Az európai háború befejezését követően Berlin mellett 1945. július 17. és augusztus 2. között megrendezett potsdami konferencián az USA-t az áprilisban elhunyt Roosevelt helyett Harry S. Truman képviselte. Nagy-Britannia esetében július 18-tól a közben választási győzelmet arató munkáspárti Clement Attlee vette át Churchill miniszterelnök helyét. Sztálin maradt.

A potsdami értekezleten olyan fontos témák kerültek megvitatásra, mint a háborús bűnösök megbüntetésének kérdése, a nácizmus felszámolása, valamint Németország jövőbeli sorsa. A két héten át tartó szövetséges nagyhatalmi csúcstalálkozó 1945. augusztus 2-án fejeződött be.

Mintegy két héttel a németek kapitulációja után a három szövetséges hatalom képviselői – különleges biztonsági intézkedéseket követően – asztalhoz ült a potsdami Cecilienhof kastélyban. Elszállásolásuk a nagyhatalmak berlini pozíciójához hasonlított: létezett ame- rikai, angol és szovjet szektor, amelyeket ellenőrzőpontok és sorompók választottak el. (Berlinben létezett francia szektor is, ennek ellenére a legnagyobbak a franciákat nem hívták meg a második világháborút lezáró tárgyalásokra.)

A potsdami konferencián rögzítették Lengyelország keleti és nyugati határait (előbbit hozzávetőleg a Curzon-vonal, utóbbit az Odera - Nyugat-Neisse folyók vonalában), Németország, külön Berlin és Ausztria megszállásának övezeteit, Franciaországnak is juttatva 1-1 német, osztrák és berlini zónát, elvben kimondva Németország egységes államiságának fenntartását.

Tárgyaltak a diplomáciai kapcsolatok felvételének lehetőségeiről Magyarországgal, Finn- országgal, Bulgáriával, ill. Olaszország felvételéről az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megköté- sére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbűnösök ellen (nürnbergi perek), a német lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból, és Csehszlovákiából azzal, hogy az erre vonatkozó háromhatalmi terv kidolgozásáig azt ne folytassák.

Megállapodtak a nácinak minősített szervezetek betiltásáról, Königsberg (Kalinyingrád) és környéke Szovjetunióhoz csatolásáról — és nem utolsósorban Ausztria önállóságának helyreállításáról. Megegyeztek Németország megszállásának gazdasági irányelveiről, a német jóvátételről, a német flotta megosztásáról, Irán kiürítéséről és Spanyolország felvételének tilalmáról az ENSZ-be. Július 26-án Potsdamból az USA, Nagy-Britannia és Kína (Kuomintang) felszólította Japánt a fegyverletételre.

A feljegyzések szerint az értekezleten a két nagy ellenfél, Sztálin és Truman igencsak különbözően viselkedett. Truman nyüzsgött, élettel teli volt, míg Sztálin arcáról mindig egyfajta közönyösség tükröződött. Amikor július 23-án az amerikai elnök bejelentette, hogy Új-Mexikóban július 16-án sikeres atomrobbantási kísérletet hajtottak végre, Sztálin akkor is rezzenéstelen arckifejezéssel figyelt*. Csak akkor változott meg hirtelen, amikor a konferencián a politikai elképzeléseit akarta elfogadtatni. Ekkor olyanná vált, mint egy jelbeszéddel kommunikáló örmény szőnyegkereskedő – írta a brit Sir William Hayter, későbbi moszkvai nagykövet.

Roosevelt halála után jelentősen megromlott a szövetséges nagyhatalmak között fennálló, és addig is kényes egyensúlyon alapuló viszony; Harry Truman már korántsem tanúsított olyan feltétlen bizalmat Sztálin iránt, mint az elődje. „Annyira lehet megbízni benne, mint Hitlerben, vagy Al Caponéban" – írta feleségének egyik bizalmas levelében a szovjet vezetőről.

A nagyhatalmak közötti feszültség 1945. eleje óta egyre érezhetőbb volt, a történészek szerint a potsdami konferencia évtizedekre meghatározta a háború utáni Európa politikai berendezkedését. Ezzel új korszak kezdődött a világtörténelemben, melyet a két szuper- hatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rivalizálása jellemzett.

Hamarosan megkezdődött a hidegháború.

*Az amerikai és angol politikai vezetők ekkor már tudtak az atombomba sikeres kipróbálásáról, és megegyeztek bevetéséről, ha Japán elutasítja a felhívást. Azonban a szovjet hírszerzés révén már Sztálin is tudott az atomprogramról és az atombomba létéről, így Truman részleges tájékoztatása nem rázta meg különösebben.