Az amerikaiak még az első világháború éveiben elkezdték a USS Lexington tervezését. Ez lett volna a világ legnagyobb és leggyorsabb csatacirkálója: 35 300 tonna vízkiszorítás, 35 csomó. A jütlandi tengeri ütközet után a tervet módosították: a vízkiszorítást 44 300 tonnáig növelték, ezáltal a sebesség 33 csomóra csökkent. Az új sorozat — Lexington, Saratoga, Constituthion, Ranger, Constellathion és az United States — első hajóját csak 1920-ban kezdték el építeni.

Két évvel később, a Washingtoni egyezmény miatt a hajók további építését leállították; mind- össze két hajó készült el, de azok már nem csatacirkálók voltak, hanem repülőgép-hordozók — a Lexington és a Saratoga. Amerika második hordozóját 1925. október 3-án bocsátották vízre, 1928-ra felszerelték, és a következő évben a Csendes-óceáni Flottához került. (Műszaki adatok és rövid leírás ITT olvasható.)

A USS Lexingtont 1928 januárjában átvontatják a Boston Navy Yard- ba.

1942 áprilisában a japánok azt tervezték, hogy elfoglalják az új-guineai Port Moresbyt, majd onnan nyomulnak tovább Ausztrália felé. Az amerikaiak, akik a megfejtett japán üzeneteket, előkészítették az ellencsapást — Frank J. Fletcher admirális parancsnoksága alatt két anyahajós magasabbegységet küldtek a Korall-tengerre. Május 6-án a Korall-tengeren ösz- szecsapott a két hajóhad, miután a szembenálló repülőgép-hordozók észrevették az ellenfelet, és útnak indították repülőcsoportjaikat.

Május 8-án kora hajnalban az amerikai és a japán repülőgépek felderítették egymás anyahajós magasabbegységeit, 82 amerikai és 70 japán repülőgép szállt fel csaknem egyidejűleg. 11.15-kor — pontosan húsz perccel azután, hogy a radarok célok sokaságát jelezték észak-kelet irányából — a japán gépek megjelentek a USS Lexington felett.

A USS Lexington 1941. október 14-én – San Diego, Kalifornia.

Körülbelül félszáz repülőgép érkezett több hullámban a japán Shokaku és Zuikaku hor- dozókról: a magasban jöttek a vadászok, utánuk a bombázók, legalul — a torpedóvetők. Menetből, nem pazarolva az időt manőverezésre és átcsoportosulásra, a bombázók és a torpedóvetők kioldották terhüket. Ezalatt gyakorlatilag nem ütköztek ellenállásba: a fel- szálló amerikai repülőket lekötötték a japán vadászgépek.

Észrevéve, hogy a hajót minden irányból bombázók és torpedóvető gépek támadják, a Lexington parancsnoka, Frederick C. Sherman kapitány az egyetlen helyes megoldást választotta — nem törődve a bombákkal igyekezett kitérni a torpedók elől. Hirtelen, a légvédelmi ágyúk tüzén és a robbanó bombák hangján át meghallotta egyik tisztjét: „Kapitány, ne változtassa meg a haladási irányt — a torpedók mindkét oldalon a hajótesttel párhuzamosan jönnek!” És valóban, a Lexingtonnal párhuzamosan egy ideig két torpedó haladt; megelőzték a hajót, majd 400-500 méterrel előrébb eltűntek.

A hordozó 20,3 cm-es lövegei.

A legénység minden igyekezete ellenére a hajót mégis eltalálta két torpedó és öt bomba. „Hírtelen minden elcsendesedett — írta visszaemlékezéseiben Sherman — a japán repülő- gépek eltűntek, és a légvédelmi tüzéreink is elhallgattak. A távolban a mi gépeink látszottak: ismét egybegyűltek, hogy felkészülhessenek egy újabb harcra; de az ellenféllel immáron le- számoltunk. Az órámra néztem. A támadás pontosan 9 percig tartott.”

A Lexington sérülései eleinte nem tűntek súlyosnak. Bár tüzek ütöttek ki, a hajtóművek továbbra is működtek, és a hajó teljes sebességgel haladhatott, a tüzeket eloltották, a ballasztvíz átpumpálásával vízszintbe tudták hozni a hajót. A kármentő-csapat parancs- noka jelentette Shermannak, hogy a hibákat orvosolják, de figyelmeztette: „Ha újabb támadás ér minket, én az ön helyében a hajó jobb oldalával fogadnám azt, ugyanis a bal- oldaliban már van két torpedó ütötte rés.”

Az elhagyott és égő Lexington 1942. május 8-án.

De nem egy újabb támadástól kellett tartaniuk: 12.47-kor egy hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Mint később kiderült, a benzingőz robbant be az üzemanyagtartályokban. A hordozó erősen megdőlt, a teherfelvonók fedélzeti nyílásain át sűrű, fekete füst ömlött. A robbanás következtében meghalt a kármentő-csapat parancsnoka és emberei többsége, tönkrement a hajó belső kommunikációs hálózata és a tűzoltórendszer. A szellőztető csö- vekből lángok csaptak ki, elkezdtek felrobbanni a fedélzetközben összezsúfolt bombák, és a megrongált felvonók fedelei vörösen izzottak. A lángokat lehetetlen volt megfékezni, és 17.00-kor Fitch admirális utasította Shermant, hogy „tüntesse el a srácokat a hajóról.”

Sherman 17:07-kor elrendelte a hajó elhagyását, majd 18:30-kor ő is elhagyta lángoló hajóját. A Lexingtont végül a USS Phelps romboló süllyesztette el, összesen öt torpedó- val. A legénységből mintegy 216 fő vesztette életét, de 2735 embert sikerült kimenteni a hajóról.

A Korall-tengeri csata már a jövőt mutatta. A történelemben most először küzdött egymással két flotta több mint másfélszáz kilométeres távolságból, anélkül, hogy látták volna egymást. A nagy csatahajók ideje ezzel lejárt; eljött a repülőgép-hordozók kora.