A világháború legnépszerűbb amerikai tengernagya 1882. október 30-án született a New Jersey állambeli Elisabeth-ben. 1904-ben belépett a haditengerészeti iskolába, és elvég­zése után egy amerikai romboló parancsnoka lett. Az első világhá­ború utolsó éveiben a német tengeralattjárók ellen harcolt. Bátorságáért megkapta a Navy Cross kitüntetést. A háború után katonai attasé volt Német­országban, Norvégiában, Dáni­ában és Svédországban. 1927-ben tért vissza az Egyesült Államokba. Ismét parancsnoki beosztásba került, és a Katonai Akadémián is tanított. 1934-ben úgy döntött, hogy belép a tengerészeti légierőhöz, s ez fordulatot hozott az életében. A következő évben – ekkor 52 éves volt – megszerezte a pilótaoklevelet, így kinevezhették a Saratoga repülőgép-hor­dozó parancsnokává.

1938-ban ellentenger­naggyá léptették elő, átvette az amerikai 2. repülőgéphordozó osztály parancsnokságát, s megkezdte a gyakorlatozást két új hajón, az Enterprise és a Yorktown repülőgép-hordozókon. 1940. június 30-án altengernaggyá léptették elő.

A Pearl Harbor elleni japán támadás után az amerikai repülőgép­-hordozók élén több tá- madást hajtott végre a japán állások ellen a Gilbert-szigeteken és a Marshall-szigeteken. Az amerikai 16. támadócsoport parancsnokaként, amelynek legfőbb erőssége a Hornet és az Enterprise repülőgép-hordozó, őt bízták meg a Doolittle-hadművelet, a Tokió elleni amerikai támadás tervének ki­dolgozásával és végrehajtásával. Katonáitól a Bull, Bika becene­vet kapta, ami jól szemlélteti elszántságát, energikusságát és makacsságát. Egészségügyi okokból nem vehetett részt a Midway-szigetekért vívott csatában, de 1942 októberében, amikor a guadalcanal-i harcok döntő szakaszba léptek, már tengernagyi rangban vehette át a 3. csen­des-óceáni flotta parancsnokságát. Néha az elfogadott elvekkel ellentétes döntéseket hozott, mégis jelentős szerepet játszott a győzelemben a Salamon-szigetekért vívott harcokban, amelyek rákényszerítették a ja­pánokat Guadal- canal feladására. 1943. már­cius 15-től a dél-csendes-óceáni erők főparancsnoka. Ezt a funkciót 1944 tavaszáig töltötte be, ő irányította a Salamon-szigete­ken vívott harcokat, az Új-Georgiai és Bugainville-i partra szállást.

1944. június 14-én 3. flottáját, amelynek feladata döntő támadás végrehajtása volt a japán császári haditengerészet ellen, átirányította a Csendes-óceán középső meden­céjébe. Ezzel MacArthur tábornok Fülöp-­szigeteki partraszállását fedezte. Igaz ugyan, hogy a Leyte elleni támadás­ban kiszámíthatatlansága komoly veszély­be sodorta az amerikai erőket, de különö­sen a Kinkaid tengernagy vezette 7. flotta beavatkozásának köszönhetően a hadmű­veletek kiváló irányítása a japán flotta csaknem teljes pusztulá- sához vezetett. 1945 januárjában Halsey tengernagy né­hány hónapra átadta a 3. flotta irányítását Spruance tengernagynak. 1945 májusában tért vissza régi posztjára. Sikereire a tokiói és kurei japán tengeri támaszpontok elleni légitámadásokkal tette fel a koronát. A ja­pán legyőzésében szerzett érde­mei elismeréseként 1945. szeptember 2-án az ő hajóján, a Missourin írták alá a japán császárság kapitulációját. Szállóigévé vált parancsa, amelyet ezen a napon a kamikázék támadásától tartva adott ki: „Ha ellen­séges repülő- gépek jelennek meg, barátsá­gosan lőjétek le őket".

A háború befejezése után már nem töltött be jelentősebb tisztségeket a haditengeré- szet­ben, 1947. április 1-jén nyugállományba vo­nult. 1959-ben bekövetkezett halálával az amerikai tengeri harcok történetének jelentős fejezete zárul le.

*Vissza a „Ki kicsoda” oldalra