1943 februárjában az Erwin Rommel parancsnoksága alatt álló német-olasz csapatok az Atlasz hegységben indított támadó hadműveleteik során komoly csapást mértek az amerikai II. hadtest alakulataira, a tapasztalatlan szövetséges erők súlyos veszteségek mellett vissza- vonulásra kényszerültek. A tengelyhatalmak erői a hadászati győzelmet végül nem tudták kivívni, miközben az amerikaiak újjászervezték alakulataikat.

1943. január 23-án Montgomery brit 8. hadserege elfoglalta Tripolit, de Rommel csapatai sikeresen visszavonultak Tunéziába, ahol a megerősített Mareth-vonalon akarták bevárni ellenfelüket. Mivel Eisenhower erői birtokba vették a Faid-hágót, kedvező pozícióba ke- rültek ahhoz, hogy elvágják az Afrika Korps utánpótlási vonalait. Ezért Rommel számolva Montgomery körülményességével és a Mareth-vonal szilárdságával, gépesített csapatait von Arnim alakulataival egyesítve az amerikaiak ellen kívánta bevetni, majd miután visz- szavonulásra késztette őket nyugatra, az erők átcsoportosítását követően Montgomery hadseregére akart vereséget mérni.

Von Arnim 5. páncéloshadserege január közepén támadást indított a francia XIX. hadtest arcvonalán és visszafoglalta Keleti-Dorsale nagy részét, miközben érzékeny veszteséget okozott a szövetségeseknek. A franciák képtelenek voltak hatékony ellencsapások indítá- sára, de a támogatásukra érkezett brit és amerikai alakulatok sem jártak sikerrel. Koeltz hadtestének vereségét követően von Arnim megtartotta a kezdeményezést és új támadó hadműveleteket tervezett. (Ekkor már Rommel 21. páncéloshadosztályát is alárendeltsé- gébe vezényelték.)

Hitler és Mussolini decemberi rastenburgi találkozóján döntés született az Afrika hadse- regcsoport létrehozásáról, amely von Arnim és Rommel erőit irányítaná, az előbbi alá rendelve. Rommelt egészségi állapotára hivatkozva visszarendelték, helyére Giovanni Messe olasz hadseregtábornokot nevezték ki. Rommel azonban még nem szándékozott távozni Afrikából, és az amerikaiak elleni offenzívára készült.

Giovanni Messe tábornok.

Von Arnim január 30-án támadást indított Faid ellen, melynek során a 21. páncéloshad- osztály visszaszorította a francia Constantine hadosztályt és elfoglalta a hágót, majd a 88 mm-es ágyúk segítségével csapást mért a beavatkozó amerikai 1. páncéloshadosztály B harccsoportjának egységeire. A német 10. páncéloshadosztály Pichonnál tört előre, a franciák összeomlását pedig csak brit támogatással sikerült elhárítani, és stabilizálni a frontot. Miután utánpótlási gondjai miatt von Arnim nem erőltette az offenzívát, ideig- lenesen mindkét fél védelemre rendezkedett be.

A támadás folytatását illetően von Arnim és Rommel két különböző álláspontot képviselt. Rommel kérte, hogy bocsássák rendelkezésére az 5. páncéloshadsereg jó részét, melyek- kel Gafsa elfoglalását követően az amerikaiakra akart csapást mérni. Ezzel szemben von Arnim Keleti-Dorsalenél  tervezett korlátozott hadműveletet és nem akart alakulatokat átengedni a tábornagynak. A Commando Supremo és Kesselring tábornagy kompromisz- szumos utasítása értelmében végül von Arnim megindíthatta Frühlingswind (Tavaszi szél) hadműveletét Sidi-Bou-Zid ellen, sikere esetén pedig észak felé felgöngyölíthette az ame- rikaiak védelmet, miközben Rommel Morgenluft (Reggeli levegő) hadművelete Gafsa és Tozeur elfoglalást tekintette céljának.

Német páncélosok útban Sidi-Bou-Zid felé.

Eisenhower és tábornokainak határozatlansága miatt a kezdeményezés továbbra is az ellenfélnél maradt. Az Ultrának köszönhetően a szövetséges főparancsnokság ugyan rendelkezett információkkal a németek szándékairól, de rosszul értelmezve azokat, téve- sen azt feltételezte, hogy az offenzíva északon a Fondouk-hágónál várható. Eisenhower felderítésének parancsnoka Eric Mockler-Ferryman dandártábornok ennek megfelelően tájékoztatta Andersont, aki azonnal elrendelte az amerikai II. hadtest alakulatainak ellen- séges támadás esetén az előretolt védelmi állások kiürítését és a visszavonulást.

Fredendall felderítése inkább délen Faid vagy Gafsa környékén várta a támadást, csakúgy mint a páncéloshadosztály B harccsoportjának vezetése. Eisenhower, aki az összecsapást megelőző napokban látogatást tett az arcvonalon, az utánpótlási nehézségek miatt nem tudott további erőket a helyszínre vezényelni, látta Anderson hadseregének sebezhetősé- gét és az alakulatok mélység nélküli védelemben való szétbontakoztatásának veszélyét. Ennek ellenére nem bírálta felül Fredendall tervét, amely Sidi Bou Zidnál két védelmi kör- letet alakított ki, de azok a nagy távolság miatt képtelenek voltak egymást támogatni és együttműködni a tartalékban maradt páncélos egységgel.

Február 14-én Heinz Ziegler tábornok, az 5. páncéloshadsereg parancsnokhelyettese a 10. és 21. páncéloshadosztályokkal megindult a Faid- és Maizila-hágókon keresztül Sidi-Bou-Zid ellen. A németek több mint 200 harckocsival rendelkeztek, a Pz Ill-asokon és Pz IV-eseken kívül néhány Tigrist is bevetettek, a zuhanóbombázók pedig a légitámogatást biztosították. Fredendall utasítására az amerikai védők a magaslati állásokat foglalták el a völgy két oldalán. A 168. gyalogezredének 2. zászlóalja a Djebel Lessoudán, míg a 3. zász- lóalj a Djebel Ksiarán építette ki állásait Thomas D. Drake ezredes parancsnoksága alatt. A védelem szigetei azonban sebezhetőnek bizonyultak az ellenség átkaroló hadmozdu- lataival szemben.

A 10. páncéloshadosztály egyik harccsoportja a homokvihar leple alatt megkerülte Djebel Lessoudát és félig bekerítette a védőket, miközben a másik harccsoportja szembe találta magát a völgyben Robinett B harccsoportjának 3. zászlóaljával. Az amerikai harckocsi- századok a német 88 mm-es ágyúkkal és a páncélosokkal szemben súlyos veszteséget szenvedtek, és képtelenek voltak feltartóztatni az ellenség előretörését. A Shermanok és a 105 mm-es Priest önjáró tarackok ugyan felvették a harcot a Panzerekkel, de a németek taktikai fölénye ezúttal is érvényesült, páncélelhárításuk pedig tökéletesen működött.

Egy korai gyártású Pz.Kpfw. VI Tiger a tunéziai térségben.

Lessouda körülzárását követően a 168. ezred 2. zászlóalja folytatta a küzdelmet, de a parancsnok John K. Waters alezredes (George S. Patton veje) hadifogságba esett. A német 21. páncéloshadosztály Djebel Ksiara bekerítését és Sidi-Bou-Zid nyugatról való megközelítését tekintette céljának. Drake ezredes visszavonulásra kért engedélyt Fre- dendalltól, de a hadtestparancsnok ezt megtagadta, mondván az erősítés már úton van, tartsa pozícióit. Az ezredes ennek ellenére alakulatával nyugat felé védhetőbb állásokba próbált eljutni, de a német páncéloshadosztályok találkozása Sidi-Bou-Zidnál teljessé tette a bekerítést, lehetetlenné téve a visszavonulást.

Február 15-én Ward tábornok, hadosztálya C harccsoportjával ellentámadást kísérelt meg a német erőkkel szemben, de a felvonuló amerikai harckocsikat észlelte a német légi felderítés, ezért rövidesen csapdába sétáltak. James D. Alger alezredes alakulata az 1. páncélosezred 2. zászlóalja megsemmisült a német páncélelhárítás tüzében, a túlélők pedig fogságba estek. A támadó csoportosításból egyedül a 6. páncélozott gyalogság 1. zászlóalja tudott idejében visszavonulni, de az amerikaiakat így is súlyos csapás érte: az 1. páncéloshadosztály két nap alatt 98 harckocsit, 57 féllánctalpas páncélozott járművet és 29 tüzérségi löveget veszített.

Kenneth Anderson brit tábornok.

Eisenhower és Anderson tábornokok úgy vélték, hogy az ellenség utánpótlási gondjai miatt képtelen hosszú ideig folytatni az offenzívát, és mivel a szövetségesek számára a jelenlegi védelmi vonalak tartása csak szükségtelen veszteségekhez vezetne, ezért a Nyugati-Dorsale térségébe történő visszavonulásról és az új állások védelméről hatá- roztak. Ezért Fredendall utasította csapatait a Kasserine felé vezető utak biztosítására, a Sidi-Bou-Zidnál csapdába esett erőket pedig a kitörésre. A 168. gyalogezred zászlóaljai ugyan megkapták a parancsot, de a túlerővel szemben nem volt esélyük. Noha kisebb csoportoknak sikerült keresztül jutniuk a német vonalakon, többségük (kb. 1400 katona) fogságba esett, így az ezred harcoló alakulatként megszűnt létezni.

A védelem gerincét továbbra is az 1. páncéloshadosztály képezte, melynek parancsnoka a következő utasítást kapta Anderson tábornoktól: „Ne indítson több ellentámadást, kon- centrálja energiáit Sbeitla, Kasserine és Feriana térségének védelmére." Ennek következtében Ward a B harccsoportot Sbeitlától délre összpontosította, míg az A harccsoportot a város- tól északra rendelte védelembe. A rádiófelderítésnek köszönhetően Ziegler tábornok is tisztában volt az amerikaiak céljaival és sebezhetőségével, ezért február 16-án folytatta az offenzívát és Sbeitla elfoglalására készült. A közeledő német páncélosok miatt R. E. McQillin dandártábornok úgy döntött, hogy A harccsoportja parancsnokságát Sbeitlától nyugatra helyezi át, de alakulatainak többsége félreértve szándékát, rendezetlen vissza- vonulásba kezdett.

Olasz Semovente da 75/18 önjáró löveg.

Ward a beérkezett pontatlan információk alapján azt hitte, hogy a németek áttörték a frontot, ráadásul az összeköttetés is megszakadt McQillin parancsnokságával, ezért sürgős erősítést kért. Ekkor a szövetséges főparancsnokságon már az 1. páncéloshad- osztály megsemmisülésével számoltak. Február 17-én, meggyőződve arról, hogy korábbi feltételezésével ellentétben a németek fő offenzívája délen várható, Anderson tábornok engedélyt adott a II. hadtestnek a Kasserine - Tebessa irányba történő visszavonulásra.

Február 13-án Rommel is összegyűjtötte erőit a Gafsa elleni támadáshoz. Az Afrika Korps harccsoportja Kurt von Liebenstein vezérőrnagy parancsnoksága alatt, a német 15. pán- céloshadosztályból és az olasz Centauro hadosztályból tevődött össze. Az 53 német és 23 olasz harckocsiból, valamint néhány Semovente da 75/18 önjáró lövegből álló egység el- lenállás nélkül foglata el Gafsát, mivel az amerikaiak Anderson tervét követve, kivonták csapataikat a térségből. Ziegler tábornok kérésére a harccsoport február 16-án tovább folytatta útját Feriana és Thelepte felé, ezzel segítve elő az 5. páncéloshadsereg Sbeitla elleni támadását. 17-én a város a németek kezére került, és nagy mennyiségű üzemanya- got, harceszközt zsákmányoltak, amit a kivonuló amerikaiak nem semmisítettek meg.

A Tebessa elleni támadáshoz viszont nem rendelkezett kellő erővel, von Arnimtól pedig hiába kérte a 10. és a 21. páncéloshadosztályok parancsnoksága alá helyezését, ezért visszarendelte csapatait Gafsába. Február 18-án a tábornagy a Commando Supremónak küldött üzenetében úgy vélte, hogy az amerikai visszavonulás lehetőséget teremtett egy nagyszabású offenzívára, amely sikere esetén hadászati győzelmet eredményezhet. El- képzelése értelmében csapatai a 10. és a 21. páncéloshadosztályokkal kiegészülve, majd Tebessát elfoglalva, megszereznék a szükséges üzemanyagot és utánpótlást az offenzíva folytatásához (valamint repülőtereket a Luftwaffe számára) az algériai parton Bone felé. És elvágva a szövetségesek utánpótlási vonalait megsemmisítenék tunéziai haderejüket.

Von Arnim ezzel szemben csupán a Sidi-Bou-Zidnál elért siker kiterjesztését szerette volna elérni északi irányban, és minél több ellenséges alakulatot bekeríteni. Kesselring tábornagy Rommelt támogatta, de az olasz vezérkar kompromisszumos döntése csupán korlátozott célokat fogalmazott meg, melynek értelmében Rommel megkapta az általa kért hadosztályokat, ugyanakkor Tebessa helyett Le Kef elfoglalása lett a cél, amely nem javíthatta az utánpótlási helyzetet, és az erők koncentrálását sem segítette elő. A két tá- bornok azonban továbbra is hitt a győzelemben és bízott az ellenfél gyengeségében.

Rommel gépkocsija egy zsákmányolt amerikai M3-as féllánctalpas mellett.

Rommel továbbra is Tebessát tekintette fő céljának, amelyhez az út a Kasserine-hágón keresztül vezetett, ahol az amerikaiak fő védelmi vonala állt. A hágó Kasserine telepü- léstől északra két domb (a Djebel Semmama és a Djebel Chambi) között húzódott, de az amerikaiak ismét képtelenek voltak kihasználni a terepviszonyokat, a magaslatok védel- mére nem fektettek kellő hangsúlyt, ehelyett a völgy elzárására törekedtek. Az ellenség célja a Thelepte - Sbeitla, valamint északon Thala felé tartó utak kereszteződésének bir- toklása volt egy nyugatról és keletről megindított koncentrikus támadást követően.

A védelmet az amerikai 1. gyaloghadosztály csapatai biztosították, amely a 28. gyalog- ezred 1. zászlóalját és a 39. gyalogezred 3. zászlóalját jelentette a 19. harci műszaki ezreddel megerősítve, Anderson Moore ezredes parancsnoksága alatt. Utóbbi alakulat azonban csekély harcértékkel bírt, hiszen az alapkiképzését sem tudta maradéktalanul teljesíteni, ráadásul nehézfegyverzete is hiányzott, gyalogságként való alkalmazásuk rossz döntésnek bizonyult.

A brit 2. zászlóalj katonái Thalánál, 1943 februárja.

Fredendall a védelem élére Alexander N. Stark ezredest, a 26. gyalogos ezred parancsno- kát nevezte ki, aki harci tapasztalatával (elméletben) ellensúlyozhatta a hiányosságokat. A gyalogság támogatásáról egy tábori tüzér zászlóalj — 105 mm-es önjáró tarackokkal —, egy páncélvadász zászlóalj és a francia tábori tüzérség néhány lövege gondoskodott.

Kasserine és Tebessa között további erők foglaltak védelmi állást, melyek közül a jelen- tősebbek Welvert tábornok Constantine hadosztályának maradéka, kiegészítve néhány amerikai gyalog és tüzér zászlóaljjal, valamint az 1. páncéloshadosztály B harccsoportja. Anderson tábornok a brit 6. páncéloshadosztály 26. páncélosdandárját is Thalába vezé- nyelte és utasította parancsnokát Charles Dunphie dandártábornokot, hogy szükség esetén álljon készen a kasserine-i védelem megsegítésére.

(Folyt. köv.)