1941 júniusában a háború eredménytelen párviadal volt Anglia és Németország között. Hat hónappal később világháború lett belőle. Minden nagyhatalom és a kisebbek legtöbbje is belekeveredett. Háború dúlt az Atlanti- és a Csendes-óceánon, és Amerika kivételével minden földrészen. A japánoknak volt még egy könnyű győzelemsorozatuk a Pearl Harbor utáni száz nap alatt. Németország és Japán hatalma teljében volt 1942 közepén.

Azután már nemigen következtek meglepetések, és a győzelmet a nagyobb erő határozta meg. Most már nem az volt a kérdés, hogy miként lehet túljárni az ellenség eszén, hanem hogy miként lehet nagyobb erőt mozgósítani ellene. A szervezés sokkal többet számított, mint a gyors észjárás. A háború ugyanolyan lomha viadal lett, mint előtte az első világháború volt.

A Németország, Olaszország és Japán elleni szövetség, amely később az Egyesült Nem- zetek nevet kapta, potenciálisan sokkal erősebb volt ellenségeinél — erőforrásaiban, létszámában és stratégiai helyzetében egyaránt. Noha Németország és Japán hatalmas mértékben kiterjesztették uralmukat, az őket körülzáró kört nem törték át. Elméletben még mindig ostrom alatt álltak, de még messze volt az az idő, amikor a szövetségesek ezt az ostromot valóssá tették. A Szovjetuniónak és Nagy-Britanniának még mindig a tengelyhatalmak támadásait kellett visszaverniük — a Szovjetuniónak a saját földjén, Nagy-Britanniának a Távol- és a Közel-Keleten, sőt talán majd a szigetország földjén is.

A Szovjetuniót és Nagy-Britanniát már átszervezték a háborúra. Az Egyesült Államokban még békegazdaság volt; emberek millióit kellett mozgósítani és kiképezni. Az ipart át kellett állítani haditermelésre. Végül Amerika erőforrásai olyan hatalmasnak bizonyultak, hogy képes volt nemcsak a háború szükségleteit kielégíteni, hanem ugyanakkor emelni lakossága életszínvonalát is.

A Szovjetuniónak a legáltalánosabb értelemben semmilyen stratégiai gondja nem volt: egyetlen célja az volt, hogy legyőzze a német haderőt, és a háború egész tartama alatt le is kötötte a német szárazföldi erő háromnegyed részét. Nagy-Britannia és Amerika szá- mára a döntő fontosságú első lépés tengeri fölényük visszaszerzése volt — a Csendes-óceánon a japán flotta, az Atlanti-óceánon a német tengeralattjárók ellenében. Azután azonban tág terük nyílt a cselekvésre, és ennek megfelelően nehéz is volt dönteniük.

Sújtsanak le először Japánra, ahogy sok amerikai szerette volna? Ha viszont úgy dönte- nek (ahogy aztán döntöttek is), hogy az európai győzelmet tartják előbbre valónak, akkor hol lépjenek akcióba Észak-Afrikában és a Földközi-tenger térségében, vagy egy észak-franciaországi közvetlen támadással? Netán hagyatkozzanak az önálló bombázás döntő hatására? Volt egy nagyobb problémájuk is. 1941 végén Nagy-Britanniát, a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat csak az kötötte össze, hogy mindhármuknak ellenségei voltak a tengelyhatalmak. Hogyan lehetne elérni, hogy az Egyesült Nemzetek fogalma több legyen puszta frázisnál?

Churchill a HMS York fedélzetén, 1941 decembere.

Ezek voltak azok a kérdések, amelyekkel Churchill rögtön Pearl Harbor után elindult Washingtonba. Noha Nagy-Britannia komoly mértékben függött az amerikai szállítmá- nyoktól, és hosszú távon szükségszerűen neki kellett a gyöngébb félnek lennie, most rendelkezett néhány pillanatnyi előnnyel. Már több mint két éve háborúban állt, és tanult egyet-mást a tapasztalatokból. Az amerikaiak többször is elzárkóztak attól, hogy haszno- sítsák a brit tanulságokat, és például súlyos hajóveszteségeket szenvedtek atlanti-óceáni partvidékük előtt, amíg végre vonakodva alkalmazni kezdték a brit konvojrendszert.

Churchill maga is nagy brit előnyt jelentett. Ismay tábornok szavaival: "Abban, ahogy a stratégiát a maga teljességében fölfogta (...) messze felülmúlta hivatásos tanácsadóit." Némileg vitatható kérdés, hogy Churchill stratégiai elképzelései helyesek voltak-e, de annyi bizonyos, hogy erőteljes stílusban tudta kifejteni őket. Az amerikaiaknak viszont nemigen voltak világos elképzeléseik a teendőkről azon kívül, hogy meg kell nyerni a háborút. Egy kérdésben azonnal és jóformán vita nélkül sikerült megegyezésre jutni: Németország legyőzését előbbre valónak tartották Japánénál; ez még a Pearl Harbor előtti megállapodásokból következett. Ráadásul a csendes-óceáni háború elsősorban flottaháborúnak ígérkezett, és az amerikai szárazföldi hadsereg önálló akciót akart.

Roosevelt és Churchill a Fehér Házban, 1941. december 23.

Mivel a mozgósítás egyelőre épp csak elkezdődött, az egyetlen lehetőségük így Nagy-Britannia támogatása volt, Nagy-Britannia pedig az európai hadszíntéren kötelezte el magát. Ez sajátos következményre vezetett. Az amerikaiak, a maguk direkt módján, kezdettől fogva a Németország elleni közvetlen támadásra törekedtek. Nagy-Britannia azonban nem Németországgal vívott szárazföldi háborút, hanem Olaszországgal.

Ennélfogva az amerikaiak azáltal, hogy először nem Japán, a jelentéktelenebb ellenség ellen akartak föllépni, egy még jelentéktelenebb ellenfél, Olaszország ellen kényszerültek akcióba. Ez a döntés az első washingtoni megbeszélésen még nem volt egyértelmű.

Nagy-Britannia a Németország elleni jövőbeni támadást tűzte a horgára csalinak, amihez minden egyéb csak "előkészületi lépés" volt. A háborúban azonban az "előkészületi lépé- sek" valahogy át szoktak alakulni a lényeggé, amint ebben az esetben is történt. Az első washingtoni megbeszélés szándékolatlanul ugyan, de determinálta, hogy a Németország elleni szárazföldi hadjárat — ahogy később hívták, a "második front" — két és fél évvel elhalasztódott.

Ez a stratégiai nézetkülönbség még a jövő zenéje volt. A washingtoni találkozó legfőbb eredménye az lett, hogy utána szorosabb szövetségesi kötelék fűzte össze az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, mint háborús szövetségeseket bármikor. Ez kötetlen és személyes formában valósult meg. Nem támasztották föl a Legfelsőbb Haditanácsot, amit az antant állított föl az első világháború vége felé, aztán Nagy-Britannia és Fran- ciaország a második világháború első hónapjaiban.

A tengelyhatalmakkal és/vagy Japánnal hadban álló valamennyi államot annak rendje és módja szerint elismerték Egyesült Nemzeteknek, de közülük csak a Szovjetunió és kisebb mértékben Kína járta a maga útját. A többiek csatlósok voltak — a brit domíniumok és az emigráns európai kormányok Nagy-Britannia csatlósai, a dél-amerikai köztársaságok, már amennyire szerephez jutottak, az Egyesült Államoké —, és többé-kevésbé önként alkalmazkodtak uraik elképzeléseihez.

A stratégiát a vezérkari főnökök egyesített bizottsága irányította — elméletben a brit és az amerikai vezérkari főnökök tanácskozása. A gyakorlatban, mivel a bizottság Washing- tonban tartotta üléseit, Nagy-Britanniát alacsonyabb rangú delegáció képviselte, míg az amerikai vezérkari főnökök személyesen jelentek meg. Ezért is, más okok miatt is az Egyesült Államok fokozatosan fölülkerekedett. Mindazonáltal 1941 decemberében csak Nagy-Britannia állt ténylegesen háborúban, és ezzel biztosította magának azt a jogot, hogy megváltozott körülmények között is megtarthassa nagyhatalmi státusát. A vezér- kari főnökök bizottsága készen kapott stratégiákat valósított meg.

Minden fontos döntést Churchill és Roosevelt hozott, és az angol-amerikai viszony egyszerűen az ő személyes viszonyuktól függött. Mindegyik a legfőbb úr volt a maga hazájában — Churchillt elméletben korlátozta a háborús kabinet, Roosevelttet senki emberfia. Churchill bőbeszédűen papírra vetette a gondolatait, Roosevelt ritkán fedte föl őket. Churchillben könnyen támadtak érzelmek azok iránt, akikkel kapcsolatban állt — Roosevelt, sőt néha még Sztálin iránt is. Rooseveltnek viszont, szívélyes viselkedése el- lenére, nem voltak érzelmi kötelékei. Ő minden pillanatban politikus maradt, látszólag nyílt, egyenes — aztán szinte megfoghatatlan, amikor a tettekre került sor.

Volt egy másik lényeges eleme is az angol-amerikai kapcsolatnak. Nemcsak katonai, hanem gazdasági társulás is volt. Nagy-Britannia a kölcsönbérlet haszonélvezője volt, és az Egyesült Államok tudomásul vette, hogy kénytelen támogatni, ha nem túl bőkezűen is. Az amerikai gazdaság jószerivel még mindig békeszinten állt. A termelés fokozására Bea- verbrook adta az ösztönzést, az egyetlen miniszter, aki elkísérte Churchillt Washingtonba. Beaverbrook azt mondta az amerikai elnöknek: "Az Egyesült Államok 1942-es termelési elő- irányzatai legalább 50%-os növelést elbírnának!"

Roosevelt megfogadta Beaverbrook tanácsát. Amikor bejelentette a termelési programot a kongresszusnak, fogta a ceruzáját és az eredetileg javasolt listán minden értéket más- félszeresére növelt — így lett például az 1942-re eredetileg tervezett 30 000 harckocsiból 45 000. Az amerikai haditermelést ugyanazzal a hirtelen, rögtönzött lendülettel futtatták föl és irányították, amellyel korábban Beaverbrook a Repülőgépgyártási Minisztérium élén a vadászgépeket állíttatta elő. A siker is hasonló volt.

A kölcsönbérletet Nagy-Britannia és csatlósai mellett kiterjesztették a Szovjetunióra is, mégpedig igencsak jó feltételekkel. Nagy-Britanniának el kellett számolnia minden té- tellel; a Szovjetunió megkapott mindent, amit az Egyesült Államok nélkülözni és a brit konvojok szállítani tudtak. Ezt leszámítva nem lehetett közös stratégiáról, közös akciókról beszélni, kivéve Irán esetét, ahol a brit és a szovjet erők hatalmukba kerítették a vasuta- kat, és valamivel később megfosztották trónjától a sahot. A Szovjetunió az 1941. őszi vészjelzések után már nemigen kért közvetlen katonai segítséget; amit Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem is tudott volna nyújtani. Ehelyett a Szovjetunió makacsul kérte a második front megnyitását, vagyis a szövetségesek partraszállását Nyugat-Európában, lehetőleg Franciaország északi részén.

Ez a kívánság a későbbiekben jókora forrongást keltett a brit politikában; azonban az angol-amerikai stratégiára kevés befolyással volt. Az amerikaiak sürgették a partraszállás előkészítését arra az esetre, ha a Szovjetuniót közeli vereség fenyegetné. Az angolok lát- szólag beleegyeztek. A gyakorlatban a keleti front puszta léte a nyugati akció bizonytalan időre való elhalasztásához vezetett. Ha a Szovjetunió továbbra is leköti a német haderő jó részét, akkor nem szükséges egy azonnali második front. Ha a Szovjetunió vereséget szenved, Németország hosszú ideig az európai szárazföld sebezhetetlen nagyhatalma marad, és a nyugati nagyhatalmaknak afrikai és földközi-tengeri pozícióikat kell megszi- lárdítaniuk. Egyetlen eshetőséget nem vettek számításba az angolok és az amerikaiak ez idő tájt, de talán sohasem: semmilyen óvintézkedést nem tettek a teljes szovjet győzelem ellen.

(Forrás: Basil LIDDELL HART)