A diktatúrák bűnei csak méreteikben térnek el egymástól. Azonban Sztálin áldozatainak számát még felbecsülni is nehéz. Azt, hogy a „forradalom eredményeinek megszilárdítása", a „kulákosítás", a mesterségesen előidézett ukrajnai éhínség, a vezér paranoiás „tisztogatásai", a kirakatperek, a megtorlások, egész népcsoportok Szibériába való deportálása, valamint Kelet- és Közép-Európa népeinek a „haladás" útjára terelése hány áldozatot követelt.

Hitler és Sztálin. Újabban számos összehasonlítás született a két diktátorról, akik — előbb a II. világháború kirobbantásával, majd áldozatok millióit követelő zsarnoksággal — hozzájárultak az emberiség történetének legnagyobb tragédiájához. Mindkettő máig nyomasztja az embere- ket, és egyben figyelmeztetés is: tanulni kell belőle.

„Kiváló középszer"

A sztálinizmus lényegének megértéséhez tudnunk kell, hogy a terror a legtöbb embert olyan akarattalan bábbá alakíthatja, aki mindent feláldoz saját és hozzátartozói életének megmentéséért. Az általános „törvényesség" fölött az új rend őreinek besúgókkal meg- erősített hálózata őrködött — maga is félelemben élve. Egy meggondolatlan szó, egy nem eléggé tiszteletteljes gesztus, gyanússá vált ismerős, kegyvesztettekkel fenntartott családi kapcsolat, bármi okot adhatott a „szervek" közbelépésére.

A munkatáborok milliónyi elítéltjének jó esélye volt arra, hogy életüket áldozzák a kommunizmus kollektív építéséért. E birodalom élén Joszif Visszarionovics Dzsugasvili állt, aki fölvett néven, mint Sztálin (Acélember) tévedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen döntéseket hozott, és kitűnő memóriájával jegyezte meg azokat a neveket, arcokat, ügyeket, amelyekkel foglalkozott. Ki volt ő? Egykori grúz papnövendék, akinek a forra- dalom zűrzavara alkalmat adott arra, hogy a hatalom csúcsára jusson.

Lev Trockij, a Vörös Hadsereget megalapító

Hosszú évekig állandó szökésben volt a cári hatalom által kirótt száműzetésekből. Megrögzött ellenfele, Lev Trockij még „kiváló középszer-"nek tartotta, hívei azonban rövidesen „szeretett vezérüknek és tanítójuknak, a nagy kormányosnak, zseniális teoretikusnak és nagy forradalmárnak, a legnagyobb gondolkodónak és tudósnak, a „népek atyjának" tekintették — legalább is így emlegették.

Lenin figyelmeztetései ellenére

A Lenin halála utáni hatalomátvétel nem éppen úgy történt, ahogy azt politikai vég- rendelete — „Levél a kongresszushoz" — szerint az októberi forradalom vezetője szerette volna. Lenin ugyanis ezt írta: „A főtitkári funkció átvétele után Sztálin elvtárs korlátlan hatalommal fog rendelkezni, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel meg- felelő óvatossággal tud majd élni." A közelgő halála tudatában lévő Leninnek ezek az 1922. december 24-én papírra vetett szavai ma beteljesült jóslatként hatnak.

Sztálin, Lenin és Kalinyin 1919-ben.

Sztálin 1922 áprilisától töltötte be az SZKP főtitkári posztját. 1922 májusában, mindössze néhány hónappal a vörösök polgárháborús győzelme után Lenint szélütés érte; de ez a néhány hónap is elég volt, hogy felismerje; hiba volt Sztálint olyan helyzetbe hozni, hogy ő oldhassa meg a párt legfontosabb feladatait, és ő nevezhesse ki az SZKP munkatársait. E meggyőződését 1923. januárban a „Kiegészítés a levélhez" (1922. december 22.) című írásában így indokolta:

Sztálin goromba. Ez a jellemvonása a mi [forradalmi] közegünkben és a kommunisták közötti közvetlen kapcsolattartásban elfogadhatatlan a főtitkári poszton. Javaslom tehát az elvtársaknak, fontoljuk meg, hogyan távolítsuk el erről a posztról, és nevezzünk ki a helyére valakit, aki (…) toleránsabb, udvariasabb, és az elvtár- sakhoz barátibb lenne a viszonya, kevésbé lenne változó természetű stb. Ez jelentéktelen dolognak tűnhet, azonban az a véleményem, hogy a pártszakadás elkerülése érdekében, és figyelemmel arra, amit a Sztálin és Trockij közti viszonyról írtam, nem az, vagy ha igen, akkor olyan, aminek a jelentősége egy adott pillanatban döntő lehet.

Sztálin és a már beteg Lenin

Lenin megértette, hogy Sztálin meghagyása a párt élén katasztrófához vezethet. Meg- érzései helyesnek bizonyultak, azonban ahelyett, hogy megfogadták volna a tanácsát, halála után a párt páncélszekrényébe került a levél. Egyes történészek ugyan azzal gyanúsítják Sztálint, hogy köze volt Lenin halálához, azonban az idő, amely a politikai végakarat megírásától a haláláig eltelt, túl hosszú volt. Úgy látszik, hogy kétéves távolléte a Szovjetunió politikai életétől Lenint megfosztotta a végleges döntések meghozatalától.

A forradalom utáni időszaknak az a két éve sokat jelentett Sztálinnak. Amikor nyilván- valóvá vált, hogy a bolsevik vezér már nem fog felépülni, megkezdődött az örökségéért folytatott küzdelem Lev Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója, valamint közte. Sztá- linnak ekkorra már sikerült annyira megerősítenie központi bizottsági pozícióját, hogy Lenin észrevételei visszhang nélkül maradtak. Pedig kétszer is beadta lemondását. Először akkor, amikor megismerte Lenin „Levél a kongresszushoz" című írását, másod- szor pedig 1927 decemberében a XV. pártkongresszus után, amikor szétverte a Trockij és Zinovjev köré csoportosuló ellenzéket, de egyik esetben sem fogadták el. (Valószínű, hogy a kétszeri lemondás nem volt egyéb, mint taktikázás, hogy az addiginál is nagyobb támogatást szerezzen, és hogy megjegyezze — ez volt a fontosabb —, ki szavazott ellene.

Sztálin, Rikov, Zinovjev és Buharin egy pártkongresszuson 1923-ban

Amikor Lenin halála után a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztébe Alekszej Rikov lépett, a Munka és Védelmi Tanács elnöke Lev Kamenyev lett, és a párt főtitkára Sztálin maradt, új korszak kezdődött. Ennek egyes szakaszait újabb és újabb tisztogatási hullámok kísér- ték, amelyek még a II. világháború idején sem szüneteltek.

Állandó küzdelem

Sztálin fő jelszava a szakadatlan „harc az ellenséggel" lett, bárki legyen is az. Ez a vezér- szólam az egész életét végigkíséri az első forradalmi fellépésétől egészen a merénylettől való rögeszmés rettegéséig. Az „ellenséggel" kíméletlenül leszámolt, figyelmen kívül hagyva a vád indokait és az ítéletek következményeit. Kezdve a földbirtokosok és kapita- listák kiirtásától, a falvak „kuláktalanításától", Trockij és valóságos vagy képzelt híveinek sok éven át tartó megszállott üldözéséig, a „szabotázs- és kártevés" perekig, a lehetséges vetélytárs — Kirov — meggyilkolásáig, a hajdani munkatársak — Kamenyev, Zinovjev, Pjatakov, Radek, Buharin, Rikov, Jagoda — kivégzéséig. A Vörös Hadsereg megtizedelése, az emberi életek pazarlása a hadszíntéren és azon túl. Aztán az évek során az eredeti „ellenségek" elfogytak, helyükre azonban mindig kerültek új „kémek", „hitehagyottak", „a párt ellenségei".

Senki sem érezhette magát biztonságban a nagy tisztogatás idején

A gyanúsítások és feljelentések hihetetlen méreteket öltöttek a Szovjetunióban, és ennek következményeként megteltek az NKVD hírhedt börtönei, ahol kínzással és erőszakkal a valóságtól igen távol álló vallomásokat csikartak ki. Sztálin még a hozzá közelállókat sem kímélte; mindegy volt, hogy a családtagjairól, vagy legközelebbi elvtársainak a rokonairól volt szó. Sztálinhoz közel lenni halálos kockázatot jelentett, a generalisszimusz egyre több hűséges munkatársától szabadult meg.

Zinovjevvel és Kamenyevvel kezdte 1936-ban, és Poszkrjebisevvel és Vlaszikkal fejezte be 1952-ben. Szívesen megszabadult volna Berijától is, de a rettegett biztonsági apparátus, amelyet oly gondosan teremtett meg és támogatott, könnyen a legfelső vezetés ellen fordulhatott, és ebben nem lett volna semmi meglepő. Nyílt titok volt, hogy Berija azt remélte: Sztálin halála után átveheti az SZKP KB főtitkári feladatait. Vajon véletlen-e, hogy Sztálin agyvérzése után emberei oly sokáig haboztak, hogy a népek haldokló „atyjának" megfelelő orvosi segítséget nyújtsanak?

Molotov, Vorosilov, Berija és Malenkov Sztálin temetésén

Út a mauzóleumba

Sztálin 1953. március 5-én halt meg. Magára hagyta a gyászoló birodalmat, amelyben „a nagy Lenin eszméit a szovjet nép valósította meg a zseniális Sztálin vezetésével". A vezér halálakor a Szovjetunió valóban erős birodalomnak látszott. A II. világháború nagymér- tékben hozzájárult nagyságához, és érdekszféráját gazdaságilag és politikailag jelentős államokkal és területekkel bővítette. Immár a nyugati országok is komolyan vették, mi több, tartottak is tőle. A gondosan terjesztett sikerpropaganda a kommunista rendszer eredményeit hirdette az egész világon.

Hatalma csúcsán 1945-ben

 A generalisszimusz bűneit, személyi kultuszát csak 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusán tárta fel Nyikita Hruscsov, a párt akkori főtitkára.

*

Sztálin megítélése hullámzó: amíg Leonyid Brezsnyev idején inkább történelmi érdemei domborodtak ki, Mihail Gorbacsov 1985-ös színre lépésétől a 90-es évekig újra a véreskezű diktátor képe volt az uralkodó. A Szovjetunió felbomlása után Oroszországban a Sztálinról és rendszeréről alkotott felfogás újra változni kezdett. A közvélemény-kutatások szerint sokak számára a diktátor “kemény, embertelen zsarnok volt, akinek a kezén sok millió ártatlan ember vére szárad”, a társadalom egy jelentős része azonban úgy véli, hogy “a Sztálinnak tulajdonított hibáknak, bűnöknek nincs különösebb jelentőségük, a lényeg, hogy vezetése alatt győztesen került ki az ország a Nagy Honvédő Háborúból”.

Egy másik, 2008. decemberi közvélemény-kutatás szerint Sztálin a harmadik legjelentősebb orosz történelmi személyiség az oroszok szemében (a rangsorban csupán Alekszandr Nyevszkij, a legendás 13. századi herceg és Pjotr Sztolipin, II. Miklós cár földreformot végrehajtó minisztere előzte meg). 2010-ben, a világháborús győzelem 65. évfordulóján Sztálin-portrékat ragasztottak ki több oroszországi és ukrajnai városban, és mellszobrokat is állítottak a tiszteletére. 2017-ben pedig az oroszok már Sztálint nevezték meg a világtörténelem legjelentősebb személyiségeként, akit megítélésük szerint holtversenyben Alekszandr Puskin és Vlagyimir Putyin követ. A válaszadók 38 százaléka szerint a kommunista diktátor minden idők legjelentősebb alakja. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtőjét és a jelenlegi elnököt a válaszadók egyaránt 34 százaléka sorolta az első helyre. (via Múltkor)