A XX. század első felében az emberiség két hatalmas háborút élt át. Az első főként Európára korlátozódott, még ha utólag megtisztelték is a világháború névvel, a második viszont valóban világméretű volt. Mindkét háborúban Németország és társai nagyjából ugyanazoknak a hatalmaknak a szövetsége ellen harcoltak. Mindkét háború hosszú volt és pusztító. Sok tekintetben azonban a különbségek jelentősebbek a hasonlóságoknál.

Hitler 1940. május 14-én hajnalban, amikor a német harckocsik átkeltek Sedannál a Meuse folyón, megszerezte az Európa fölötti uralmat; Japán néhány óra alatt megszerezte a Távol-Kelet fölötti uralmat Pearl Harbornál 1941. december 7-én. Az 1940-es franciaországi hadjárat német veszteségei nem sokkal voltak nagyobbak, mint a brit hadsereg egynapi vesztesége 1916-ban a Somme-nál; a japánok Pearl Harbornál huszonkilenc repülőgépet veszítettek. Sohasem arattak még döntő győzelmet ilyen potom áron. Mi történt volna, ha sikerül megszilárdítani a győzelmek utáni helyzetet?

Hitler néha beszélt arról, hogy Németország meghódítja a világot, ám rendszerint hozzátette, hogy erre csak száz évvel az ő halála után kerül majd sor. A japánok talán beérték volna a Távol-Kelet fölötti uralommal. Németországot és Japánt azonban megfékezték, mielőtt még végérvényesen világhatalommá válhattak volna, így aztán a további szándékaikról nemcsak nem nyilatkoztak, de nem is igen kérdezték őket.

Visszatekintve, a II. világháború alapstruktúráját ez a konfliktus, a világ állapotával többé-kevésbé elégedett nagyhatalmak és a változtatni akarók ellentéte határozta meg. Az idő tájt azonban inkább a politikai eszmék és elvek konfliktusa vonta magára a figyelmet. Ez részben az első világháború öröksége volt. A háború végére az antanthatalmaknak és nagy társuknak, az Egyesült Államoknak meggyőződésévé vált, hogy eszmék ügyéért küzdöttek – a demokráciáért, az önrendelkezésért, a Népszövetségért. A kollektív biztonság majd meggátolja a háborút, gondolták. Ez a doktrína sohasem vált be igazán. A japánok fittyet hánytak a Népszövetségre 1931-ben, amikor elfoglalták Mandzsúriát, noha a gaztett nem volt olyan égbekiáltó, mint amilyennek később lefestették.

Mussolini dacolt a Népszövetséggel, amikor 1935-ben háborúba vitte Olaszországot Abesszínia ellen. Hitler lábbal tiporta a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerét, amikor 1935-ben semmisnek nyilvánította a versailles-i előírásokat, aztán 1936-ban a locarnói egyezményt. A nagyhatalmak közül csak Nagy-Britannia és Franciaország volt mindvégig – legalábbis formálisan – hű a Népszövetség elveihez; megkésve Szovjet-Oroszország is csatlakozott hozzá, és az Egyesült Államok, tulajdon elszigetelődési politikája ellenére, helytelenítette a nemzetközi kötelezettségek megszegését. Morális szakadék tátongott tehát azok között, akik tiszteletben tartották a nemzetközi kötelezettségeket, és azok között, akik nem. Nem véletlen, hogy ez a szakadék egybeesett az elégedett és elégedetlen hatalmak közötti szakadékkal.

A Népszövetség meglehetősen elvont dolog volt, amely elsősorban a diplomatáknak és a kollektív biztonság lelkes híveinek érdeklődésére tartott számot. Nem úgy a bolsevik forradalom, amely kettétépte az európai civilizációt, és mélyebben megosztotta Európát, mint a reformáció a 16. században, vagy a francia forradalom a 18. század végén. A marxista tanokat valló, magát a világforradalomnak szentelő Szovjet-Oroszország így vagy úgy, de szemlátomást fenyegette a tőkés világot. A tőkés világ válaszul bojkottálta Szovjet-Oroszországot, és az intervenciós háborúkban katonai eszközökkel igyekezett vesztét okozni. Az 1920-as években sokan, különösen maguk a kommunisták, arra számítottak, hogy megismétlődik az intervenciós háború, és hogy a következő nagy háborúban a tőkés hatalmak összefognak a "munkásállam" ellen.

Ez nem következett be. A kölcsönös gyanakvás azonban mélyre hatolt. Abban a hitben, hogy Németország a kommunizmus elleni védőbástya, a korábbi győztesek nagyobb bizalmat tanúsítottak Németország iránt és több engedményt tettek neki, mint egyébként tettek volna. Oroszország azelőtt nagyhatalom volt Európában és a Távol-Keleten egyaránt, most viszont már nem számított sem itt, sem ott, és a diplomáciai akciókban sem vették soha komolyan figyelembe. Példának okáért, az 1935-ös francia-szovjet egyezmény papíron ugyanolyan komoly volt, mint a régi francia-orosz szövetség. Mégis, amikor 1939-ben a franciák és velük együtt az angolok a szövetség lehetőségeit keresték a Szovjetunióval, úgy tárgyaltak, mintha az 1935-ös egyezmény sohasem létezett volna, mintha az ilyesmit a legjobb lett volna elfelejteni, vagy elhitetni magukkal, hogy nem is létezett.

De a szövetség ügyében folytatott 1939-es tárgyalások is jó példát szolgáltatnak. Utólag visszatekintve nyilvánvaló, hogy a három érintett egyike sem várta vagy szerette volna, hogy sikeresek legyenek.

A ’30-as években a bolsevizmusellenességet részben háttérbe szorította az európai civilizáció másik szakadása: a tőkés demokrácia és a fasizmus ellentéte. Amikor Mussolini létrehozta Olaszországban a fasizmust, a baloldali szocialisták kivételével kevesen érzékelték a veszélyt. Sőt, úgy vélték, hogy megmentette Olaszországot a bolsevizmustól. Mussolini tiszteletreméltó államférfi benyomását keltette, akinek komolyan kikérték a véleményét a brit és a francia államférfiak, és még 1935 áprilisában is a kollektív biztonság és az egyezmények sérthetetlenségének bajnokaként lépett föl.

A nemzetiszocializmus, a fasizmus német változata egészen más léptékű fenyegetést jelentett. Más országok államférfiai nagyon is jól tudták, mi történik Németországban, és mit képvisel a nemzetiszocializmus: a barbár náci tettekről részletesen tudósított a világsajtó és a külföldi követek. A politikai pártokat és a szakszervezeteket szétrombolták. A szólásszabadság megszűnt. A zsidókat kiűzték a közéletből, és csak a szerencsésebbjének sikerült elhagynia az országot. Az európai civilizáció eszményeit lábbal tiporták. A náci vezetők, élükön Hitlerrel, mind "gengszterek" voltak, ahogy a brit nagykövet emlegette őket.

Milyen tanulságot kellett levonniuk a demokratikus országok államférfiainak a németországi körülmények ismeretéből?

A tiltakozások csak rontottak a nácik viselkedésén. A német áruk nemzetközi bojkottja még abban a valószínűtlen esetben is, ha hatékony lett volna, csak fokozta volna Németország gazdasági nehézségeit, márpedig az általános és semmiképpen sem megalapozatlan vélemény szerint éppen ezek a nehézségek juttatták hatalomra Hitlert és a nácikat. A francia vezetők elkeseredetten föladták a játszmát. Valahányszor Németország egy újabbat lépett előre, tiltakoztak, és nem tettek semmit. A brit államférfiak arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ha Németország sérelmeit orvosolják és visszasegítik a jómódba, a nácik talán nem viselkednek majd olyan barbár módon. A britek elfogadták a német bilaterális kereskedelmi rendszert, és megpróbálták elviselhetővé tenni az autarkiát. Neville Chamberlain, aki 1937-ben lett miniszterelnök, Németországot a politikai sérelmek aktív orvoslásával igyekezett megbékíteni. Néhányan – köztük valószínűleg Chamberlain maga is hittek abban, hogy a megbékítés sikerrel járhat. A többiek elfogadták arra az átmeneti időszakra, amíg végbemegy Nagy-Britannia újra fölfegyverzése.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok, a két világhatalom távol tartotta magát. A szovjet vezetők gyakran javasolták, hogy közösen szálljanak szembe az agresszorral. Szavuk nem talált megértő fülekre. A nyugati politikusok úgy vélték, az oroszok viszályt akarnak szítani Európában; a szovjet politikusok úgy vélték, a nyugati hatalmak bele akarják rántani a Szovjetuniót egy háborúba, amelytől ha csak lehet, távol tartanák magukat. Egyik gyanú sem volt egészen alaptalan. Ráadásul a nyugati vezetők, de talán maguk a szovjet vezetők sem voltak képesek fölmérni a Szovjetunió katonai erejét, különösen miután Sztálin 1937-es nagy tisztogatása gyakorlatilag a teljes szovjet felső hadvezetést likvidálta.

Nem voltak viszont ilyen kételyek az amerikai katonai erőt illetően: a flottát leszámítva ugyanis ez nem létezett. Nem is akartak ezen segíteni. Az első világháború örökségeként, akár indokoltan, akár nem, az amerikaiak szinte egyöntetűen az izolacionizmus hívei voltak. Roosevelt elnök talán szeretett volna változtatni ezen – alighanem inkább a japánok, mint Németország ellen – és tett is egy lépést 1937-ben, amikor minden agresszor elszigetelését javasolta. A közvélemény reagálása azonban nem volt biztató, és Roosevelt visszatért az óvatos elzárkózáshoz egészen addig, amíg ki nem tört Európában a háború.

Ilyen körülmények között a nyugati vezetők visszariadtak az antifasiszta keresztes háborútól, még akkor is, amikor 1936-ban a spanyol polgárháború szemlátomást lehetőséget kínált rá. A brit és francia kormány eltűrte, hogy a két fasiszta hatalom, Németország és Olaszország segítséget nyújtson a spanyol lázadóknak, sőt végül még örömmel is fogadták a lázadók győzelmét, mint a polgárháború befejezésének egyetlen lehetséges módját.

Igaz persze, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és sok más ország önkéntesei harcoltak a köztársaságiak oldalán, s az ő számukra a második világháború 1936-ban kezdődött. De ők voltak a kisebbség.

1944 őszén, nem sokkal Franciaország felszabadulása után De Gaulle tábornok látogatást tett Toulouse-ban. Szemlét tartott a körzet partizánalakulata fölött. Megállt az egyik toprongyos férfi előtt, és megkérdezte: "Hát maga mikor állt be az ellenállók közé, barátom?" A partizán azt felelte: "Bien avant vous, mon général", vagyis jóval ön előtt, tábornokom – ő ugyanis már a spanyol polgárháborúban harcolt. De Gaulle tábornok most az egyszer zavarba jött. A tábornok és a partizán más-más szemszögből látta a háborút. De Gaulle nemzeti felszabadító háborút látott, a partizán antifasiszta háborút. Mindkettőnek igaza volt. A két ügy összefonódott, gyakran egyazon személyben is.

Látszólag a második világháború, akárcsak az első, független államok háborúja volt. Az egyszerű hazafiság volt sokak egyetlen, még többek fő mozgatója. A hazafias érzelmek váratlan helyeken bukkantak föl. A háború előtt a szovjetek buzdítottak a legszenvedélyesebben a fasizmus elleni egységes fellépésre. Amikor azonban a németek megtámadták a Szovjetuniót, a háború átalakult nagy honvédő háborúvá, és a leggyakrabban felidézett fő történelmi figura nem Lenin volt, hanem Szuvorov.

Másutt az ellenállási mozgalmakban a kommunisták akkor lettek a legelszántabbak és leglelkesebbek, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót. De ők is a nemzeti fölszabadítás ügyéért harcoltak, a francia vagy az olasz ellenállásban csakúgy, mint nyíltabban Tito alatt, Jugoszláviában.

Mindazonáltal a háború kétségtelenül a hitvallások háborúja is volt. A németek tudatosan a nemzetiszocializmusért harcoltak. A német győzelmek nem pusztán azt eredményezték, hogy Németország javára változtak meg a határok, hanem a nemzetiszocialista elvek és gyakorlat érvényesülését is: a német faj uralmát, minden más nép lealacsonyítását, és néhány nép fizikai megsemmisítését. Németország ellenfelei, kevésbé tudatosan, azért harcoltak, hogy legyőzzék mindazt, amit a nemzetiszocializmus képviselt. Eleinte a nemzeti felszabadítás volt a céljuk, majd ehhez később szükségszerűen társult a demokrácia visszaállítása, bár a szovjetek ezt a szót egészen másképp értelmezték, mint a nyugatiak.

Ahogy a háború előrehaladt, a németellenes szövetség egyre inkább egyszerűen a humanitás ügyének a képviselője lett. A német bűnök teljes lajstromát a háború alatt nem ismerték az emberek. Csak utána derült ki, hogy Oswiecim (Auschwitz) gázkamrái ugyanolyan híven reprezentálták a nemzetiszocialista civilizációt, mint ahogy a gótikus katedrálisok a középkor civilizációját. De az emberek még így is eleget tudtak ahhoz, hogy ne fogadhassanak el más befejezést, mint a feltétel nélküli megadást, és hogy a második világháborúból nagy ritkaság legyen – egy igazságos háború.

Németország szövetségesei nem igazán illettek bele ebbe a sémába. Noha a fasizmust Olaszországban találták föl, a bűnei ott kisebbek voltak – akárcsak Olaszország háborús aktivitása – és sohasem tudta belopni magát az emberek szívébe. Csak a horvátországi usztasa kormány követett el a németekét megközelítő bűnöket. Japán egyáltalán nem volt fasiszta. A japánok régimódi nacionalisták voltak, akik egy régimódi alkotmánnyal rendelkeztek, s mi több, még alkalmazták is. A bűneik inkább az emberi élet semmibevevéséből fakadtak, mint valamely elvből. Mindazonáltal a sémát rájuk is alkalmazták: ők is fasiszták és a demokrácia ellenségei lettek.

Az első világháborút már korábban a tömegek háborújaként jellemezték. Ez abban az értelemben volt igaz, hogy embermilliók küzdöttek egymással. A front azonban még mindig távol volt az otthontól. A civileknek csak állást vagy munkát kellett változtatniuk, nem életmódot. Még volt helye a vitának arról, hogy mi a célja a háborúnak, és kell-e folytatni. A polgári lakosság gyakran nyilvánította ki elégedetlenségét. A második világháborúban viszont mindenki részt vett. A front és az otthon közötti különbséget szinte teljesen eltüntette a válogatás nélküli bombázás. Nagy-Britanniában például 1942-ig valószínűbb volt, hogy az aktív szolgálatot teljesítő katona táviratban értesül róla, hogy a felesége meghalt a bombázásban, mint hogy a felesége értesül arról, hogy a férje meghalt a harcokban.

Azok, akik lelkiismereti okokból megtagadták a szolgálatot, és a légoltalomhoz osztották be őket, nagyobb veszélyben voltak, mint ha a fegyveres erőknél lettek volna. A hadviselő országokban a nemzeti összetartás példátlan erősségű volt. A háború előtt a brit kormány arra számított, hogy a bombázás szétzilálja majd a közrendet, és ebbéli aggodalmában még vissza is hívott a szolgálatba egy volt indiai rendőrtisztet, akinek nagy tapasztalatai voltak a pánikba esett tömegek megfékezésében. De nem volt szükség a szolgálataira. A tömegek kitartása – a briteké a bombázások alatt, a leningrádiaké a hosszú ostrom alatt, a németeké a végső vereségük előtti utolsó hónapokban, a japánoké még a két atombomba után is rendíthetetlen volt.

A második világháborút joggal mondják a népek háborújának. Mégsem a néptömegek érzülete indította el vagy alakította, mint bizonyos mértékben az elsőt. 1914-ben a fölizgatott közhangulat a háború felé taszította a kormányokat, és a demagóg sovinizmus később erős befolyást gyakorolt a stratégiára. A második világháború előtt és alatt viszont az államférfiak vezettek, a népek követték őket. A brit kormány volt az egyetlen, amelyet a közvélemény kényszeríttet bele a háborúba, de ennek a véleménynek is az alsóházban adtak hangot, nem az utcákon. Hitler esetleg számításba vette, hogy győzelmei fokozzák a német nép fölötti befolyását, de egyedül ő döntötte el, hogy hol és miként kell győzelmet aratni. Például nem került sor semmiféle össznépi bolsevizmusellenes propagandakampányra, mielőtt Németország megtámadta a Szovjetuniót. Sőt, néma csönd honolt, és a támadás váratlanul érte a mit sem sejtő német népet. Az Egyesült Államokban Roosevelt elnök egészen addig, amíg Amerika ténylegesen be nem lépett a háborúba, azt hitte, előtte jár a közvéleménynek. Lehet, hogy tévedett, de az ő hite alakította az amerikai politikát.

Forrás: Basil LIDDELL HART