Minden politikai, vagy katonai tevékenység sikere azon múlt, hogy elegendő informáci­óval rendelkezzenek az ellenségről. A rejtjelháború és a hírszerzés háborúja ugyanolyan fontos volt, mint a frontharcok. A rendkívüli képességekkel megáldott magányos kém mítosza – azé a kémé, aki képes épen kikerülni a legveszélyesebb helyzetekből is, és akinek vállán nemzetek sorsát meghatározó küldetés nyugszik – rendkívüli módon befolyásolta a hírszerzés­sel semmiféle kapcsolatban nem lévő emberek képzeletét.

Kevesen tudják, hogy a hírszerzők munká­jában több a kudarc, mint a siker. Ilyenek voltak a háború első hó­napjai, amikor a II. világháború három későbbi győztes nagyhatalmának hírszerzői, Nagy-Britannia, Egyesült Államok és a Szovjetunió, csúfos kudarcot szenved­tek.

A németek már a lengyel hadjárat első napjaiban kap­csolatba léptek a Hollandiában működő brit Secret Intelligence Service képviselőjével, Richard Stevens őrnaggyal és egyik munkatársával, Sigismund Payne Best századossal. Úgy mu­tatkoztak be, mint a Wehrmacht állam­csínyre készülő, magasrangú tiszt­jei, akiknek célja Hitler eltávolítá­sa a hatalomból. A valóságban azonban az SD (Sicherheitsdienst - biztonsági szolgálat) tiszt­jei voltak. Érveik olyannyira meg­győzték a brit felderítést, hogy Hankey lord, a Chamberlein kor­mány hírszerző szolgálatokat el­lenőrző minisztere egyik jelenté­sében az ügynökei által kialakított összeköttetést, az egyik legkiválóbb kapcsolatnak nevezte.

Eköz­ben 1939. november 9-én a két ügynököt az egyik határmenti kis­városba csalták, majd letartóztat­ták őket, és a háború végéig német fogságban is maradtak. Mindez olyan titokban zajlott, hogy a brit kormány több napig semmit sem tudott ügynökei sorsáról, Cadogan, a Foreign Office helyettes államtitkára pedig küldte a III. Bi­rodalomba a brit együttműködési javaslattal kapcsolatos jegyzéke­ket. Az SD végül 1939. november 22-én – megunva a már felesleges konspirációt – azonosító jeleket küldött az éter­be, bizonyítva ezzel a briteknek, hogy hírszerzőik hagyták magukat csapdába ejteni.

Pearl Harbor 1941. december 7.

Hasonlóképpen megállapítható, hogy a II. világháború két kulcs­fontosságú eseményéhez – ame­lyekhez kétségkívül oda lehet so­rolni a III. Birodalom Szovjetunió elleni invázióját, valamint a japá­nok Pearl Harbor-i támadását – az ellenfelek hírszerző szolgálatai­nak hiányos információi is hozzá­járultak. A Szovjetunió esetében persze nem annyira infor- mációhi­ányról volt szó, mint inkább az ér­tesülések helyes értelmezéséről, és ami ebből következik, a megfelelő lépések megtételéről. Pearl Harborral kapcsolatban viszont az amerikai kormány passzivitása körüli vita ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy „... az elnök, Roosevelt tudta…” De hogy valójában mi­ként történt? Robert Wohlstette 1962-ben publikált munkájában azt a feltételezést sugallja, hogy a Pearl Harbor elleni támadást az információk téves értelmezése miatt nem lehetett előre látni.

Azonban a legújabb kutatások az adatok hiányosságára utalnak. A SIGINT (Signals Intelligence, az elfogott jelek elem­zéséből kapott információ) nem tartalmaz egyetlen pontos megha­tározást sem arról, hogy Pearl Harbor lesz a japán támadás cél­pontja. Az 1941. augusztus 1. és december 6. között rögzített jele­ket elemző jelentés nem említi ja­pán támadás tervét. Azonkívül ezekből 59 a Fülöp-szigetekre vonatkozik, 23 a Panama csatornára, és csak alig 20 Hawaiira. Azonban a japán flotta egyik kódja (ma JN25b fedő- néven ismert) pontos információkat tartalmazott a ja­pánok terveiről. Nem a megfelelő pillanatban olvasták azonban el, ami nem azt jelenti, hogy feltörése nem járult hozzá az amerikaiak későbbi csendes-óceáni győzel­meihez – különösen a midwayi csatában. Az Egyesült Államok hadseregének itt aratott sikereit Nimitz tengernagy ezekkel a szavakkal határozta meg: „Első­sorban a hírszerzés sikere. A ben­nünket meglepni akaró japánok maguk lepődtek meg".

A hawaii Station Hypo, az amerikai jelfigyelő (SIGINT) elemzők csapata, Joseph Rochefort vezetésével

A kezdeti vereségek ellenére a szövetségesek mégis megnyerték hírszerzők háborúját. Nagy-Britannia és az USA a III. Birodalomról több információt gyűj­tött össze, mint addig bármikor. A Szovjetunió viszont a Nagy-Britanniáról és Franciaországról szóló informá- ciók gyűjtésére összpontosítisított. A III. Birodalom elleni háború idején a legkomolyabb információs forrás az Ultra, a kódok feltöréséből származó adathalmaz volt.

Az államférfiak közül Churchillnél nehéz lett volna illetékesebbet találni a hírszerzés terü- letén. Miniszterelnöksége egybeesett az Ultra 1940. áprilisi használatba vé­telével. Ezt az alkalmat felhasznál­ta, hogy minden hírszerzést és el­hárítást szoros együttműködésre kötelezzen, ami a szövetségesek kö­rének növekedésével csak bővült. Ez sok sikert hozott, amelyek kö­zül a legfontosabb hadműveletek az Afrika-Korps feltartóztatása az El Alamein melletti csatában 1942-ben, a német tengeralattjárók meg­akadályozása abban, hogy el- vágják a szövetségesek ellátó útvonalát a Csendes-óceán térségében 1943 tavaszán, és talán a legna­gyobb, a szövetségesek partraszál­lása Normandiában, 1944 nyarán.

A szövetségeseknek oly sok fejtörést okozó német Enigma

A Szovjetunió ugyan tizenöt nap­pal Japán kapitulációja előtt bekapcsolódott az ottani háborúba, hírszerző szolgálatai azonban már évek óta a japánok megfejtett jelentéseiből merítet­ték információikat, ami rendkívül értékesnek bizonyult a szovjet hírszerzés tokiói főnöke, Richárd Sorge 1941 októberében, Tokióban történt letartóztatása után. Néhány hónappal a „Barbarossa" hadművelet megkezdése után a Szovjetuniót már japán keleti tá­madása is fenyegette, amelyet Hitler szorgalmazott a Háromha­talmi egyezményben. A SIGINT megnyugtatta Moszkvát. Az 1941. november 29-én elfogott és megfejtett hír így hangzott: „Meg kell magyarázni Hitlernek, hogy javasoljuk min­den északi hadművelet felfüg­gesztését [a Szovjetunió felé]".

Ellentétben a határon túli hír­szerzéssel, az NKVD Szovjetunión belüli információi sokszor bizonyul­tak tévesnek. A németek gondosan ügyeltek a csapataik tervezett hadművelete- iről s állapotáról szóló információkra. Anekdotába illő a Sztálingrád környékén bekerített német erők nagyságának megíté­lésében elkövetett hiba; háromszorosan alábecsülték őket. Paulus tábornok hadsere­gének kapitulációja után a helyzet javult, ami összefüggött német kódolók elfogásával, vagy az Enig­ma példányainak megszerzésével csakúgy, mint az ekkor megalakult „Vörös zenekar" (szovjet hírszer­ző hálózat) létrejöttével. Később már a Kurszk környékéről származó információk, amelyek a Vörös Hadsereg vezér­karának rendelkezésé­re álltak, sokkal közelebb álltak az igaz­sághoz. Ehhez azonban hozzájárultak a szovjeteknek átadott, az Ultra segít­ségével megfejtett információk is.

Pavel Fitin tábornok, a II. világháború idején a szovjet hírszerzés (NKGB/NKVD) vezetője

A szovjet hírszerzés sokkal meg­bízhatóbban működött a szövet­séges országokban, mint a III. Bi­rodalommal szemben. Az NKVD kémhálózata elsősorban az Egyesült Álla­mokban és Nagy-Britanniában ügyködött; legtehetsége­sebbnek azt az öt Cambridge-ben végzett ügynököt tartották, akik már a harmincas években elköte­lezetten együttműködtek. Guy Burgess, Anthony Blunt, John Cairncross, Donald Maclean, és Kim Philby – a „cambridge-i ötök" – közvetlenül az NKVD londoni rész­legéhez tartozott. Mindannyian beilleszked­tek a brit ál­lami struk­túrába és a hírszerző szolgála­tokba, így értékes adatokat szolgáltattak Sztálinnak a szövetségesek terveiről.

Az NKVD égisze alatt Washingtonban két kémhálózat mű­ködött, és mindkettő­nek kap- csolata volt a kormányzó körök­kel. Nathan Gregory Silvermaster és Victor Perlo őrkö­dött fölöttük. Az amerikai Office of Strategic Service­ben (OSS) 12 NKVD ügynök dolgozott; de a Szov­jetunió számára kémkedők beju­tottak a montreali atommagkutató központba és Los Alamosba is. 1945-ben Klaus Fuchs és Alan Nunn May brit tudós az atombombára vonatkozó részletes információkat szolgáltatott dúsított uránminták­kal együtt a GRU-nak. Legtehetsé­gesebbnek azonban az öt Cambridge-ben végzett ügynököt tartották

Kim Philby sajtótájékoztatót tart 1955-ben, miután felmerült a neve két társa Szovjetunióba szökése kapcsán

Jellemző, hogy a szövetséges hír­szerzés Szovjetunióról szerzett in­formációi meg sem közelítették azokat, amelyeket az NKVD szer­zett a szövetségesekről. Sem a brit SIS-nek, sem az amerikai OSS-nek nem volt Moszkvában egyet­len ügynöke sem, aki megfelelt volna azoknak, akikkel a szovjet hírszerzés dicsekedhetett nyugaton. A szaka­dék, amely a Moszkvába jut­tatott információtö­meget elválasztotta az értel­mezéstől vezetett oda, hogy a szovjet intézkedések nem egyszer a pszichózis irányába mutattak. A legjobb példa erre Philby vallomása, miszerint moszkvai főnökei­nek fő problémája azoknak az adatoknak az elemzése volt, amelyek szerint megkötötték volna az állítólagos fegyverszüneti egyez- ményt Nagy-Britannia és Németország között, valamint az ezt követő Szovjetunió elleni – ugyancsak állítólagos – közös német-brit invázióval szem­beni védekezés.

Annak arányában, ahogy a hadi események fokozódtak, a ten­gelyhatalmak információs szolgá­latai átadták a terepet a szövetsé­gesek hírszerzésének. A német hírszerző szolgá- latok fő szerveze­te, az Abwehr, Wilhelm Canaris tengernagy kezében maradt, akit a „régi Németország Hamletjé­nek" neveztek. A ragadványnév nem nagyon tért el az igaz­ságtól, annál is inkább, mert az Abwehr főnöke nem egyszer tán­torította el Hitlert – véleménye szerint – kivitelezhetetlen tervei­től.

Wilhelm Canaris (1887-1945)

A német hírszerzésnek volt néhány jelentős sikere, többek között a jugoszláviai mozgó- sítás szabotálása 1941-ben, bejutás a francia ellenállási mozgalom há­rom fő csoportjába, a „Vörös Zenekar" hálózat kiterjesztésé­nek megakadályozása, vagy a holland hírszolgálat ellenőrzése. Vereségei viszont sokkal nagyobb visszhangot váltottak ki, mint si­kereik. Az, hogy a szövetségesek terveiről nem tudtak hiteles infor­mációkat szerezni – különösen Anzióval, valamint a normandiai partraszállással kap­csolatban annyira megtépázta Canaris hitelét, hogy a Hitler elle­ni összeesküvésben való részvé­telért halálra ítélték.

Megj.: A legbonyolultabb és egyben legkevésbé hatékony hírszerző és elhárító szervezet a náci Németországban alakult ki. Hét fontosabb és több kevésbé jelentős szervezet foglalkozott „kémügyekkel”; tevékenységüket kölcsönös féltékenység, a túlszervezettségből fakadó zűrzavar, ám egyszersmind rosszul előkészített, meggondolatlan akciók jellemezték. (Rázsó Gyula: Hírszerző szolgálatok a II. világháborúban, História 1985-04)

Még nagyobb kudarcot vallott a japán hírszerzés. Míg a németek­nek sikerült megfejteni a szö­vetségesek néhány kódját, a japá­nok erre soha nem voltak képe­sek. El kell ismerni, hogy a japán hírszerzés részvételét a csendes­-óceáni japán befolyási övezet létrehozá- sában ugyan siker koronáz­ta, de a szövetségesek elleni harcban tehetetlennek bizonyult. Még fő információs forrása, a légi felderítés is bukásra volt ítélve.

A II. világháború után Európát kettéosztották a „vasfüggönnyel". A felderítő szolgálatok háborúját a blokkok háborúja váltotta fel: a nyugati demokráciáé és a kommunizmu­sé. A titkos katonai információk megszerzéséért folyó harc politi­kai és tudományos beszivárgássá alakult át, a hidegháború pedig a berlini fal mindkét oldalán számos kémműveletet eredményezett.