Hanoverben (New Hampshire) született 1888-ban. Húszévesen, 1908-ban belépett a hadi­tengerészet- hez. Az I. világháború alatt az admiralitás összekötő tisztje volt, a két világháború között különböző pa- rancsno­ki beosztásokban szolgált. 1932-ben kine­vezték a genfi leszerelési tárgyalásokon résztvevő amerikai küldöttség tagjává. 1938 áprilisától 1941 márciusáig az Egyesült Államok katonai attaséjaként Rómában dolgozott.

A Pearl Harbor elleni japán támadás idején Kinkaid már ellentengernagy volt. Az ame­rikai flotta vezér- kara kinevezte a Csendes-­óceánra küldött cirkálók parancsnokává. Ettől kezdve csaknem valamennyi fontos távol-keleti hadműveletben részt vett, s bebizonyította az általa bevezetett harcászat ered- ményességét.

Ennek a szovjet nehézharckocsinak a története 1937-ben kezdődött. Ekkor a GABTU (a Vörös Hadsereg páncélos főcsoportfőnöksége) megbízta a két legnagyobb leningrádi hadiüzemet, a Bolsevik és a Kirov gépgyárat egy vastagon páncélozott, többtornyú harckocsi prototípusainak elkészítésével. Habár a Vörös Hadsereg abban az időben már rendelkezett egy többtornyú nehézharckocsival, a T-35-össel, azt a hadsereg illetékesei nem tartották megfelelőnek.

A nagy távol-keleti brit reménység Szingapúr volt. Szingapúrt azonban csak akkor lehetett megvédeni, ha meggátolják a japánok partraszállását Malájföld északi részén, ehhez viszont Nagy-Britanniának be kellett volna nyomulnia Thaiföldre. A brit vezetés tétovázott, hogy megsértse-e Thaiföld semlegességét (hasonlóképpen a belga semlegességgel kapcsolatos 1940-es tétovázásukhoz), és Thaiföld amúgy is tárt karokkal várta a japánokat. Amikor az angolok végre elszánták magukat, már késő volt: a japánok megkezdték a partraszállást.

A japánok 1941 decemberének végén benyomultak Burmába. Az angolok úgy gondolták, hogy először Rangoont, aztán Mandalayt védelmezik. A szövetségesek a burmai fronton 1942 tavaszára azonban súlyos helyzetbe kerültek. A 15. japán hadsereg Rangoon március 8-án történt elfoglalása után támadását észak felé folytatta. A demoralizált brit és a segítségükre siető kínai csapatok már nem voltak képesek szervezett ellenállásra.

A kollektivizáció és a "mezőgazdaság eszközeinek az iparba való átömlesztése" következtében izmosodó szovjet hadiipar 1930-ban nekikezdett egy 76 mm-es ágyúkkal és géppuskákkal felfegyverzett, többtornyú nehézharckocsi megtervezésének és elkészítésének. De a szovjet mérnököknek fogalmuk se volt arról, hogy hogyan nézzen ki egy ilyen tank; a T-30-nak keresztelt projekt még papíron sem készült el. Az orosz fegyverkezést irányító hivatalok – ugyanúgy, mint a T-26 és a BT-sorozat esetében – nem haboztak külföldi (ez esetben német) technikát igénybe venni.

A közepes kategóriájú harckocsi a II. világháború alatt lassan meghatározóvá vált minden hadviselő ország hadseregében. A könnyű és a nehéz harckocsi-kategóriák lassan elvesztették a jelentőségüket, és az olyan remek közepes harckocsitípusok, mint a T-34 vagy a Pzkpfw V. Panther vezető szerepre tettek szert; ez később az ún. univerzális harckocsi – Main Battle Tank (MBT) – kategória kialakulásához vezetett.

Miután Pearl Harbornál elpusztult az amerikai flotta fő ereje, Japán előtt nyitva állt az út. A japánok előzőleg álmodni sem mertek ilyen helyzetről, és az ezután következő sikerso- rozatuk a háború egyik legnagyobb rögtönzése volt. Igen kis erőkkel érték el, rendszerint az ellenfélnél kisebbekkel. A japán hadsereg zöme a háború végéig Mandzsúriában maradt, és a maradék jó része is a kínai szárazföldön állomásozott. A japánokat az vitte győzelemre, hogy gyorsabbak és ügyesebbek voltak az ellenfélnél, és persze az, hogy ha időlegesen is, de övék volt a tengeri fölény.

1940-ben a nagy ütemben dolgozó amerikai hajógyárak hat Iowa-osztályú gyors csatahajó építésére kaptak megbízást. Az 1943–44-ben elkészült 48 425/57 040 tonnás hajók méretben és teljesítményben átvették a csúcstartó szerepét, sebességük több mint 32 csomó, és a kor legvastagabb övpáncélzatával (483 mm) rendelkeztek. Ezeket a méreteket csak a japán Yamato és Musashi csatahajók múlták felül egy rövid ideig, de 1944/45-ben bekövetkezett pusztulásukat követően az elsőség ismét az Iowa-osztály hajóira szállt vissza.

Japán Oita körzetében született. Miután 1905-ben befejezte a tenge­részeti akadémiát, 1909-ig a tüzérsé­gi iskola hallgatója volt, majd a Tengeré­szeti Főiskolán folytatta tanulmányait 1915-ig. Nagyon gyorsan haladt felfelé a ranglét­rán. Már 1931-ben ellenten­gernagy lett, s a vezérkarnál dolgozott. 1933-tól az egye­sített flotta törzsfőnöke, altengernagyi rangot kap, majd kinevezik a katonai ügyek hivata- lának igazgatójává. 1937-ben a 4. flottát vezeti, majd 1938-ban a Kína elle­ni háborúban résztvevő 2. flotta élére ke­rül. 1940-től a japán birodalmi vezérkar had- műveleti osztályának vezetője.

1941-ben tengernaggyá léptették elő, és kinevezték Kure tengerparti tartomány prefektusává. Egy évvel később a Legfelső Katonai Tanács tagja.

Kojoegoen Mijazakikenben született 1886-ban. 1906-ban belépett a ten­gerészeihez, 1916-ban elvégezte a tengerészeti főiskolát. Az akkor még egé­szen kezdeti stádiumban lévő torpedófegyverre szakosodott. Szakterületének megfe­lelően fiatal kapitányként néhány romboló és egy torpedóelhárító flottilla parancsnoka. Ezt akkoriban még „holtvágánynak" tekin­tették a haditengerészet fejlődésében. 1926-ban fregattkapitánnyá léptetik elő.

Tíz év múlva 1936-ban újabb, ezúttal jelentős előre- lépés következik: Ozawát kinevezik a Császári Haditengerészet egyik hajójának kapitányává. Később olyan egységek kerül­nek a parancsnoksága alá, mint a Maya cirkáló és a Haruna csatahajó.