Az A22 Mk IV Churchill gyalogsági harckocsit 1939-ben kezdték el a britek fejleszteni. A hadügyminisztérium a Matilda gyalogsági harckocsikat akarta felváltani vele, és a tervezés folyamán az első világháború nyugati frontjának körülményeiből indultak ki: lényegében egy modernizált első világháborús harckocsira gondoltak, amikor megadták a tank paramétereit: átlagos páncélvastagság, átlagos fegyverzet, és olyan mozgékonyság, hogy a járműnek ne legyenek problémái az erős tüzérségi tűz által felszabdalt, gránáttölcsérekkel teli területen. Az angol vezérkar még ekkor is, 1939-ben a lövészárokháború bűvöletében élt.
Az új projekt neve A20 lett, a fejlesztéssel pedig a belfasti székhelyű Harland and Wolf gépgyárat bízták meg. A gyár 1940 júniusára elkészített négy prototípust, amelyek csak- nem ugyanolyanok voltak, mint az első világháborús harckocsik; romboid alakú testük volt, és két oldalsó lövegállásuk, amelyekben kétfontos (40 mm-es) ágyúk kaptak helyet. A prototípusok a tesztek során stabil konstrukciónak mutatkoztak – különösen a futó- művel voltak elégedettek a szakértők – de ekkorra (1940 nyara) már lezajlott a német nyugat-európai hadjárat, és a német könnyűharckocsik elsöprő sikere arra kényszerítette az angolokat, hogy végre lemondjanak arról, hogy állóharcban alkalmazható páncélosok- kal szereljék fel egységeiket.
Az A20-as prototípus további fejlesztését leállították, és új járművet terveztettek helyette, az A22-t. Az új típust a Vauxhall Motors gépgyár alkotta meg, és 1940 decemberére már elkészült az első prototípus is. Mivel az angol hadsereg úgyszólván az összes harckocsiját a francia hadszíntéren és Dunkerque-ben hagyta, a hadügyminisztérium kiemelkedően fontosnak ítélte az új tank gyártásának megindítását. A felgyorsított fejlesztési és gyártá- si programnak köszönhetően az A22-es első sorozatban gyártott példányai már 1941 júniusában legördültek a futószalagról. Az ezzel elinduló gyártási program egészen 1945 márciusáig tartott, és összesen 5640 darab Churchill-harckocsi készült el.
A Churchill I már nem követte olyan szigorúan az első világháborús hagyományokat, mint az A20; alacsonyabb volt, és jobban páncélozott, mint elődje. Páncélvastagsága 16 és 104 mm között váltakozott, de a fő fegyverként felhasznált kétfontos ágyú és a meg- bízhatatlan, szeszélyes harckocsimotor nagyon lecsökkentette a jármű hatékonyságát. Már 1940-ben világos volt, a kétfontos (40 mm-es) páncéltörő ágyú nem hatékony; a lövedékek páncélátütő képessége és robbanóereje elégtelen. Ebben az időben már létezett hatékonyabb páncéltörő, mégpedig a hatfontos (57 mm-es) ágyú, de a fegyver sorozatgyártását ekkor még nem futtatták fel.
Az angol hadsereg franciaországi kudarca után annyira súlyos volt a helyzet, hogy még kétfontos ágyúból sem állt rendelkezésre elegendő mennyiség, ezért az angolok úgy döntöttek, hogy egyelőre tovább folytatják a kiöregedett kétfontos ágyú sorozatgyártá- sát, és csak később állnak át a hatfontos páncéltörőre. Ennek következtében a csaknem 40 tonnás (39 118 kg-os) Churchill lövegtornyában egy elavult, kiskaliberű páncéltörő ágyú került. Ezt a problémát időlegesen egy háromhüvelykes (76,2 mm-es) löveg beépí- tésével oldották meg.
Ez a megoldás azonban igencsak messze állt a tökéletestől, ugyanis a löveget a harckocsi elülső páncélzatába helyezték. Az ágyúcső oldalirányú elfordítása az egész harckocsi for- dulása nélkül lehetetlen volt, viszont a harckocsi tágas belső terének köszönhetően az így beszerelt löveg nem korlátozta lényegesen az öttagú személyzetet; a nagy kapacitású lőszerkamrákba 150 darab kétfontos és 58 darab háromhüvelykes lövedék fért el.
A tank másik lényeges hiányossága a hajtómű volt; két összekapcsolt, hathengeres ben- zinmotorból állt, a teljesítménye 350 LE körül mozgott. Ez nem volt elégendő a csaknem 40 tonnás jármű mozgatásához, és mindemellett gyakran meg is hibásodott. Mindezt betetőzte a motor alkalmatlan elhelyezése – a motortérhez való rossz hozzáférés miatt gyakran még kisebb hibák miatt is kénytelenek voltak az egész motort kiszerelni, majd a javítás után újra beszerelni. A szakértők sokat foglalkoztak a motor megbízhatóbbá té- telével, és 1942/43-ra végül sikerült egy jó és stabil járművet faragniuk a Chruchill-ből.
Ami a tank futóművét illeti, a járműnek mindkét oldalon 11 kis járókereke volt; a kerekek mindegyike külön spirálrugós felfüggesztéssel rendelkezett. Ennek a megoldásnak az a hát- ránya, hogy nem tett lehetővé nagyobb sebességet, és a tagolt terepen való mozgás eléggé "megrázó" élmény volt a személyzet számára. Előnye volt viszont a könnyű és olcsó gyártás, a könnyű javíthatóság, és hogy a jármű akkor sem vesztette el a mozgé- konyságát, ha megsérült néhány járókereket a harc során.
A Churchill I mellett létezett még egy Churchill I CS (Close Support) változat is; ennek tornyában a 40 mm-es ágyú helyett egy másik 76,2 mm-es löveg kapott helyet; a két háromhüvelykes ágyú már tekintélyes tűzerőnek számított. Az ezt követő Chruchill II csak annyiban különbözött elődjétől, hogy a testbe épített 76,2 mm-es löveget felváltotta egy 7,92 mm-es Besa géppuska.
Ez az első két sorozat még nem tűnt ki különösebben megbízhatóságával és robusztus- ságával, de az 1942 márciusában megjelenő Churchill III már minden tekintetben érett konstrukció volt; súlya 39 626 kg-ra nőtt, hegesztett tornyában egy 57 mm-es páncéltörő ágyút hordozott. Ennél a változatnál jelent meg a lánctalpak fölé szerelt nagyméretű sár- hányó, amellyel később visszamenőlegesen az előző két típust is felszerelték.
Az ezt követő Churchill IV csak annyiban különbözött elődjétől, hogy a hegesztett torony helyett öntött toronnyal szerelték fel. Az Észak-Afrikában harcoló angol csapatok tábori körülmények között átépítettek néhány Churchill IV-est – 75 mm-es ágyút szereltek a tor- nyukba az 57 mm-es helyett, és mellé még egy 7,62 mm-es Browning toronygéppuska is került. (Ez Churchill NA75 jelzéssel futott, és a kilőtt, sérült M4 Shermanokból emelték át a lövegpajzsot a löveggel és a párhuzamosított géppuskával együtt.)
A Churchill V volt az első, kimondottan gyalogsági támogatásra tervezett tank a soro- zatból; 94 mm-es Mk 1 típusú harckocsilöveggel látták el. A széria utolsó előtti változata, a Churchill VI fő fegyvere egy 75 mm-es Mk 5-ös ágyú volt – ez azonban jóval gyengébb volt, mint a német 75 mm KwK L/70, amellyel a Pz.Kpfw V. Panther volt felszerelve.
Még a háború alatt kezdték el gyártani a Churchill VII-et és Churchill VIII-at; a Churchill VII A22F néven is ismeretes, ez a típus még a háború után is, egészen 1952-ig szolgálat- ban maradt az angol hadseregben. Az A22F páncélvastagságát jelentősen megnövelték, 25 mm és 152 mm között váltakozott. A 75 mm-es ágyú ugyanaz maradt, mint a Churchill VI-nál, és a motor sem változott, így a jármű sebessége 20,5 km/ó-ra csökkent. A Churc- hill VIII szerkezetileg ugyanilyen volt, de egy 94 mm-es löveggel és két 7,92 mm-es gép- puskával szerelték fel..
A sorozatban gyártott változatok mellet még léteztek modernizált régebbi modellek, ezek új típusneveket kaptak. Ilyen volt a Churchill IX, X, és XI is – lényegében III-as, IV-es és V-ös Churchill-ekről volt szó, 75 mm-es ágyúval, hozzáadott páncéllemezekkel felszerelve.
A harckocsi konstrukciója, tágas fedélzete lehetővé tette azt is, hogy létrejöjjenek spe- ciális feladatok elvégzésére alkalmas Churchill-változatok is. Ezek közül a legismertebb a Churchill AVRE utászharckocsi (Armored Vehicle Royal Enginners), amelynek fő fegy- vere egy 290 mm-es Petard aknavető volt, amely 18 kg-os "Flying Dustbin" aknákat lőtt ki 75 m távolságra. A Churchill SBG AVRE (Standard Box Girder Armoured Vehicle Royal Engineers) pedig az AVRE kanadai változata volt. Egy 10,36 m hosszú rámpát hordozott, amelyet a harckocsi hátuljára szerelt csörlővel lehetett leengedni és felhúzni. Ebből fej- lesztették ki később a Churchill ARK hídvetőt.
Létezett lángszóróval felfegyverzett Churchill is, két változatban; az egyik neve Churchill OKE, a másiké Churchill Crocodile volt. Az OKE-változatnál a lángszóró folyadéka a harc- kocsin belül kapott helyet, míg a Crocodile egy kétkerekű, 1818 liter űrtartalmú utánfutón vontatta maga után a töltetet. A lángszórók hatótávolsága kb. 100 m volt; a lángszórók mellett mindkét típust ágyúval is felszerelték.
Az A22-es összehasonlítva a hasonló súlykategóriájú német és szovjet harckocsikkal (Panther, ISZ-2), azoktól technikailag és taktikailag is jóval elmaradt, ennek ellenére kiváló szolgálatot tett a háborúban, és az utolsó példányokat a brit hadsereg csupán a 60-as években selejtezte ki végleg.
- A22 Churchill gyalogsági harckocsi
- Churchill Bobbin szőnyeggörgető
- A nyugati szövetségesek harckocsialakulatai