A BT-k bemutatása után most jöjjön egy másik, a 6 tonnás Vickers licence alapján az 1930-as években gyártott szovjet könnyű harckocsi részletesebb leírása. Az angliai Vickers-Armstrong gépgyár a 20-as évek végén, amellett, hogy az angol hadsereg megrendeléseit teljesítette, exportra is gyártott könnyűharckocsikat – a két legsikeresebb típus a Vickers Mk E és a Vickers Mk IV volt. Az 1933-as Mk IV-est Finnországba, Litvániába, Lettországba adták el, az 1934-est pedig főként Belgiumba, Svájcba és Argentínába. Ezek az országok megfelelő gazdasági potenciál és pénz híján sosem tudtak létrehozni komoly harckocsihaderőt.

Nem így állt a dolog az E-modellel: ezt a tankot több kisebb ország mellett a Szovjetunió is megvette – az oroszoknak abban az időben nem volt megfelelő könnyűharckocsijuk; az orosz tervezésű T-18-as és T-24-es sorozat egyike sem felelt meg a követelményeknek.

A Vickers Mk E két változatban készült. A Vickers Mk E type A két különálló toronnyal volt felszerelve, mindkettőben egy-egy géppuska volt elhelyezve. Az Mk E type B pedig egy kétszemélyes toronnyal volt ellátva, amelyben egy háromfontos ágyú és egy géppuska kapott helyet. A szovjetek mindkettőt megvették, know-how-val együtt, és beindították a gyártásukat, T-26 néven. Az első 15 harckocsit 1929. május 28-án megkötött szerződés alapján szállították le az angolok. Az első legyártott T-26-osok semmiben sem tértek el a Vickers Mk E-től; 1931 szeptemberében jelentek meg a Vörös Hadseregben, és részt vettek a november 7-i díszszemlén.

Vickers Mk E

T-26 könnyű harckocsi A T-26-osnak a 30-as évek folyamán az egyik fő szovjet harckocsi- típussá kellett válnia, ezért az első ötéves terv látszólagos sikerein felbuzdulva a szovjet vezetés hatalmas szériákat irányzott elő a gépgyáraknak; évente 12 000 darab T-26-os legyártását tervezték. Ennek évente csak töredékét sikerült teljesíteni, a Vörös Hadsereg T-26-osainak száma 1939-re érte el a 12 600 darabot. 1931-ben és 1932-ben még csak a kéttornyú, géppuskákkal felfegyverzett változatot gyártották. Ennek a változat tornyai azonban csak 270 fokban voltak elfordíthatóak. Az egytornyú, páncéltörő ágyúval felfegyverzett változat gyártása 1933-ban indult be. A szovjetek először 37 mm-es, majd később 45 mm-es ágyút építettek a T-26-os tornyában.

A 37 mm-es páncéltörő a német Rheinmetall PaK 30-as orosz változata volt. Ezt csak rövid ideig gyártották, 1933 végén áttértek a 45 mm-es 20K mod. 1932 ágyúra, és egészen 1938-ig ez maradt a T-26-os fő fegyverzete. 1938-ban a 45 mm-es 20K mod. 1932/1938-es ágyút kezdték alkalmazni. 1939-től 1941 elejéig – amikor is leállították a T-26 gyártását – ezzel a löveggel készültek a harckocsik. Emellett a T-26-osok még egy DT-géppuskával is fel voltak fegyverezve.

A megkülönböztethetőség végett – mivel számtalan altípus létezett – a T-26-osokat a fegyverzetük szerint osztották fel három fő csoportra; T-26 mod. 1931-1932, T-26 mod. 1933-1938, és T-26 mod. 1939-1940. (Megj.: a nyugati szakirodalomban gyakran találkozni a T-26A, T-26B, T-26C elnevezésekkel – ezeket a németek vezették be a II. világháború során zsákmányolt T-26-osok megkülönböztetésére.)

A 30-as évek folyamán a harckocsit folyamatosan modernizálták. 1933-tól egységesített tornyot vezettek be – a BT-5 is ezzel a toronnyal készült –, megnövelték a üzemanyag- tartályok kapacitását és a motor erejét 90 LE-ről 97 LE-re. 1935-től légvédelmi géppuskát szereltek a toronyra, 1937-től pedig már rádióval is ellátták a harckocsikat. 1938-ban kija- vították az optikát és menekülőnyílást vágtak a tank aljába, 1939-ben a motor szellőztető ventillátorait változtatták meg úgy, hogy a gyújtópalackok égő folyadéka ne juthasson be a motortérbe.

A T-26-os szerkezete több kísérleti jármű alapjául szolgált a 30-as években. Az első orosz önjáró lövegek a T-26-os alvázára épültek, sőt létezett egy kis példányszámban gyártott tüzérségi változat is, a T-26A. Ezt ugyanolyan toronnyal szerelték fel, mint a BT-7A-t. A felhasznált löveg is ugyanolyan volt – 76,2 mm-es KT-26. 1934 és 1935 folyamán 65 db-ot gyártottak belőle.

A harckocsit a harmincas években számos fegyveres konfliktusból kivette a részét – elég megemlíteni a három legnagyobbat, a Távol-Keleten lefolyt szovjet-japán csatározásokat, a spanyol polgárháborút és a finn-orosz háborút. Alapjában véve a tank várakozáson alul teljesített, nem is annyira a taktikai/technikai lehetőségei miatt, mint inkább a szovjet harckocsizók kiképzetlensége és rossz harci morálja végett. Ez a finn-orosz háborúban mutatkozott meg a leginkább; a finnek által megtámadott orosz oszlopok kiégett, füstölő T-26-osai gyakran szerepeltek az európai újságok címlapjain.

Az 1941-es német támadás alatt és után már nem jutott jelentősebb szerephez, habár technikailag nem maradt el lényegesen a német Pz.Kpfw II, LT-35-ös és LT-38-as könnyű- harckocsik mögött. 1941 nyarán a német támadás megroppantotta a szovjet hadsereg gerincét; a Luftwaffe csaknem teljesen blokkolta a harckocsik hadtáptámogatását, és ez szinte lehetetlenné tette azok eredményes működését. A Barbarossa-hadművelet első hónapjai alatt nagy számban kerültek német kézre T-26-osok.

Az utolsó nagy hadművelet, amiben aktívan részt vállalt, az 1941. decemberi moszkvai csata volt. 1942-ben már elavultnak számított, és a lassan erőre kapó szovjet hadiipar már elegendő T-34-est gyártott ahhoz, hogy ez a modern, minden tekintetben megfelelő harcjármű leválthassa a kiöregedett T-26-osokat és BT-ket a fronton. A T-26-os szerkezete és fejlesztése lényegében nem volt nagy hatással a szovjet harckocsitervezésre, a típus nem hagyott maradandó nyomot maga után.