A jugoszláv háború 1941-1945. [182.]

2019. augusztus 22. - Habitus

Az 1941-es hadműveletek befejeztével a Jugoszláv Királyságot szétdarabolták. Jelentős részét a III. Birodalomhoz és Olaszországhoz csatolták, egy kisebb részét Magyarország és Bulgária vette vissza. Két csatlósállam is létrejött: a független horvát állam és Szerbia.

jugoslavia1941-43map.png

Horvátország függetlenségét 1941. április 10-én kiáltották ki; a győztesek az usztasákat segítették hatalomra — ez a mozgalom a horvát függetlenséget mindennél fontosabb- nak tartotta. Az usztasák Olaszországból frissen hazatért vezére, Ante Pavelics felvette a „Poglavnik" (Vezér) címet, hadat üzent a szövetséges hatalmaknak, és olyan szerződést kötött az olaszokkal, amely szerint a dalmát tengerpart egy része Olaszország fennha- tósága alá került. A horvát koronát — ugyan hiába — felajánlotta Spoleto hercegnek, az olasz király unokatestvérének. A közigazgatást fasiszta mintára szervezték át, egyúttal megkezdődött a szerb és zsidó kisebbség üldözése. Különféle becslések szerint 1943 közepéig az országban 400-750 ezer embert gyilkoltak meg.

pavelics_mussolini1941.jpg

Pavelics és Mussolini 1941-ben, amikor Olaszország elismerte Horvátországot

A megszállt Szerbiában sem volt jobb a helyzet, Jugoszlávia kapitulációja után a németek Nedics tábornok vezetésével kollaboráns kormányt alakítottak, amely 15 000 fős milíciát hozott létre, de a tényleges katonai erőt a térségben a Wehrmacht List tábornagy, majd Löhr tábornok vezette csapatai képviselték. Azokon a területeken, amelyeket nem sike- rült közvetlenül Olaszországhoz csatolni, a duce 300 000 katonát állomásoztatott. Az olaszok azonban nemigen boldogultak a partizánokkal, a német és bolgár csapatokhoz hasonlóan gyakran véres összetűzésekbe keveredtek a partizánokkal és a lakossággal.

Az ellenállási mozgalom a szerb kapituláció után szinte azonnal kialakult. Szervezője Dragoljub Mihajlovic ezredes volt, aki sosem fogadta el a fegyverszüneti megállapodást — a megszállók elleni harcra favágókat és pásztorokat gyűjtött maga köré, és hamarosan csatlakoztak hozzájuk a királyi hadsereg katonaszökevényei és a kormánypolitikát ellenző katonatisztek is. Így jöttek létre az első cseták (századok, csapatok), róluk kapták a török időkre is utaló csetnik nevet.

mihajlovic1.jpg

 Draza Mihailovic, a csetnik-mozgalom vezetője

A lelkes monarchista Mihajlovic a nagyszerb eszmék elkötelezett híve volt, ezért csapatai szinte kizárólag a hajdani Szerbia területén tevékenykedtek. Kétségtelen, hogy a csetni- kek már 1941-től harcoltak a megszállók ellen, de — tartva a polgári lakosságot sújtó megtorlásoktól — nagyobb szabású műveleteket nem hajtottak végre.

A monarchiát határozottan ellenző jugoszláv kommunista párt kezdettől fogva illegali- tásban működött. Jugoszlávia német megszállása idején a horvát származású Joszip Broz állt a párt élén, aki az ellenállási mozgalomban felvette a Tito fedőnevet. Mihajlovichoz hasonlóan a szerb hegyekbe menekült, jelszava azonban alapvetően más volt: általános felkelésre hívott a megszállók ellen. Csapatai a csetnikektől eltérően egész Jugoszláviá- ban tevékenykedtek, és kezdettől fogva elszántabbak és agresszívebbek voltak náluk. 1941 végére Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Horvátország több körzetét ők ellenőrizték, sőt saját fővárosuk is volt: a szerb Uzsice.

jugo1.jpg

Német foglyok 1941 őszén Uzsicében, Tito partizánjai és a csetnikek kíséretében

A két mozgalom ekkor még együttműködött; főhadiszállásuk is ugyanott, Uzsicében volt, így vezetőik is rendszeresen találkoztak. Elosztották a fegyvert, a hadizsákmányt, azonos partizántaktikát alkalmaztak, azaz kerülték a frontális összecsapásokat, és csak a biztos győzelem reményében indítottak támadásokat.

1941 októberében a németek egy támadással kiszorították a partizánokat az ellenőrzésük alatt álló területek jó részéről; majd 1942 elején a két mozgalom megszakította az együtt- működést, és egymással is harcolni kezdett. Ekkor Tito vált a küzdelemből vesztesként ki- kerülő csetnikek első számú ellenségévé, sőt Mihajlovic 1942-től még a tengelyhatalmak segítségét is igénybe vette ellene.

jugo3.jpg

Mihajlovic és csetnikei a szakítás után

Tito 1942-ben a kis partizánosztagok helyett nagyobb, bár továbbra is igen mozgékony egységeket, „proletárdandárokat és hadosztályokat" szervezett. Amikor a Wehrmacht kiszorította őket Szerbiából, a bosnyák hegyekbe húzódtak vissza. Számuk — súlyos veszteségeik ellenére — folyamatosan nőtt, és 1942 végére már elérte a 150 000 főt. „Néha látom Titót — írja egy olasz hadifogoly — magas, negyven év körüli, vad, vérszomjas tekintetű férfi. Állandóan pisztollyal jár, hogy azzal „buzdítsa" harcra embereit, vagy megsza- baduljon azoktól, akikben nem bízik. (...) Olyan vezér, akit emberei tisztelnek vagy félnek tőle. Tudja, mit akar. Szinte emberfletti varázserő sugárzik belőle."

A partizánok — ahol tehették — a régi közigazgatás helyett „nemzeti felszabadítási bizottságokat" hoztak létre; 1942. november 26-27-én kongresszusra gyűltek össze a boszniai Bihácsban, és megalakították „Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Taná- csát" (AVNOJ), a későbbi ideiglenes kormány csíráját. A csetnikek mozgalma eközben fokozatosan elhalt, bár Mihajlovicot közben kinevezték a Sztálin bizalmát is élvező lon- doni emigrációs kormány hadügyminiszterévé. Tito azonban a szovjet nyomás ellenére sem volt hajlandó engedelmeskedni neki.

jugo2_1.jpg

Átkelés a Neretván

1943-ban Tito magára maradt. A németek ekkor nagy erőket összpontosítottak a partizánokkal való leszámolásra. Löhr tábornok hat hadosztállyal, köztük néhány elit alakulattal rendelkezett, 100 000 katonájával indulhatott Tito 20 000 partizánja ellen. A legvéresebb harcok a Szahovica-Mojkovác-Kolaszin háromszögben dúltak, itt Tito a „fel- perzselt föld" taktikáját alkalmazta: a partizánok elhajtották a lakosságot, és kíméletlenül felégették a településeket. Nagyon súlyos harcok voltak a Neretva és a Szutjeszka folyó völgyében is. A németek nagy erőkkel támadtak, a partizánok csapatait megtizedelték. Délen csak a 7. „proletár-hadosztálynak" sikerült átkelnie, a harmadikat szétszórták, és parancsnoka, Szava Kovacsevics is elesett.

Északon a partizánoknak nagyobb szerencséjük volt: a főparancsnokságot védő had- osztálynak sikerült átverekednie magát a Szarajevó-Visegrád vasútvonalon, és a kelet-boszniai hegyekbe vonult vissza, ahol nem voltak megszálló csapatok. A Szutjeszkánál a partizánok nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek: 9 000 emberük esett el, de Titónak ezúttal is sikerült erői nagy részét kimentenie a csapdából.

tito_mihajlovic1.jpg

Tito 1943-ban az embereivel

Olaszország kapitulációja (1943. szeptember 8.) alapvető fordulatot hozott a harcok menetében; a fegyverletétel után Tito nagy mennyiségű fegyverhez jutott, és jelentős, eddig olasz ellenőrzés alatt állt területeket foglalt el. Végre állandó kapcsolatot tudott teremteni a szövetségesekkel is, akik már egész Dél-Olaszországot elfoglalták. Tito elő- ször közvetlenül a szövetségesek olaszországi partraszállása előtt lépett kapcsolatba a szövetségeségesekkel. Churchill, aki a Balkánon akarta megnyitni a második frontot, ekkor már komoly fenntartással kezelte a csetnikeket — nem voltak elég hatékonyak, a megszállókkal szembeni magatartásuk is óvatosságra intette az angolokat.

A sikeres partraszálláshoz mindenképpen erős jugoszláv ellenállási mozgalomra volt szükségük, Churchill tehát 1943-ban magára hagyta Mihajlovicsot, és egyre nagyobb segítséget nyújtott Titónak. Döntésével megpecsételte a jugoszláv monarchia jövőjét, Churchill nyomására II. Péter király 1943 májusában leváltotta Mihajlovicsot a hadügy- miniszteri tisztségből, a britek pedig megbízottként elküldték Titóhoz Fitzroy Macleant. Sztálin is anyagi segítséget ígért a partizánoknak, Tbilisziben beindították a nagy telje- sítményű „Szabad Jugoszlávia" rádióadót, a kommunista eszmék terjesztésének hatásos eszközét.

tito_mihajlovic2.jpg

Tito és Fitzroy Maclean

1943 végére Tito vált a szerbek tényleges vezetőjévé, októberben ezt a teheráni konfe- rencia is elismerte, bár a szövetségesek vezetői az emigráns király mielőbbi visszatérését követelték. 1943. november 29-én a boszniai Jajcéban megkezdődött az AVNOJ kongresz- szusa, ahol a tanács életre hívta a Népi Felszabadító Bizottságot, a londoni kormány ve- télytársát. A király visszatérésének kérdését a háború utánra halasztották, Titót marsallá léptették elő, és kinevezték a jugoszláv fegyveres erők főparancsnokává. A felszabadító hadsereg ekkor már 300 000 katonát számlált, és 130 000 km2 területet ellenőrzött. Tito — miután Drvar körzetében sikerült elmenekülnie a Radulevity tábornok vezette táma- dás elől — a dalmát partok melletti Vis szigetére költöztette főhadiszállását. Itt már egy kis flottával és némi légierővel is rendelkezett.

Olaszország kapitulációja után a németek megszállták Jugoszlávia addig olasz kézen lévő területeit, és kiűzésük súlyos harcokat követelt. Bulgária szeptember eleji átállása után közeledett a Vörös Hadsereg, amely Macedóniába is bevonult. Tito egyre aktívabbá vált a nemzetközi politikában, 1944 szeptemberében még Sztálin is fogadta Moszkvában. A találkozás meglehetősen viharos volt: Sztálin nem tűrt semmiféle ellenkezést, Tito viszont határozottan elutasította a király Jugoszláviába való visszatérését.

jugo4.jpg

Tito és Churchill Nápolyban - 1944 augusztusa

Ennek ellenére a Vörös Hadsereg jelentős támogatást nyújtott a 450 000 főnyire duzzadt partizánhaderőnek, akik ekkor már Jugoszlávia területének jelentős részét ellenőrizték. A Balkán északi részén a németek még tartották magukat, és nyolc hónapra volt szükség a kiűzésükhöz; Belgrád 1944. október 20-án szabadult fel, de a harcok még 1945-ig folytak.

Ante Pavelics és az usztasák megpróbáltak Németországba menekülni. Két menetoszlop indult, az első, amelyben Pavelics és más magas rangú usztasa tisztek voltak, akadálytalanul célba ért, a másodiknak meg kellett adnia magát — Pavelics Argentínába szökött. A partizánhadsereg kegyetlenül elbánt foglyaival, a 150 000 fogságba esett horvát közül ötezren már a drávavölgyi halálmenetben életüket vesztették, tizenötezret Tito parancsára Mariborban lőttek agyon és földeltek el tankcsapda-árkokba, s még legalább százezer embert mészároltak le. Az usztasák közül voltaképpen alig maradt valaki életben.

Tizennégy német tábornok és 50 000 katona soha nem tért haza a jugoszláv hadifogságból. Löhr tábornok, akinek lehetősége lett volna Jugoszlávia elhagyására, katonáival maradt. A tárgyalások idején letartóztatták, majd halálra ítélték és kivégezték. A németek visszavonulásakor Mihajlovic maroknyi emberével átverekedte magát egész Bosznián, de végül 1945 márciusában egy szerbiai barlangban elfogták. Egy kirakatperben halálra ítélték, és 1946. március 17-én Belgrádban kivégezték. (A szerb tábornok a francia École de Guerre-t végezte el Charles de Gaulle évfolyamtársaként, és bár a franciák többször is szót emeltek Mihajlovics védelmében, az ítéletet végrehajtották.)

A bejegyzés trackback címe:

https://2vilaghaborufegyverei.blog.hu/api/trackback/id/tr7315019852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.