Az amerikai hadsereg leendő főpa­rancsnoka, az 1944. június 6-án Normandiában partra szálló 1. amerikai hadsereg főparancsnoka 1893-ban született Clarkban, Missouri államban. Szegény családból származott, így korán munkát kellett vállalnia a vasútnál, de tehetségének köszönhetően ösztöndíjat kapott a West Point-i katonai akadémiára, ahol együtt végzett Marshallal és Eisenhowerrel. Tanul- mányait 1915-ben zárta le, ettől kezdve az Egyesült Államok 1941-es hadba lépéséig a Fort Bening-i gyalogsági iskolában szolgált; előbb gyakornok, később ok­tató, végül az iskola parancs­noka volt. Pedagógiai tehetsé­gének és szervezőkészségének köszönhetően Bradley dan­dártábornok (1941-ben kapta meg a rendfokozatot) bírta Marshall tábornok feltétlen bizalmát, s ez meghatározta későbbi sorsát.

Amikor 1943 februárjában helyettest ke­restek Eisenhower tábornoknak az észak-afrikai hadműveletekhez, Marshall őt vá­lasztotta. A tunéziai hadszíntérre küldték Eisenhower személyes képviselőjeként. A Kasserine hágóért vívott harcok után a tunéziai amerikai hadsereget átszervezték; Bradley a hadsereg II. hadtestét vezető Patton helyettese lett. Amikor 1943. április 15-én Pattonra bízták az Appennini-félszigeten partraszállásra ké- szülő amerikai erők parancsnokságát, Bradley átvette a II. hadtest parancsnokságát, ő irányította az Afrika-Korps ellenállásának felszámolását a tunéziai arcvonalon.

Az olaszországi hadjáratban részt vett a szi­cíliai harcokban, de hamarosan átvezényel­ték a normandiai partraszállásra készülő amerikai hadsereg irányítására, majd az Európában harcoló egész amerikai haderő parancsnokává nevezték ki, így korábbi felettese, Patton elöljá­rójává vált. 1944. július 6-án az amerikai 1. hadsereg Bradley tábornok parancsnok- sága alatt szállt partra az Omaha és Utah partszakaszokon. Az első sikerek után a német egységek erős ellenállása megállította előrenyomulásukat. Ekkor Bradley nagyon apró- lékosan kidol­gozta a normandiai hídfőből való kitörés, a Cobra-hadművelet tervét. 1944. augusztus 1-én átadta az 1. hadsereg parancsnokságát Hodges tábornoknak, ő pedig átvette a 12. hadseregcsoport irányítását, és ezzel Montgomery tábornokkal együtt Eisenhower tá­bornok parancsnoksága alá került.

Ekkor az egyesített szövetséges erők fő­parancsnokságán számos vitát kiváltó dön­tést hozott. Azzal a döntésével, hogy hadse­regcsoportjával a terveknek megfelelően bevárat- ta a lassan előrenyomuló kanadai 1. hadsereg egységeit, megkockáztatta, hogy a német csapatok kitörjenek a falaise-i kat­lanból. Döntésével valószínűleg el akarta elkerülni, hogy az amerikai és brit erőknek harc közben kelljen egyesülniük, ami – saját egységeik bom- bázásának veszélye miatt – lehetetlenné tette volna a légi támogatást. Mindez azonban már nem befolyásolta dön­tően a hadjárat kimenetelét. A 12. hadsereg­csoport előnyomu- lás közben megállította a német ellentámadást az Ardennekben, beke­rítette a ruhr-vidéki német csapatokat, majd átkelt az Elbán. 1945. május 8-án, a biroda­lom kapitulációjának aláírásakor az Elbától Ausztriáig húzódó több mint 1000 km hosszú frontvonalon 43 had- osztály állt Bradley pa­rancsnoksága alatt.

A háború befejezése után „a közlegények tábornokát", amint a katonák emlegették, kine- vezték a háborús veteránok hivatalának főnökévé, majd 1949-től 1953-ig, a koreai háború alatt az amerikai fegyveres erők ve­zérkari főnökei egyesített bizottságának fő­nöke volt. A koreai háborúban erőteljesen kritizálta Douglas MacArthur azon tervét, hogy a háborút kiterjessze Kínára. Ekkor vált szállóigévé az a mondata, hogy „ez a terv egy rossz ellenség ellen, rossz helyen, rossz időben vívott rossz háborúba kever minket”. 1981-ben hunyt el, „Egy katona története" címmel anekdotákkal teli emlékiratokat hagyott maga után.