Az Enigma német rejtjelezõgép volt a II. világháború folyamán és az azt közvetlenül megelőző időszakban, de története egészen 1918-ig nyúlik vissza. Arthur Scherbius, egy tehetséges né- met elektromérnök az első világháborús tapasztalatokat és a rejtjelezés akkori hiányosságait látva, a berlini Chipermashines AG-nél megépítette és szabadalmaztatta az első rejtjelező gé- pet, ami illetéktelenek számára érthetetlenné alakítja át a vele kódolt üzenetet.

A szabadalmi jogokat gondozó vállalat azonnal felajánlotta találmányát katonai célokra, de az akkori hadvezetés nem mutatott érdeklődést iránta, így az első Enigmák — amelyek még korántsem hasonlítottak a második világháborús modellhez — első felhasználói civilek voltak, a berendezés egy évtizedig kapható volt minden német szaküzletben.

Scherbius 1918-as gépe egy nagy és nehéz készülék volt, összetettsége pedig számtalan meghibásodásra adott esélyt — így a hadsereg számára nem bizonyult vonzónak. Scher- bius ezért az 1920-as évek elején a német postaszolgálat számára is felajánlotta a 45 kilogramm súlyú találmányát, ám ezúttal sem lelt partnerre. Az újabb kudarc végül arra késztette az ekkor már Scherbius és Ritter társulásban dolgozó mérnököt, hogy átter- vezze készülékét: az addig fixen beépített tárcsákat leváltották három cserélhető, és így már szabadon kombinálható tárcsára. Az újragondolt modellből 1926-ban már a német haditengerészet, 1928-tól a hadsereg, 1933-tól pedig a légierő is rendelt több példányt.

Scherbius Enigma-szabadalma 1928-ból.

A rejtjelezõgép külsőleg egy mechanikus írógéphez hasonlított, amelynek legfontosabb részeit előbb három, majd öt darab tárcsa alkotta. Belül huzalozott tárcsákból és egy klaviatúrából állt, amelynek betűinek lenyomásával egy kapcsolót aktiváltak. Az áram a tárcsákon keresztül haladva, egy visszafordító tárcsán visszaindulva ugyanazokon a tárcsákon keresztül, de már más útvonalon elért az adott lámpáig, amely felvillant.

A leütött billentyűk mechanikusan egy kilincsszerkezetet mozgattak meg, ami hatására az első tárcsa egy foggal tovább lépett. Ez azt eredményezte, hogy a következő leütést követően az elektromos jel már egy teljes más utat fog bejárni, mint az előtte gépelt betű esetében és így tovább. A tárcsa huszonhat betű lenyomása után ért el egy teljes fordula- tot, ezt követően a második tárcsa is lépett egyet. Ami a három tárcsa esetén összesen 17 576 lépést jelent. Ráadásul a kivehető/betehető tárcsák sorrendjét is lehet változtatni.

Az eljárás egy betűcserélő módszer, amelynek alapjai évszázadok óta ismertek. Ennek hibája az volt, hogy a cserélt betűk kombinációja nem változott, így, ha egyszer kitalálták, hogy a rejtjelezett üzenet betűi mely valós betűknek feleltek meg, megfejthetővé vált minden további üzenetváltás. Az Enigma tárcsáinak léptetése, valamint a tárcsasor cse- rélhetősége ezt küszöbölte ki.

A megfejthetetlenséget szolgálta az is, hogy minden tárcsa huzalozása egyedi volt, így két készülék csak akkor értelmezte a kódolt írást, ha mindkét gépben azonos sorszámú és jelzésű tárcsák megegyező sorrendben voltak beépítve.

Az Enigmához lehetett kapcsolni a Schreibmax gépíró egységet. Használatával nem volt szükség egy második emberre, aki a felvillanó fényeket jegyezte le papírra.

A rendszert további beállításokkal lehetett még biztonságosabbá tenni; a készülékek előlapján elhelyezett kapcsolótáblán átdugaszolható vezetékpárok segítségével az egyes kódolt betűket fel lehetett cserélni. Az így cserélhető betűk adta variációkkal az elérhető beállítások száma eléri a 1014 értéket. Vagyis körülbelül száz billiószor kellene próbálkoz- ni a különböző beállításokkal, hogy a rejtjelezett szövegből értelmes információ legyen. A második világháború korai szakaszában ez egyet jelentett a megfejthetetlenséggel; így a teljes német haderő az Enigma segítségével kommunikált.

A tárcsák és a kapcsolótábla beállításait napi rendszerességgel változtatták, a beállítá- sokat pedig szigorúan titkos kódkönyvek őrizték. A haditengerészetnél érvényben lévő előírások további biztonsági intézkedéseket neveztek meg, így a sérült tengeralattjáró kapitánya nem hagyhatta, hogy a fedélzeten lévő Enigma az ellenség kezére kerüljön, és minden körülmények között köteles volt megsemmisíteni a kódkönyveket.

Enigma használatban, 1943.

A III. Birodalom hadvezetése biztos volt abban, hogy az Enigma kódja semmilyen esz- közzel nem fejthető vissza. Annak fényében, hogy a berendezés használata 1,5 x millió x millió kombinációt engedélyezett, magabiztosságuk korántsem tűnt megalapozatlannak: az Enigma valóban kivételesen hatékony eszköznek bizonyult, feltörése pedig akkoriban kivitelezhetetlennek volt. Egy ideig. Lengyel és angol matematikusok végül mégiscsak feltörték az Enigma kódolását.

A világháború alatt mintegy 100 ezer Enigma volt forgalomban. A készülék működését elsőként három lengyel matematikus fejtette meg 1932-ben. Munkájuk nagyban segítette a brit kódfejtőket, akik 1940-től Alan Turing vezetésével eleinte 10 ezren, később 14 ezren dolgoztak a Bletchley Parkban az Enigma feltörésén. Az itt megfejtett információkat Ultrának nevezték, történészek becslése szerint az Enigma feltörésének révén a szövetségesek tudomására jutó információk 2-3 évvel rövidítették le a háborút.

A készülék szerkezetéről, működéséről sokkal bővebben,
részletesebben a Wikipédián lehet olvasni.