kell megközelíteni Japánt annyira, hogy a bombázók elérhessék Tokiót. Találni kellett tehát egy olyan típust, amely több bombával messzebbre képes re- pülni, mint a hordozókról normál esetben felszálló gépek — de nem túl nagy, és fel tud szállni egy hordozó fedélzetéről.

A USS Hornet 1941 októberében.

Végül a B-25-ös Mitchell bombázó mellett döntöttek, amelyeket átalakítottak az akcióhoz, azaz leszereltek róluk minden feleslegesnek ítélt dolgot (pl. a fegyverzetet), hogy a lehető legkönnyebbek legyenek. Február legelején a USS Hornet hordozón kipróbálták a típust, és bebizonyosodott, hogy képes felszállni róla, így ez a kérdés eldőlt.

Március 1-én James H. Doolittle alezredes vezetésével megkezdődött a bombázók legény- ségének kiképzése. Az eredeti terv szerint a hadsereg bombázói, megfelelő mennyiségű üzemanyaggal és póttartályokkal felszerelve a küldetésük után Vlagyivosztokban értek volna földet, ugyanis a B-25-ösök csak felszállni tudtak a hordozóról, leszállni már nem. Csakhogy a szovjetek nem engedélyezték a landolást, így a tervet módosítani kellett.

A rajtaütés végrehajtói.

Az amerikaiak felvették a kapcsolatot Csang Kaj-sek kínai vezetővel, aki némi vonakodás után rábólintott a tervre, mely szerint az amerikai gépek a bombázás után átrepülnek a Japán felett, majd Kínában szállnának le. A legénységet a kínaiaknak kellett fogadniuk, utána pedig hazajuttatniuk az Egyesült Államokba.

Áprilisra minden készen állt, így másodikán San Francisco-ból a Hornet kísérőhajóival együtt elindult Japán felé, fedélzeten tizenhat B-25B bombázóval. A bombázók személy- zete 5-5 főből állt, így összesen 80 ember indult a küldetésre. A Hornethez Hawaiiból csatlakozott a USS Enterprise hordozó is, hogy légi fedezetet biztosítson Hornetnek.

Az előjelek azonban baljósan alakultak: egy japán őrhajó, a Nittō Marut észrevette a flot- taköteléket, és mielőtt elsüllyesztették volna, leadta a jelzést Tokiónak. Megszületett a döntés, hogy hiába vannak a tervezettnél jóval messzebb a célponttól, mégis útnak in- dítják a gépeket, nem kockáztatva tovább a hordozókat.

1942. április 18-án reggel 8:20-kor — mintegy kétezer liter extra üzemanyaggal — felszállt az első a bombázó, majd a következő órában mind a 16 bombázó elhagyta a Hornetet, amely ezután visszaindult a hazai vizekre. A bombázóknak 1000 kilométert kellett még megtenniük észrevétlenül Japánig.

A Hornet fedélzete a támadás előtt.

A japánok ugyan megkapták a jelzést, de nem vették komolyan. Sőt, még akkor sem intézkedtek, amikor egy japán felderítőgép észlelte a szigetek felé tartó ismeretlen repülőgépeket. A fő célpont a japán császári főváros, illetve néhány fontosabb ipari nagyváros volt; a légvédelmet mindenütt készületlenül érte az amerikai támadás.

A bombák nem okoztak jelentős kárt, de a rajtaütés mégis elérte célját, hiszen sikerült fellelkesíteni az amerikaiakat, akik ráadásul nem is a saját hadseregük közleményeiből, hanem a japán rádió tudósításából értesülhettek először az esetről. A Felkelő Nap or- szágában ugyanis a rajtaütés áldozatainak számát felnagyították, és úgy mutatták be, mint a civilek, elsősorban nők és gyerekek ellen elkövetett támadást.

Az első B–25-ös elindul a bevetésre.

A sikeres akciót követően a gépek ugyan tovább repültek Kína felé, de közben besötéte- dett, az alattuk lévő felhőzet miatt pedig nem tudták pontosan, hogy merre is járnak. A parancsnokok ekkor úgy döntöttek, hogy addig repülnek, amíg az üzemanyag ki nem fogy. Ezt követően a legénység ejtőernyőkön ugrott ki a gépekből. Maga Doolittle azok közé tartozott, akik viszonylag simán megúszták: a célként kijelölt Csucsou közelében ért földet, és egy amerikai misszionárius segítségével kijutott a veszélyzónából. A többieknek azonban nem volt ilyen szerencséjük.

Az egyik gép, amelyet Edward J. York kapitány vezetett, Vlagyivosztoktól nem messze ért földet. Gépüket a szovjetek lefoglalták, és csak 1943 májusában jutottak el az iráni brit konzulátusra, hogy onnan hazatérhessenek. Ám nem mindenkinek alakult így a sorsa. A 80 főnyi legénységből hárman meghaltak, nyolcan pedig japán fogságba estek. Közülük hármat kivégeztek, a maradék öt embernek később megkegyelmeztek; azonban egyikük a rossz bánásmód miatt a börtönben meghalt.

A fogságba esett Robert L. Hite, akit csak a japán kaituláció után szabadítottak ki.

A japánok ugyanekkor megtorló hadjáratot indítottak a kínai szárazföldön az érintett területek ellen; egyes becslések szerint az áldozatok száma elérte a 250 ezer főt.

*

Bár a támadás kevés anyagi kárral járt, a megtámadott városok lakosai közül sokan a kormányzati beismerésig nem is tudták, hogy amerikai légitámadás okozta a robbaná- sokat. Kilencven ház romba dőlt, 50 civil meghalt. Az amerikai  vezérkar és Roosevelt jól számolt; a támadás jelentősen javította a morált. A japán hadvezetés pedig úgy döntött, válaszként csapást kell mérni a midway-i amerikai támaszpontra, el kell foglalni Port Mo- resbyt és támaszpontot kell építeni a Salamon-szigeteken, hogy megelőzzék a hasonló rajtaütéseket. Mindennek tudjuk, hogy mi lett az eredménye…

(Forrás: Carroll V. Glines: The Doolittle Raid - America's Daring First Strike Against Japan; Clayton K.S.: The Doolittle raid 1942 - America's first strike back at Japan)