1891. szeptember 16-án született Grünauban (ma Berlin része). 1912-ben belépett a császári haditen- gerészethez és megkezdte szolgálatát az SMS Breslau cirkálón. 1916-ban, kezdetben mint megfigyelő tiszt, majd mint önálló parancsnok járta tengeralattjáró- kon a földközi-tengeri térségét.

Két évvel később az angolok elsüllyesz­tették hajóját, ő pedig hadifogságba esett, egy máltai táborba került a háború végéig. Hitler hatalomra ju­tása után a Németország és Nagy-Britannia közötti flotta- megállapodás eredményeképpen a III. Birodalom hoz­zálátott haditengerészetének újjáépítéséhez. 1935-ben ő kezdte el a német tengeralattjáró-flotta újbóli felállítását, majd Hitler 1936-ban kinevezte a flottilla vezetőjévé.

1943-ban előléptették az eltávolított Raeder admirális helyére került, kinevezték a Kriegsmarine főparancs­nokává.

Dönitznek sikerült meggyőznie Hitlert, hogy a hadi sikerekhez feltétlenül szükség van a flotta fejlesztésére, elsősorban tengeralattjárókra, és nem a hatalmas csatahajókra. A II. világháborúra való felké­szülés során javasolta, hogy az előbbiek szá­mát háromszáz egy- ségre növeljék. Ennek megvalósítása szerinte biztosította volna a német flotta győzelmét Anglia és az Egyesült Államok tengeri hadereje fölött.

A háborúban fontos szerep jutott az általa irányított tengeralattjáróknak; az atlanti csata első fázisában a németek megpróbálták elvágni az Angliába irányuló utánpótlási útvona- lakat. Rendkívül sok kereskedelmi hajót süllyesztettek el, a szövetségeseken a konvojok kialakítása sem segített, Dönitz ugyanis kidolgozta és alkalmazta az ún. farkasfalka-tak- tikát (Rudeltaktik). Leg­nagyobb sikereiket 1943 márciusában aratták az Atlanti-óceán északi térségében. Az „aranykor" azonban rövidesen véget ér­t.

A szövetséges flottáknál változásokra került sor a háborús takti­ka és az erőforrások biztosítása terén; nem csak új harcászati módszereket dolgoztak ki, hanem fokozottan alkalmazták a repülőgépeket a tengeralattjárók ellen, a radartechnológia fejlődésének köszönhetően egyre több hajót és repülőt szereltek fel radarral – és nem mellékesen – megfejtették német kódrendszer.(Dönitz ezt a háború végéig tagadta.) Dönitz – hogy ne maradjon le – úgy döntött, hogy az elektromos meghajtás bevezetésével korszerűsíti tengeralattjáróit. A hadiipar nehézségei, a bombázások és Németország minden fronton bekövetke­zett vereségei miatt azonban ezt a techno­lógiát már csak Németország buká- sának előestéjén tudta korlátozottan bevetni.

1945. április 29-én végrendeletében Hitler őt jelölte ki utódául. Megpróbált egyezkedni a szövetségesekkel, de azok ragaszkodtak a feltétel nélküli megadáshoz. Dönitz kísérletet tett a tárgyalások elnyújtására, hogy a Poroszországból és Pomerániából menekülő civi- lek és a visszavonuló katonai egységek az Elbán átkelve elkerülhessék a szovjet fogságot. A kapitulációs okmányt végül 1945. május 5-én írta alá Reimsben.

Május 23-án Eisenhower parancsára Flensburgban – a III. Birodalom kormányának utolsó székhelyén – letartóztatták. A Nürnbergi Nemzetközi Hadbíróság ítélkezett fölötte, és a 24 vádlott közül csak ő kapott 10 év börtönbüntetést („a támadó há­ború előkészítéséért, kirobbantásáért, irányítá­sáért"). Azzal is vádolták, hogy nem adott pa­rancsot a szövetsé- ges hajók hajótöröttéinek mentésére a nyílt tengeren*.

Büntetését a spandaui börtönben töltötte le, ahonnan 1956. október 1-jén szabadult. 1980. december 24-én halt meg Aumühlen-ben.

*Nimitz tengernagy a per folyamán kitöltötte a Dönitz ügyvédje által készített kérdőívet, és ebben elismerte, hogy az amerikai tengeralattjárók a csendes-óceáni konfliktus elejétől fogva figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a japán hajókat és – ha ez a tengeralattjárót, vagy annak küldetését veszélyeztette – nem mentették ki a legénységet. Ezek a körülmények nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy Dönitz viszonylag enyhe büntetést kapott.

*Vissza a „Ki kicsoda” oldalra