Az 1941 márciusában elfogadott Lend-lease törvény értelmében az Egyesült Államok — amely ekkor még nem vett részt közvetlenül a világháborúban — segítséget nyújthatott a hitleri Németország ellen küzdőknek. A törvény szerint az amerikai kormánynak jogában állt harci eszközöket kölcsönözni azoknak az államoknak, amelyek védelme szükségesnek bizonyult az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. 

Megszavazása egy hosszú folyamat eredménye volt, amely végén az amerikaiak feladták hagyományosnak tekinthető elszigetelődési politikájukat.

Az európai háború kitörésekor az amerikaiak meg voltak győződve arról, hogy a franciák és az angolok egyedül is boldogulnak. A francia hadjárat és a britek védelmi nehézségei azonban rádöbbentették őket a segítségnyújtás szükségességére. Nagy-Britannia és Franciaország vezetői ezt már a francia hadjárat kezdetétől kérték. 1940. június 10-én, amikor Olaszország hadat üzent Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak, Paul Reynaud, francia miniszterelnök és Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke táviratot küldött Rooseveltnek. Reynaud kérte az Egyesült Államokat, hogy — ha már expedíciós haderőt nem küld — legalább erkölcsi és anyagi támogatást nyújtson, minden lehetséges eszközt felhasználva.

Roosevelt azt válaszolta, hogy „a francia és brit csapatok elszánt ellenállása mélyen megha- totta az amerikai népet, az Amerikai Egyesült Államok kormánya pedig mindent megtesz, ami erejéből telik, hogy a szövetségesekhez eljuttassa azokat az eszközöket, amelyekre oly nagy szükségük van". Churchill már május 15-én felkérte az Egyesült Államokat, hogy küldjenek az Egyesült Királyság részére 40-50 rombolót, akár régieket is, hogy Nagy-Britannia meg- tarthassa tengeri fölényét. Roosevelt  — ekkor még — azzal utasította el a kérést, hogy ehhez a kongresszus jóváhagyására van szükség.

A Nagy-Britanniának átadott 43 amerikai romboló egyike.

Az 1940-es választások megnyitották az USA történetének azt az egyéves időszakát, amelyet short of war-nak neveztek, és amelyet az jellemzett, hogy az Egyesült Államok anyagi támogatást nyújtott a német invázió ellen küzdő államoknak anélkül, hogy ténylegesen belépett volna a háborúba. 1940 őszén azonban az angolok egyre nagyobb szállítmányokat kértek, a brit vezérkar 1941-ben azt a szándékát fejezte ki, hogy 14-26 ezer repülőgépet vásárolna. Az angoloknak azonban — ezt ugyan az amerikaiak nehezen hitték el — egyre nagyobb fizetési nehézségeik voltak.

1940. december 2-án Roosevelt levelet kapott, amelyben Churchill megmagyarázza: „Közeledik a pillanat, amikor már képtelenek leszünk fizetni a hajókért és más árukért, de mindent megteszünk, ami csak lehetséges. Nem hátrálunk meg semmiféle áldozatvállalás elől, hogy fizetőképességünket megőrizzük. Bizonyára Önök is tudják azonban, hogy rossz dolog lenne, ha a háború kellős közepén, vérrel megváltott győzelmek után, a civilizáció megmen- tése után, s azután, hogy időt nyerünk az Egyesült Államoknak, hogy minden eshetőségre felkészüljön, Nagy-Britannia kénytelen volna minden eladható aktívumától megszabadulni.".

Roosevelt 1941. március 11-én aláírja a kölcsönbérleti törvényt a Fehér Házban.

Roosevelt nyilvánosan kijelentette, hogy a brit haditengerészet veszteségeinek ellen- súlyozására az USA hajókat kölcsönöz Angliának. Ekkor mondta el híres hasonlatát az égő házról. Mit tenne egy amerikai, ha látná, hogy ég a szomszéd háza? Kölcsönadná a szomszédnak a locsolótömlőjét, amit a tűz eloltása után azonnal visszakapna. Ezt az elvet illett tehát alkalmazni az angol barátok esetében is. Ez lehetővé tenné, hogy Amerika elkerülje a fegyveres konfliktusba való belekeveredést. Roosevelt a következő szavakkal fejezte be magyarázatát: „A demokrácia nagy fegyvertárává kell válnunk."

A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az Egyesült Államok lakosságának 80%-a támogatta ezt. A kincstári ügyosztály előkészítette az „Egyesült Államok védelmét támogató törvény"-t, ezt a kongresszusi jóváhagyás után az elnök 1941. március 11-én írta alá. Ezt követően Roosevelt utasítást adott, hogy a Lend-lease alapján 7 milliárd dollár kölcsönt biztosítsanak Nagy-Britanniának és Görögországnak, majd 1941. október 28-án további hatmilliárddal megnövelték ezt. Az összegről tárcaközi bizottság rendelkezett Harry Hop- kins, Roosevelt bizalmasa vezetésével. 1941 októberétől kezdve külön iroda foglalkozott a kölcsönbérlettel, ennek irányítását ifj. E. Stettiniusra bízták. Harmincnégy — általában a brit birodalomhoz tartozó — ország kérte a Lend-lease programhoz való csatlakozás lehetőségét. Összességében Nagy-Britannia és birodalma 31,2 milliárd dollárt kapott.

Amerikai élelmiszer érkezik az Egyesült Királyságba, 1941.

A szovjet hadbalépés az amerikaiakat válaszút elé állította. Az amerikai társadalom a Szovjetunióról — mint kommunista országról — nem volt a legjobb véleménnyel, a kölcsönbérlet biztosította előnyök kiterjesztése a Szovjetunióra rendkívül kínos ügynek számított, és politikai vitákhoz vezetett. Roosevelt azonban tisztában volt azzal, hogy a III. Birodalom legyőzése, valamint az Egyesült Királyság megmentése érdekében elkerülhe- tetlen a Szovjetunió támogatása. 1941. június 24-én ezt mondta: „Természetesen megadjuk a Szovjetuniónak mindazt a segítséget, ami csak lehetséges".

A kölcsönbérletről azonban nem tett említést. Harry Hopkinst azzal a feladattal küldték Moszkvába, hogy becsülje fel a szovjet fegyverkezési szükségleteket. 1941. szeptember 28-án Moszkvában háromoldalú konferenciát hívtak össze, amelyen az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, és a Szovjetunió képviselői vettek részt. Az amerikaiak ajánlatot tettek a Szovjetuniónak 2250 harckocsi, 85 ezer teherautó és 108 ezer tábori telefon szál- lítására. Végül 1941 októberében a kongresszus úgy döntött, hogy bevonják a Lend-lease programba a Szovjetuniót. 10,9 milliárd dollár támogatást ítéltek meg számára. A Szabad Franciaország 3 milliárd dollárt, Kína pedig 1,6 milliárd dollárt kapott.

Lend-lease szállítmányok a Szovjetunióba.

Az egyik legnagyobb nehézséget a harceszközök célba juttatása jelentette, az Atlanti-óceánon ekkor már számos német tengeralattjáró cirkált, az Egyesült Államok pedig semlegessége miatt nem vehetett részt a konvojok védelmében. Az amerikaiak megta- lálták a megoldást: új, biztonságosabb útvonalakat kerestek, a Szovjetunióba irányuló áruk a Perzsa-öbölön, vagy a Csendes-óceánon át érkeztek egészen Vlagyivosztokba.

Roosevelt elnök diplomáciai tevékenységének köszönhetően növekedett az amerikai támaszpontok száma is. Megnövelték az Egyesült Államok védelmi övezetét is, és határát a 25. nyugati hosszúsági foknál állapították meg. Ennek a határnak az átlépése után az amerikaiak tevékenysége arra korlátozódott, hogy figyelmeztessék a konvojokat az ellen- séges hajók és tengeralattjárók jelenlétére. Ezek a tevékenységeket tulajdonképpen az Atlanti-óceánon folyó valódi háború pótszerének tekinthetők.

A Vörös Hadsereg katonái amerikai gyártású teherautókon.

Az Egyesült Államok saját hadseregének felfegyverzését sokkal később végezte el, mint az európai országok. A fegyverkezési program csak 1939 januárjában indult be, amikor a háború veszélye Európában egyre határozottabban jelentkezett. 1940-ben az amerikai hadseregnek még I. világháborús fegyverei voltak, a légierő elavult. A szovjeteknek és az angoloknak 1941-ben adott, a felszerelésekre vonatkozó ígéretek az amerikai hadiipar termelésének 70%-át tették ki, miközben az amerikai hadsereg sem volt kellően felfegy- verezve. Korlátozni kellett tehát a szállítmányokat.

A Szovjetunió rögtön azzal vádolta az amerikaiakat, hogy szándékosan azért csökkentik a szállításokat, hogy lehetetlenné tegyék győzelmüket. Pedig az amerikaiak egyszerűen a háború nehézségeivel küszködtek. Sztálin később elismerte Jaltán, hogy a „Lend-lease remek találmány, amely nélkül a győzelem minden bizonnyal nehezebb lenne és a háború sokáig elhúzódna". Többször hangsúlyozta, hogy „ez a rendszer kitűnően hozzájárult a végső győzelemhez".

A kölcsönbérlet az amerikaiakat is fegyverkezésük korszerűsítésére kényszerítette. Rooseveltnek óriási nehézségeket kellett legyőznie, hogy beindítsa a hadigazdaságot, az Egyesült Államokban ugyanis nem volt sem az európaihoz hasonló hadiipar, sem olyan közigazgatás, amely az ipart olyan erőfeszítésekre kényszeríthette volna, amilyeneket egy háború megkövetelt. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai gazdaság még nem heverte ki teljesen azt a válságot, amely oly drámaian kezdődött el 1929-ben.

1939-ben Bemard Baruch, a War Industry Board egykori főnöke bemutatta Rooseveltnek a gazdaság szervezeti tervét. Roosevelt azzal utasította vissza, hogy az efféle tervek még túl koraiak. A Franciaország eleste okozta sokk eredményeként létrehozták a National Defense Advisory Commissiont, amelynek termelési kérdésekben kellett tanácsokat ad- nia a kormánynak. A brit igények kielégítésére életre hívták a Gyártásirányítási Irodát is, aminek feladata a hadiipar termelésének koordinálása, és a szállítások meggyorsítása volt. És ezek az irodák csak az elsők voltak a hasonló intézmények hosszú sorában.

Az USA lehetőségei azonban imponálóak voltak: 1940-ben 346 harckocsit gyártottak, 1942-ben 25 ezret, 1943-ban 29 500-at, 1944-ben pedig 17 500-at. A repülőgépgyártás az 1942-es 47 ezerről 1944-ben 100 ezerre nőtt. Pearl Harbortól Normandiáig Amerika átlag hetvenezer repülőgépet gyártott évente. Az I. világháború költségei 32 milliárd dollárt tettek ki, a második csaknem tízszer többe került. Az Egyesült Államok tehát elfogadta a kihívást, és — Roosevelt szavaival — a „demokrácia fegyvertárává" lett. És nem melléke- sen: előbb kilábalt a harmincas évek közepét sújtó gazdasági válságból, majd a háború végére a nyugati világ vezető hatalmává vált.