Német származású szegény protes­táns családban született 1890-ben a texasi Denisonban. Katonai pálya­futása sok amerikai tábornokhoz hasonlóan a West Point-i katonai akadémián kezdő­dött, amelyen 1915-ben végzett. Ezután kü­lönféle törzseknél szol- gált, többek között a Fülöp-szigeteken (1935-40-ben). Karrier­jét nagyrészt különleges tárgyalóképessé- gének köszönhette, ami rendkívül népszerűvé tette alá­rendeltjei körében, a világhá­ború utolsó szakaszá- ban pedig ennek köszönhetően sikerült elérnie, hogy megvalósítsák az USA és Nagy-Britannia vezetői­nek még 1942-ben hozott dönté­sét a szövetséges erők európai partraszál­lásáról.

Talán meglepő volt, hogy éppen Eisenhowert ne- vezték ki a szövetségesek európai partra­szállásának főparancsnokává.

Nagy tapasz­talatokat szerzett ugyan a törzseknél és az igazgatásban végzett munkában, de még so­hasem vezényelt harctéri csapatokat. Marshall tábornok, aki megbízta a fel- adattal, tisztában volt azzal, hogy a szükségképpen felmerülő bonyolult szervezési, jogi és diplo­máciai problémák miatt olyan emberre van szükség, aki képes egységes, össze- hangoltan működő csoportot formálni a különböző nemzetiségű emberekből, és ezzel elkerülni a fölösleges félreértéseket és konfliktusokat. Eisenhower egy olyan ipari kon- szern létre­hozásának elveire alapozta az Overlord-had­művelet előkészületeit, amelyben a hadművelet katonai része fő, de nem kizárólagos helyet foglalt el.

Az európai partraszállás előkészületeit elha­lasztották, s helyette az észak-afrikai partra- szállást részesítették előnyben. A Torch- had­művelet irányítását Eisenhower tábornokra bízták. Nem ez a stra­tégiai tervek egyetlen, az amerikai és brit parancsnokok nézetkü- lönbségeiből fakadó megváltozta­tása, s a törzsek tagjai közötti konfliktusok nem egyszer késlel­tetik Eisenhower döntéseinek végrehajtását. Az afrikai partra­szállás előkészítésé- nek három hónapja iga­zolta képességeit. A Torch-hadmű­velet teljes sikerrel zárult, bár hiányoztak a részletes információk a harctéri helyzetről, s a csapatok nem rendelkeztek tapasztalatok­kal a sivatagi hadviselésben. Észak-Afrika politikai helyzete rendkívül bo- nyolult volt, s a tervezett csapások végrehajtásában is szá­mos nehézség merült fel.

Eisenhower itteni tapasztalatai később nagyon hasznosnak bizonyultak. Miután kidol- gozta a szicíliai partraszállás tervét, arra összpontosított, hogy meggyőzze Churchillt, feltétlenül szük­ség van a partraszállásra Európa északi részén. A hosszú hónapokig tartó tárgyalások eredményeképpen a teheráni kon­ferencián 1943-ban döntöttek egy európai közös arcvonal létrehozásáról. 1943. decem­ber 24-én Roosevelt bejelentette, hogy a szö­vetségesek északnyugat-európai expedíciós erőinek főparancsnokságát Eisenhower tá­bornokra bízza.

Eisenhower feladatait nagyon tömören fogal­mazták meg: partra szállni a kontinensen, el­jutni Németország szívébe, megsemmisíte­ni a német fegyveres erőket. Minden sza- kaszt alaposan kidolgoztak, s az egész hadműveletet három ütemre osztották: partra- szállás - menetelés a Rajnáig - behatolás a birodalom belsejébe. A hadművelet sikerét Eisenhower előrelátása tette lehetővé, vala­mint, hogy nem csak a katonai célokra össz­pontosított, hanem a német hadigépezet megsemmisítésének globális stratégiáját (pl. a német ipari háttér elpusztítása a Ruhr-vidé­ken) is kidolgozta. Az angolszászok és a Vö­rös Hadsereg egyesülése azonban nem zajlott le a szövetségesek törzskarának konfliktusai nélkül. A legsúlyosabb nézeteltérés Berlin elfoglalása körül alakult ki, amit Eisenhower – Churchill akaratával ellentétben – nem te­kintett katonai célnak.

A háború befejezése után Eisenhower Németország amerikai megszállási övezeté­nek kormányzója és az Európában állomáso­zó amerikai erők főparancsnoka lett. 1950-52 között a NATO fegyveres erőinek főparancs­noka volt. 1953-ban az Egyesült Államok újon­nan megválasztott elnökeként ő fejezte be a koreai háborút. 1961-ig maradt az elnöki székben, 1969-ben halt meg Washingtonban.