A tuhelji plébánia anyakönyve szerint Josip Broz 1892. május 7-én született az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó horvátországi Kumrovecben, egy népes, de szegény család fiaként. Születésével kapcsolatban azonban mintegy tízféle dátum létezik, melyek közül a Tito-kultusz idején május 25-ét ünnepelték hivatalosan.

A családi házból 15 évesen elkerülve pincérkedésből és lakatosmunkákból tartotta fent magát. Előbb Bécsújhelyen dolgozott, majd Németországban a Benz cégnél, mielőtt a Daimler tesztvezetője lett. 1914-ben — még az első világháború kitörése előtt — mint az Osztrák-Magyar Monarchia alattvalójának, be kellett vonulnia a hadseregbe. Galíciában megse- besült, orosz fogságba esett, megszökött, majd a bolsevik párt tagja lett.

Részt vett a pétervári tüntetéseken, a forradalom után belépett a Vörös Gárda omszki egységébe, itt meg is nősült. 1920-ban hazatért Zágrábba, a Jugoszláv Kommunista Párt tagja lett. Amikor a pártot betiltották falun dolgozott. 1927-ben az illegális párt zágrábi bizottságának tagja, majd titkára lett. 1928-ban letartóztatták, s mivel bombát találtak a lakásában, öt évre börtönre ítélték.

1934-es szabadulása után a párt első embere, Milan Gorkic Bécsbe rendelte, ahol a po- litikai bizottságba került, munkáslapokba írt, s felvette a Tito nevet. 1935-től a moszkvai Komintern-központban dolgozott. Külföldi megbízatásai során annyira megnőtt politikai tekintélye, hogy 1939-ben Moszkva beleegyezésével ő lett a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára.

Az 1941-es német megszállást követően megalakította a párt katonai bizottságát és a megszerveződő partizánerők főparancsnoka lett. 1942 novemberében megalakította a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereget, Szerbiában jelentős területeket tisztítottak meg emberei, akik ekkor még együttműködtek a Mihajlović vezette csetnikekkel. Miután ellentétbe kerültek, vereséget mért a csetnikekre, de a németek hamarosan kiszorították egységeit Szerbiából. 1943-ban hatszor intéztek támadást csapatai ellen, elvesztette em- bereinek negyedét és felszerelésének felét, de egységei nem bomlottak fel. 1943 végén marsallá nevezték ki, és amikor Olaszország kiesett a háborúból, partizánjai lefegyve- rezték az olasz csapatokat, és megszerezték a  felszerelésüket. A partizánok most már negyedmilliós hadsereget alkottak, folyamatosan segítséget kaptak a szövetségesektől és nyolc német hadosztályt kötöttek le.

1944-ben Churchill-lel, majd Sztálinnal tárgyalt Jugoszlávia jövőjéről, a katonai együttmű- ködésről, majd a partizánok és a szovjetek együtt verték ki a német megszálló csapatokat Jugoszláviából; tisztogató műveleteik a kommunista befolyást növelték, a magyarok "hi-deg napjait" tízszeresen bosszulták meg.

A világháború befejezése után az 1945-ben megalakuló koalíciós kormány miniszterelnö- ke lett, majd 1948-ban a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. Vezetésével kiszorították a nem kommunistákat, az új alkotmány felszámolta a monarchiát, bíróság ítélte el az ellen- zéki egyháziakat, monarchistákat, kollaboránsokat, majd a kommunistákat is. A moszkvai vezetéssel ápolt addigi jó kapcsolata azonban megromlott, hamar kiderült, hogy Jugo- szlávia nem hajlandó követni a Szovjetunió által megszabott irányvonalat.

Sztálin Titóval szakítva „kiátkozta” a kommunista mozgalomból, és 1948. június 21-én kizáratta a jugoszlávokat a szovjet érdekszférába tartozó keleti országok politikai köréből, a Kominformból — ettől kezdve Titot csak „az imperializmus láncos kutyájaként” emle- gették. (A szakítás ellenére Tito Jugoszlávia jövőjét a szocializmus keretein belül képzelte el, ugyanakkor Jugoszlávia az el nem kötelezett országok mozgalmának* egyik alapítója is volt.)

A szovjetek Bukarestben tartott összkommunista gyűlésen azt várták Titotól, hogy önkritikát gyakoroljon és térjen vissza az általuk diktált útra. A jugoszláv vezér azonban már eldöntötte a szakítást a Szovjetunióval, mert szerinte létezett egy jobb út is, mint a szovjet vonal követése, a Kominform bukaresti határozatát pedig megalapozatlannak ítélte. Tito azzal vádolta továbbá a Sztálin befolyása alatt álló kelet-európai kommunistákat, hogy csak le akarták járatni Jugoszláviát a külföld előtt. Jugoszlávia tehát meg merte tenni azt, amit senki más Sztálin hatalomra kerülése óta: szembeszállt a világ vezető hatalmával, a Szovjetunióval. A konfliktus sokak meglepetésére nem a szovjetek intervenciójával ért véget, hanem azzal, hogy Jugoszlávia, a Szovjetuniónak hátat fordítva, a „harmadik utat” választotta a kapitalista Nyugat és a szocialista Szovjetunió között.

Tito közben Jugoszlávia mindenható urává vált: 1953-tól nemcsak a párt első embereként tevékenykedett, hanem a Népfront elnöke, köztársasági elnök és a hadsereg legfőbb pa- rancsnoka is ő lett. Tekintélye és kultusza haláláig kikezdhetetlen maradt, jelképe lett az egységes Jugoszláviának, de a nemzetiségi ellentéteket nem tudta felszámolni.

1980-ban Ljubljanában gyógykezelték, bal lábát amputálni kellett. Állapota ezután gyor- san romlott és 1980. május 4-én meghalt. Hatalmas díszceremóniával helyezték örök nyugalomra a Virágok Házában, temetésén egymillió ember, 35 államfő, 24 kormányfő, 46 külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárt, népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt. Országa azonban egy évtizeddel később széthullott. A felbomlást követő etnikai háborúkban közel negyedmillióan vesztették életüket.

*Tito és a független Indonézia első elnöke, Sukarno fontos szerepet játszott az el nem kötelezett mozgalom létrehozásában a nagyhatalmak közti hidegháború csúcspontján, az 50-es évek második felében. A csoportosulás, amelyhez mindenekelőtt a gyarmati uralom alól felszabadult új országok csatlakoztak, egyfajta “középutas” politikát próbált folytatni a NATO és a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés között.