A brit tábornagy Colchesterben (Essex) szü­letett ősi katonacsaládban. A csalá­di hagyományt folytatva a winchesteri kollégiumban és a sandhursti katona- iskolában tanult.

A diploma meg­szerzése után gyalogsági szolgálatra jelent­kezett, és a híres „Black Watch" skót elitez­red- del Dél-Afrikába ment. Később részt vett az indiai birodalom északnyugati hatá­rán a Zakha Khel kör- nyéki lázadó törzsek­kel vívott harcokban. 1910-ben már századosként utazott Moszkvába, hogy oroszul tanuljon. Két évvel később Camberley-be küldték, hogy a vezérkari és a hadügyminisztériumi teendők ellátása mellett foly­tassa tanulmányait. Az I. világ- háború kezdetétől a fran­cia hadseregben szolgált, 1916 szeptem­berében megsebesült a Somme-nál.

A harckocsik története során jó néhány olyan konstrukció született, mely életképtelennek, használhatatlannak bizonyult. A máig előállított számos típust szemlélve megállapítható, hogy a legutóbbi időkig kevés harckocsi teljesítette maradéktalanul a klasszikus hármas követelményt: a mozgékonyságot, a tűzerőt és a védettséget.

A BT-k bemutatása után most jöjjön egy másik, a 6 tonnás Vickers licence alapján az 1930-as években gyártott szovjet könnyű harckocsi részletesebb leírása. Az angliai Vickers-Armstrong gépgyár a 20-as évek végén, amellett, hogy az angol hadsereg megrendeléseit teljesítette, exportra is gyártott könnyűharckocsikat – a két legsikeresebb típus a Vickers Mk E és a Vickers Mk IV volt. Az 1933-as Mk IV-est Finnországba, Litvániába, Lettországba adták el, az 1934-est pedig főként Belgiumba, Svájcba és Argentínába. Ezek az országok megfelelő gazdasági potenciál és pénz híján sosem tudtak létrehozni komoly harckocsihaderőt.

Az 1920-as évek végén J. Walter Christie amerikai konstruktőr egy forradalmian új szerkezeti felépítésű lánctalpas harckocsit konstruált. Minden egyes keréknek külön felfüggesztése volt, ez a nagyteljesítményű motorral együtt addig sohasem látott sebességet tett lehetővé. A harckocsi arra is alkalmas volt, hogy lánctalpak nélkül, kerekeken mozogjon, ez még jobban megnövelte a sebességet. A lánctalpak nélküli haladás azonban csak szilárd talajon vagy szilárd útburkolaton volt lehetséges.

Április elején a japánok azt tervezték, hogy elfoglalják az új-guineai Port Moresbyt, és onnan nyomulnak tovább Ausztrália felé. Az amerikaiak, akik a megfejtett japán rejtjeles üzenetek révén tájékozottak voltak, előkészítették az ellencsapást. Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájából Fletcher parancsnoksága alatt két anyahajós magasabbegységet irányítottak a Korall-tengerre.

A világháború legnépszerűbb amerikai tengernagya 1882. október 30-án született a New Jersey állambeli Elisabeth-ben. 1904-ben belépett a haditengerészeti iskolába, és elvég­zése után egy amerikai romboló parancsnoka lett. Az első világhá­ború utolsó éveiben a német tengeralattjárók ellen harcolt. Bátorságáért megkapta a Navy Cross kitüntetést. A háború után katonai attasé volt Német­országban, Norvégiában, Dáni­ában és Svédországban. 1927-ben tért vissza az Egyesült Államokba. Ismét parancsnoki beosztásba került, és a Katonai Akadémián is tanított. 1934-ben úgy döntött, hogy belép a tengerészeti légierőhöz, s ez fordulatot hozott az életében. A következő évben – ekkor 52 éves volt – megszerezte a pilótaoklevelet, így kinevezhették a Saratoga repülőgép-hor­dozó parancsnokává.

Hanoverben (New Hampshire) született 1888-ban. Húszévesen, 1908-ban belépett a hadi­tengerészet- hez. Az I. világháború alatt az admiralitás összekötő tisztje volt, a két világháború között különböző pa- rancsno­ki beosztásokban szolgált. 1932-ben kine­vezték a genfi leszerelési tárgyalásokon résztvevő amerikai küldöttség tagjává. 1938 áprilisától 1941 márciusáig az Egyesült Államok katonai attaséjaként Rómában dolgozott.

A Pearl Harbor elleni japán támadás idején Kinkaid már ellentengernagy volt. Az ame­rikai flotta vezér- kara kinevezte a Csendes-­óceánra küldött cirkálók parancsnokává. Ettől kezdve csaknem valamennyi fontos távol-keleti hadműveletben részt vett, s bebizonyította az általa bevezetett harcászat ered- ményességét.

Ennek a szovjet nehézharckocsinak a története 1937-ben kezdődött. Ekkor a GABTU (a Vörös Hadsereg páncélos főcsoportfőnöksége) megbízta a két legnagyobb leningrádi hadiüzemet, a Bolsevik és a Kirov gépgyárat egy vastagon páncélozott, többtornyú harckocsi prototípusainak elkészítésével. Habár a Vörös Hadsereg abban az időben már rendelkezett egy többtornyú nehézharckocsival, a T-35-össel, azt a hadsereg illetékesei nem tartották megfelelőnek.

A nagy távol-keleti brit reménység Szingapúr volt. Szingapúrt azonban csak akkor lehetett megvédeni, ha meggátolják a japánok partraszállását Malájföld északi részén, ehhez viszont Nagy-Britanniának be kellett volna nyomulnia Thaiföldre. A brit vezetés tétovázott, hogy megsértse-e Thaiföld semlegességét (hasonlóképpen a belga semlegességgel kapcsolatos 1940-es tétovázásukhoz), és Thaiföld amúgy is tárt karokkal várta a japánokat. Amikor az angolok végre elszánták magukat, már késő volt: a japánok megkezdték a partraszállást.

A japánok 1941 decemberének végén benyomultak Burmába. Az angolok úgy gondolták, hogy először Rangoont, aztán Mandalayt védelmezik. A szövetségesek a burmai fronton 1942 tavaszára azonban súlyos helyzetbe kerültek. A 15. japán hadsereg Rangoon március 8-án történt elfoglalása után támadását észak felé folytatta. A demoralizált brit és a segítségükre siető kínai csapatok már nem voltak képesek szervezett ellenállásra.