Joszif Visszarionovics Sztálint sokan nagy formátumú politikusnak és nagy hadvezérnek, a hadműveleteket személyesen tervező stratégának látják, akinek vezetésével szétzúzták a hitleri Németországot. Pedig háborús sikerét és ezzel katonai hírnevét tehetséges parancsnokainak köszönhette. A tábornokai nélkül Sztálin önkényes, hirtelen jött döntései könnyen a Szovjetunió katasztrófájához vezethettek volna.

Sztálin csak egyszer utazott el a hadszíntérre, 1943 augusztusában — ekkor a nyugati és a kalinyini frontot látogatta meg. Ez a helyzet által diktált döntés nem arról tanúskodott, hogy személyesen kívánta megszemlélni az arcvonal eseményeit, és még kevésbé arról, hogy jelenlétével lelket akart önteni a katonákba. Erre nem volt szükség. Már maga az a tény, hogy megjelent a törzs főhadiszállásán, elég volt ahhoz, hogy eufóriát váltson ki.

Sztálin nem tüntetett ki jelenlétével egyetlen harcoló egységet sem, viszont nem mulasztotta el azonnal tájékoztatni látogatásáról nyugati szövetségeseit, Churchillt és Rooseveltet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érdeklődött a hadszíntér eseményei iránt. Ellenkezőleg, a háború kirobbanásától kezdve nem volt olyan nap, hogy ne olvasta volna el figyelmesen a neki készített hadijelentéseket.

A háború azonban idegen volt számára, nem ismerte. Az első világháború éveit szám- űzetésben töltötte Turuhanyszkban, a cári birodalom ellenségeként nem sorozták be katonának. A két világháború között a hadseregben végzett tisztogatások nem annyira a háború veszélyének lebecsüléséről tanúskodnak, mint inkább a politikai érdekeknek a Szovjetunió védelmi érdekei fölé helyezéséről. A Vörös Hadsereg vezetői elleni terror következménye egyben figyelmeztetés volt a jövő számára a szovjet - finn háború 1939-1940 fordulóján.

Sztálin távollétének a Nagy Honvédő Háború hadszíntereitől azonban más aspektusa is van. Valóban személyesen kellett-e ellenőriznie, hogy miként hajtják végre döntéseit, amikor a III. Birodalomnak a Szovjetunió elleni támadásának pillanatáig „távvezérléssel" sikerült megvalósítani minden „reformot" — a mezőgazdaságitól a politikaiakig? A Vörös Hadsereg parancsnokai körében tett látogatásának is tisztán politikai jellege volt: csak kiegészítette azt képet, hogy a vezérnek személyes szerepe van a hadműveletek irá- nyításában. Meg kellett erősíteni hozzájárulását a Szovjetunió győzelméhez, azt, hogy éppen ő, és nem más mentette meg Európát.

A Szovjetunió első öt marsallja 1935 novemberében, balról jobbra haladva: Tuhacsevszkij, Bugyonnij, Vorosilov, Bluher és Jegorov. Csak Bugyonnij és Vorosilov élte túl a tisztogatást.

1943-ban ugyan megfordult a keleti fronton a hadihelyzet, de a két előző év bebizonyí- totta Sztálin hadászati tájékozatlanságát. 1941-ben, amikor a Vörös Hadsereg az egyik vereséget a másik után szenvedte el, ő a lovassági egységek számát akarta növelni, hogy azok az ellenfél háta mögött tevékenykedhessenek. Természetesen fel is állították az új alakulatokat, amelyeket a páncélosok légierővel támogatott háborújában gyorsan meg- tizedeltek. Az ötlet csak pár évtizedet késett: ami 1917-ben lehetséges volt, a XX. század negyvenes éveiben már értelmetlennek bizonyult.

Sztálin egyébként gyakran adott olyan parancsokat, amelyek nem vették figyelembe a hadszíntér körülményeit, tehát egyszerűen teljesíthetetlenek voltak, és nagy vakmerő- séget követeltek meg azoktól a parancsnokoktól, akik bátorkodtak korrigálni a stratégiai döntéseit. Eközben a hadbíróságok futószalagon hozták ítéleteiket. A szovjet vereségek bebizonyították Sztálinnak azt, amitől tartott: a Szovjetunió nincs felkészülve a háborúra, az 1937-1938-ban általa lefejezett Vörös Hadsereg pedig különösen nincs.

Kényszermunka a Gulágon.

Azok a fiatal parancsnokok, akiket részben valódi szakmai képességeik, nem kevésbé azonban pártszerű viselkedésük alapján neveztek ki, tapasztalatlanok voltak, háborús tapasztalatokat pedig csak háborúban szerezhettek. Sztálin állandóan gyanakodott, minden vereséget árulásnak tekintett, és kivégzésekkel, lefokozásokkal torolt meg.

A civilek életének sem volt különösebb jelentősége. A háború alatt sem szünetelt a kény- szerű „népvándorlás" — a volgai németek, lettek, litvánok, lengyelek, ukránok, ingusok, csecsenek, krími tatárok, türkmének deportálása. Sztálin szerint ez szintén szükséges volt a kommunizmus eredményeinek megerősítéséhez, valamint a Szovjetunió „ellenséges ellenforradalmi elemektől való megtisztításához". Nem tűntek el a munkatáborok sem, hiszen a bennük végzett rabszolgamunkának is hozzá kellett járulnia a haza védelméhez. A hadifogolytáborok megjelenése sem számított újdonságnak, legföljebb az a módszer, ahogy a foglyokkal — például a németekkel — a nemzetközi megállapodásoktól igencsak eltérő módon bántak. A Szovjetunió nem is írta alá a Genfi Egyezményt.

A sztálingrádi sikert és a Szovjetunió győzelmét — a nép vitathatatlan áldozatkészségén túl — mindenekelőtt Sztálin tábornokainak szakértelme tette lehetővé. Olyanok is akad- tak köztük, akikben nem bízott meg teljesen, de szakértelmüket elismerte: Saposnyikov, Vaszilevszkij, Antonov és Zsukov. Közülük Zsukov volt azon kevesek egyike, aki büntetle- nül megváltoztathatta Sztálin katonai döntéseit. Erre a "kiváltságra" határozottságával, hozzáértésével és megalkuvást nem tűrésével szolgált rá; Sztálin összehasonlíthatatlanul többre tartotta, mint bármelyik marsallját.

Ezt a csodálatot csak Zsukov egyre növekvő befolyása és külföldi népszerűsége árnyé- kolta be, hiszen Sztálin minden sikert magának akart tudni. Úgy érezte, hogy a tábornok nyugati elismertsége beárnyékolja az ő érdemeit. A háború után — noha megfenyegette a letartóztatással — azonban nem mert kezet emelni a népszerű marsallra, de kihasznál- va a nyugat ellen saját maga gerjesztette bizalmatlanságot viszonylag jelentéktelen katonai körzetekbe küldte.

Zsukov marsall a győzelem után.

Sztálinra a legnagyobb hatással azonban Borisz Saposnyikov volt, aki tudásával, alapos hadtudományi ismereteivel imponált Sztálinnak, neki köszönhette minden tudását, amit megszerzett a háborús évek alatt, ő volt az, aki bevezet(het)te a Vezért a hadvezetés rej- telmeibe. A véget nem érő viták egy olyan emberrel, aki egészen más világot képviselt — rendkívül művelt volt, és a régi orosz hadművészet értékeit képviselte — eredményezték azt, hogy Sztálin mindig szívesen fordult tanácsért Saposnyikovhoz. (Megj.: Saposnyikov volt az egyetlen tábornok, akit Sztálin a keresztnevén szólított, a többieket magázta, és ő volt az egyetlen, akinek megengedte, hogy jelenlétében dohányozzon.)

Alexander Vaszilevszkij 1942-től a vezérkar főnöke, és helyettese, Alexej Antonov töltötte be Sztálin és a hadszínterek közötti összekötő szerepét. Ők — Zsukov mellett — szintén rendelkeztek azzal a képességgel, hogy befolyásolják Sztálin hadműveleti döntéseit. És elismerésre méltó önuralmat tanúsítottak még a legdrámaibb pillanatokban is. 

Alexander Vaszilevszkij 1945-ben

Rendkívüli önuralomra volt ugyanis szükség ahhoz, hogy ne kérdőjelezzenek meg egy olyan parancsot, mint például az 1942. július 28-i:

 Nem tűrhetjük meg tovább azokat a parancsnokokat, biztosokat, politikai tiszteket, akiknek egységei önhatalmúlag elhagyják kijelölt állásaikat. Nem szabad tovább megtűrni azokat akik megengedik, hogy pánikkeltők határozzanak a hadszíntéri helyzetekről. [...] A pánikkeltőket és gyávákat a helyszínen el kell pusztítani.

Hasonló az alábbi, 1941 novemberéből származó parancs is:

Minden emberi települést porig kel rombolni a német arcvonalak mögött. [...] Minden ezredben 20-30 fős önkéntes alakulatokat kell létrehozni a települések felrobbantására és felégetésére. Akik pedig kitűnnek a települések megsemmisítésében, azokat állami kitüntetésre kell felterjeszteni.

A győzelmet ki kellett vívni minden áron, tekintet nélkül a veszteségekre. A Nagy Honvé- dő Háború győzelmének nagynak kellett lennie, nagy áldozatok, nagy veszteségek árán; még egy adalék Sztálin dicsőségéhez, aki 1945. június 26-án — három héttel a potsdami konferencia előtt — különleges rendelettel kapta meg a dicső generalisszimusz címet (Csang Kai-sekkel és Francóval azonos rangot, ahogy Zsukov pikírten meg is jegyezte).

Attlee, Truman és Sztálin – Potsdam, 1945. július 17. és augusztus 2. között.

A rangnak azt kellett bizonyítania a nyugati demokráciáknak, hogy 1938-ban a müncheni tárgyalásokból súlyos politikai hiba volt Sztálint kizárni, mert ez hozzájárult Európa tehe- tetlenségéhez a német villámháborúval szemben. Sztálinnak elégedett lehetett: nem rendelkezett parancsnoki tehetséggel, mégis úszott a dicsőségben és az elismerésben. De Gaulle tábornok például 1945. május 9-én ezt írta neki: „Ön az elnyomás elleni harc egyik fő elemévé tette a Szovjetuniót. A nagy Oroszország és Ön személyesen rászolgált egész Európa hálájára, amely csak szabadságban élhet és fejlődhet".

Pedig hát…