Az egyesített amerikai flották, miután 1944 októberében a Leyte-öbölben szétzúzták a teljes japán tengerészeti légierőt, támadásra készülnek Japán ellen. Első célpontjuk lwo Jima. Az egyik oldalról Saipan, Tokió és Okinawa, a másikról Tajvan és a japán szigetvilág nyugati széle között éppen félúton lévő sziget stratégiai szempontból nagyon alkalmas, hogy innen induljon majd a szövetségesek szigetország elleni partraszállása. Az amerikai vadászgépek innen már egészen Japánig kísérhetik a B-29-es bombázókat.

A japánok előre látták az amerikaiak szándékait. 1944 nyarán megkezdték a sziget meg- erősítését. A nyolc kilométer hosszú, négy kilométer széles sziget kiválóan védhető, a vulkáni talaj egyenetlen, és a partra szállásra alkalmas egyetlen partszakasz fölé termé- szetes erődítményként emelkedik a Szuribasi-hegy. A sziget védői számtalan bunkert építettek, a hozzájuk vezető utat pedig csapdák és aknamezők zárták el. A két repülőteret mészkősziklába vájt lövészárkok sűrű hálója övezte, valamennyi erődítményt barlangok és föld alatti folyosók kötötték össze. A helyőrség parancsnoka, Kuribajasi tábornok ve- zényelte a szárazföldi haderő 14 000 és a haditengerészet alakulatainak 7000 katonáját.

Iwo Jima - 1945. februárja

Kuribajasi tanult a korábbi amerikai partraszállásokból, és nem akarta közvetlenül a ten- gerparton megállítani a tengerészgyalogosokat. Tudta, a szigetet csak úgy védheti meg, ha a helyőrség az erődítményekben marad, s a támadókat a sziget belsejében állítja meg, majd visszavonulásra kényszeríti őket. A győzelmet az ellenség kimerülésére számító harcászat biztosíthatja —„el kell érni, hogy az ostromlók teljesen kimerüljenek, vereség esetén pedig minden talpalatnyi földet az utolsó leheletünkig kell védenünk."

A szigetet Spruance tengernagy 3. — ekkor már 5.-nek nevezett — flottájának kellett elfoglalnia. A partraszállást a Holland Smith tábornok parancsnoksága alatt álló három hadosztály hajtotta végre: a csendes-óceáni háború veteránjaiból álló, Clifton B. Cates vezette 4. hadosztály, Keller E. Rockey tábornok 5. hadosztálya, s végül a fedezetet biz- tosító 3. hadosztály. A légi-felvételekre támaszkodva gondosan felkészültek a támadásra, azonban nem tudtak a földalatti alagutak rejtett hálózatáról, ami hathatós védelmet nyújtott a bombázások és a tenger felől érkező ágyútűz ellen.

A New York csatahajó Iwo Jimát lövi 1945. február 16-án

A sziget bombázása 1944. december 8-án kezdődött — naponta ismételt légitámadások- kal. 1945. január 3-tól éjjel-nappal bombázták, majd a partraszállást megelőző három napban a hatalmas hajóágyúk is szakadatlanul lőtték a partot. A japán tüzérség megle- pően pontos, kilenc amerikai hajót ért találat, a Pensacola cirkáló súlyosan megsérül. 1945. február 19-én hajnalban 500 partra szállító hajó, sok száz csónak és kétéltű indult a tengerpart felé. Az első csoportok baj nélkül kijutottak a szárazföldre, de ekkor elszaba- dult a pokol. A Szuribasi-hegy szinte lángolni látszott az ágyúk, aknavetők és géppuskák torkolattüzétől. Az ostromlókat szó szerint a földbe döngölték, a hernyótalpas járművek belesüllyedtek a homokba, nem voltak képesek sem manőverezni, sem elhagyni a ten- gerpartot, egymás után robbantak fel. 13 órakor az első csoport veszteségei elérték a 25 %-ot, de az amerikaiaknak mégis sikerült valamennyit előrenyomulniuk.

Amerikai kétéltű járművek tartanak a part felé

A japánok nem vállalkoztak meglepetésszerű támadásokra, bíztak erődítményeik szilárd- ságában, és szakadatlanul lötték a nyílt terepen rekedt tengerészgyalogosokat. Másnap reggelre az amerikaiak lángszórók és robbanó töltetek használatában gyakorlott kato- nákból rohamcsapatokat szerveztek, ezek sorra számolták fel a japán tűzfészkeket. Céljuk elérése érdekében nem egyszer elevenen be kellett temetniük a védőket a barlangokba és a bunkerekbe. A legelöl küzdő 28. ezred ezzel a taktikával hatalmas veszteségek árán, de napi 400 m-t nyomult előre. 1945. február 23-án a Harold G. Schirer hadnagy vezette 40 fős osztag gránátokkal és szuronnyal vágva utat magának feljutott a Szuribasi-hegy tetejére, és kitűzte a csillagos lobogót. Ezzel a tengerészgyalogosok megszerezték az el- lenőrzést a sziget területének egyharmada fölött. Öt nap alatt az amerikaiak vesztesége 6000 katona, ebből 1600 halott.

Amerikai zászló a Szuribacsi-hegyen – 1945. február 23. (Fotó: Joe Rosenthal, AP)

Húsz kamikáze, mindössze erre segítségre számíthattak a védők. A fedezet egyik kísérő hordozója, a Bismarck Sea elpusztult, a Saratogát két bomba és négy öngyilkos repülő- gép találta el, így az nem volt képes tovább harcolni. A japán repülőterek azonban túl messze voltak, így az amerikaiakat nem fenyegették újabb támadások. A szárazföldön azonban tovább zajlott az elkeseredett harc, a Motojama síkságon, a 362. magaslat lá- bánál a japánok különösen erős ellenállást tanúsítottak. A veszteségek itt olyan nagyok voltak, hogy a tengerészgyalogosok „húsdarálónak" nevezték el a helyet. Március 7-én végül sikerült elfoglalni a magaslatot, ezzel megnyílt az út a tenger felé. Áttörték a japán védelmi vonalat, és így oldalba támadhatták az ellenséget. A csatát már megnyerték, de a harcok nem csitultak; az elszigetelt ellenállási pontokon a japánok végsőkig küzdöttek.

Tengerészgyalogosok japán zászlóval egy elfoglalt bunker előtt

A császár Kuribajasi tábornokot érdemeinek elismeréseként újabb csillagokkal jutal- mazta, a japán sajtó példaként állította a nemzet elé. 1945. március 15-én, amikor a parancsnoki bunker elesik, a tábornok elküldi utolsó jelentését a császárnak: „Iwo Jima helyőrségének valamennyi tisztje és katonája búcsúzik tőled."

Járművek, roncsok az inváziós partszakaszon

Iwo Jima elfoglalását eredetileg tíz napra tervezték, de öt hosszú hétig tartott. 300 000 lövedéket, 14 000 tonna acélt lőttek ki a szigetre. Az amerikaiak hatalmas árat fizettek a győzelemért: 19 000 sebesült, 7000 halott — példátlan arányú veszteség. A japán helyőr- ség csaknem az utolsó emberig elpusztult, az amerikaiak alig 200 hadifoglyot ejtettek.