Az európai háborúban közvetlenül még nem részt vevő Egyesült Államok hadserege 1940-ben kezdett egy terepjáró személygépkocsi, a később minden terepjáró szinonimájává vált Jeep kifejlesztéséhez. Az USA védelmi minisztériuma 1941 márciusában újabb pályázatot írt ki egy úszni is képes könnyű, terepjáró gépkocsi, a Seep (seagoing Jeep) fejlesztésére/gyártására.

A könnyű, terepjáró/úszó gépkocsival szemben támasztott követelmények a következők voltak: terepjáró képessége szárazföldön legyen közel azonos a Jeepével; négykerék meg- hajtású legyen; vízben haladva érje el a kb. 5 mérföld/h (10 km/h) sebességet; a jármű üres súlya nem lehet több mint 2600 font (1180 kg); szárazon és vízen egyaránt legyen képes legalább három katonát szállítani teljes menetfelszereléssel, valamint egy könnyű gépfegyvert 2000 db lőszerrel.

A kiírt pályázaton a Ford cég terve nyert. Ebben nem kis része volt annak, hogy katonai járműveik gyártása során együttműködött a Marmon-Herrington gyárral, mely szoros kapcsolatban állt a New York-i Sparkman & Stephens hajóépítő céggel. Többek között ez utóbbi cég tervezte és gyártotta a világháború egyik legmarkánsabb külsejű, úszóképes, háromtengelyes tehergépkocsiját, a DUKW-t. Egyértelműen a Sparkman vállalat közre- működésének tudható be a GPA hajóformájú úszóteste. Ezt a testet a Ford Jeep alvázára illesztették, a megfelelő módosításai után. Így például a jelentősen megnövekedett ön- súly miatt valamennyi rugóköteget egy-egy lappal megerősítették.

Ezzel megszületett az úszó Jeep első prototípusa, mely a QMC-4 hivatalos megjelölést kapta. Az úszó gépkocsi kialakítása azonban a vártnál több problémát okozott. Ezért az első változatot a Ford több lépésben módosította, továbbfejlesztette, sorozatgyártásra alkalmassá tette. Az elkészült kísérleti példányokat 1942 februárjában adták át a had-seregnek próbákra. A gyors, részben tengerparti tesztelés után az első ötezer példányra szóló megrendelést a kellőkapacitással egyedül rendelkező Ford Motor Company kapta. A sorozatgyártás rövidesen megindult, és a hadsereg az időközben Ford GPA (General Purpose Amphibian) névvel ellátott járművet 1942 októberében rendszeresítette.

A világháborúba történő belépéssel akkor már biztosan számoló USA-ban az idő szorí- tása miatt nem volt lehetőség a konstrukció bármiféle, a gyakorlati tapasztalatok alapján célszerűnek tűnő módosítására. A használat során jelentkező számos — ha nem is súlyos — „gyermekbetegség" később a javító/karbantartó hálózatot terhelte. A gyártásban csak 1942 novemberétől vezették be az első változtatásokat a típuson. Az amerikai beszállító cégek kapacitását jelzi, hogy a Ford cég 1942. április 10. és május 9. között 3000 járművet már le is szállított.

Fődarabjai a Ford Jeepével teljesen azonosak; de az úszóképesség miatt három lényeges szerkezeti elem egészítette ki az alapmodellt — mindenekelőtt a hajócsavar. Az úszótest hátsó, alsó részében kialakított, félig zárt alagútban forog, a sebességváltóra csatlakoz- tatott melléktengely hajtja. Mögötte van a kormánylapát, mely a hajócsavar vízsugarának terelésével az úszótestet a vízben irányítja.

A másik, érthetően szükséges kiegészítő a hajótest középső, részébe szerelt szivattyú, amellyel a hajótestbe kerülő vízet távolították el — egy karral kapcsolható be vagy ki, a vezetőülés mellett jobbra található. A harmadik egy vitla. Ez a terepjáró gépkocsik egy részénél alkalmazott csörlőtől eltérő, jobbára a hajózásban használt — itt függőleges — tengely körül forgó bordázott henger, mely a rátekert és megfeszített kötelet feltekeri. A villát közvetlenül a motorról egy ékszíj hajtja meg. Ez utóbbi kiegészítő a vízből partra kapaszkodáskor rendkívül fontos szerepet tölt be a járműnél.

Az 1943 júniusáig tartó gyártás során összesen 12 778 darab GPA készült. Az amerikai ipar nagyobb darabszám legyártására is képes lett volna, azonban a jármű alkalmazása korántsem lett sikertörténet. A gépkocsi — a pályázati kiírás alapján — elsődlegesen sokoldalúan használható, könnyű felderítő járműként került volna alkalmazásra. Az ere- deti elképzelések szerint a könnyű gyalogsági szállítójármű feladatkör fel sem merült. A sorozatban gyártott, végleges kivitelű jármű inkább egy nehézkes motorcsónak, mint egy könnyű, terepjárásra is alkalmas személygépkocsinak látszott.

A járműben elég nehéz felismerni, hogy ez egy sikeres terepjáróból tudatosan kifejlesz- tett úszó gépkocsi — és mint az előre látható volt  — a sorozatban gyártott GPA tömege lényegesen az eredetileg megszabott határ fölött volt. Amennyiben a tervezéssel egy szárazföldön is mozogni képes, kimondottan vízi járművet akartak kialakítani, akkor ez a cél csak úgy-ahogy teljesült.

Az elképzelések szerint az USA háborúba lépése után a járműveket elsősorban az európai hadszíntéren kívánták alkalmazni. A feljegyzések szerint első tömeges bevetésükre 1943. szeptember 9-én, a szicíliai partraszálláskor került sor. Ott jó időjárás mellett, nyugodt tengeren vízre tett GPA-k könnyen elérték a sima partot, feladatukat teljesítették. Részt vettek még a normandiai partraszállásban is, azonban a jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett szerepük már korántsem volt egyértelműen pozitív. A jármű nehezen birkózott meg a hullámzó vízzel, az utastér oldalfala kevéssel emelkedett a vízvonal fölé, az átcsa- pó vizet a beépített szivattyú csak egy bizonyos mennyiségig volt képes a karosszérián kívülre nyomni. Nem véletlen, hogy a GPA-król készült fotók majd mindegyike nyugodt vízen készült…

Az úszótest elején egy felhajtható keret védte a motor levegőellátó nyílását és az utasteret a hullámzáskor a járműre áramló víztől. Szárazföldön haladva ezt hátra kellett hajtani, mert a gépkocsivezető — aki amúgy is alig látott a gépkocsi elé — látómezejét ez még tovább rontotta. A normandiai partraszállást követően a GPA kegyvesztett lett az amerikai hadseregnél. Azt, hogy a csapatok valami egészen mást vártak-e a járműtől, mint amit nyújtani tudott, vagy képességei valóban nem feleltek meg a jogos elvárások- nak, nehéz eldönteni. Tény, hogy Európában harci cselekmények során, vízen átkelésre az amerikaiak a GPA-t ritkán használták. Ennek oka az volt, hogy a GPA úszóteste vékony lemezből készült, amely már néhány célzott sorozatlövés után elsüllyedhetett.

A szárazföldön hajóteste és nagy tömege miatt nem volt alkalmas terepen mozgásra. Azt, hogy az amerikaiak nem tartották túl sokra a járművet, jól mutatja, hogy a Szovjetunió- nak a kölcsönbérleti szerződés keretében 10 000 GPA-t adtak át. A szovjetek véleménye az úszó Fordról jobb lehetett, a nyugat felé haladó, számtalan folyót keresztező támadó hadműveletük során szívesen alkalmazták a járműveket.

Legnagyobb számban a Berlinért vívott harcok nyitányát jelentő seelowi harcok során, az Oderán való átkeléskor vetettek be. A járműről utólagosan is pozitív értékítélet maradha- tott a Vörös Hadsereg parancsnokaiban, hiszen a háború után, a megmaradt példányok használatával párhuzamosan, egy csaknem teljesen azonos járművet, a GAZ-46 úszó személygépkocsit fejlesztették ki és gyártották éveken át.

(Források: Jeff Woods: WW 2 amphibious Vehicles
Bart H. Vanderveen: The Jeep – Michael Clayton: Der Jeep)