1933-ig a német tudomány a világ élvonalába tartozott. Később sok zsidó származású vagy ellenzéki érzelmű tudós elhagyta hazáját. Németország ezzel sok kiváló tudósát elveszítette. Számosan azonban úgy döntöttek, hogy maradnak. Voltak, akik egyszerűen csak munkájukat akarták folytatni, mások tudatosan a hitlerista rendszer hadigépezete szolgálatába álltak.

1944-ben a német tudomány mind a szövetséges hatalmak, mind a szovjetek érdeklődésének középpontjába került. Két irányzat ütközött össze: az egyik el akarta ítélni a hitlerizmussal együttműködő tudósokat, a másik hasznosítani akarta a német kutatások eredményeit. Az erkölcsi érzék és a cinizmus eme keveréke vezetett azután ahhoz, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok valóságos hajtóvadászatot indítottak a német tudósok és kutatóapparátusuk megszerzéséért. Aztán felülkerekedett a cinizmus, és a hidegháborúban később egymással szembekerülő két fél egyaránt törekedett a kiváló német tudósok megszerzésére. A tudósok így kétségkívül részben elveszítették szabadságukat, de nekik az volt mindennél fontosabb, hogy ne kerüljenek bíróság elé. És többségében nem is kerültek.

Gémkapocs-művelet: 39, német tudós amerikai állampolgári eskütétele 1954-ben

1944. júniusában az Overcast — később Paperclip (Gémkapocs) — művelet keretében az amerikai katonai tudományos bizottság azt a feladatot kapta, hogy szerezzen meg minden létező dokumentációt a nukleáris kutatásokról, és nyerje meg azokat a német tudósokat, akik előrehaladott kutatásokat folytattak ebben a témakörben. Az amerikai- akat legalább ennyire érdekelte a németek aeronautikai és vegyi hadviselési eredményei. Soha vissza nem térő lehetőség nyílt meg sok száz kompromittálódott tudós előtt: ha vállalják az együttműködést a Joint Intelligence Objectives Agency-val (a „Paperclip" akcióért felelős szervezet) náci múltjukat illetően maximális diszkrécióra számíthatnak.

A peenemündei telepen 1941-ben von Braun, német rakétatudósok és tisztek között

Herbert A. Wagner mérnök a. rakétalövedékek kutatóműhelyét irányította a Henschel repülőgépgyárban. Ő alkotta meg a világháború első irányított rakétalövedékét, a Hs-293 siklóbombát. Munkatársaival együtt 1945. május 19-én a német tudósok közül elsőként érkezett meg az Egyesült Államokba. Az amerikai haditengerészet, amelynek sürgősen szüksége volt Wagner siklóbombákkal kapcsolatos tudására, hogy Japán ellen bevethes- se azokat, eltitkolta érkeztét a bevándorlási hivatal előtt, hogy elkerülje a vizsgálódást a tudós személyét illetően. Wagner ugyanis meggyőződéses náci, az SA tagja volt.

A számtalan náci háborús bűnös közül az elsők között élt a Paperclip akció kínálta lehetőséggel, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást, és új életet kezdjen az Egyesült Államokban, megcsúfolva ezzel a fennen hirdetett amerikai jelszavakat.

Holger Toftoy (állva, balra) a Paperclip-művelet vezetője német rakétatudósokkal. Alul középen Hermann Oberth, felette (jobbra) von Braun

A Paperclip akció hivatalosan 1948-ban ért véget. A valóságban egészen 1973-ig tartott a német tudósok bevándorlása; közülük sokan szerepeltek a vádlottak listáján a nürnbergi perben. Az Egyesült Államokba települt német tudósok számát 1600-ra becsülik, közülük kétségkívül Wernher von Braun, egykori SS-Sturmbannführer örvendett a legnagyobb tekintélynek. A peenemündei kísérleti telepen megalkotott V-2-es rakétákat a Mittelwerk Művekben szerelték össze; a munka a közeli Mittelbau-Dora koncentrációs táborban sok ezer foglyának életébe került.

Von Braun alig néhány hónapja dolgozott Amerikában, a Japán elleni háború utolsó szakaszában, amikor hajdani peenemündei és Mittelwerk Művekbeli munkatársai a III. Birodalom kapitulációja után csatlakoztak hozzá — Fort Blissben alkalmazták őket az amerikai rakéták tervezésénél. Közöttük volt Arthur Rudolf, a Mittelwerk Művek hajdani termelési igazgatója; közvetlenül ő felelt a foglyokkal való bánásmódért. Kurt Debus, aki a Kennedy űrrepülési központ első igazgatója lett, korábban az SA és az SS tagja volt.

Nürnberg 1947.: az IG-Farben vezetőinek tárgyalása (Balról: August von Knieriem, Fritz Ter Mer, Christian Schneider és Otto Ambros a tolmáccsal)

A legszégyenteljesebb mégis Otto Ambros esete volt. A háború alatt ő irányította a ha- láltáborokban használt ciklon B gázt gyártó IG Farben műveket. Személyesen választotta ki Auschwitzot, hogy ott alapítson gyárat az IG Farbennek; kutatási eredményeit a foglyo- kon próbálta ki. 1945-ben letartóztatták, Nürnbergben bűnösnek találták emberek fogva tartásában és tömeggyilkosságban, de csak 8 év börtönre ítélték. A JIOA 1951-ben elérte szabadon bocsátását; titokban az USA-ba vitték, ahol a hadsereg tanácsadójaként dolgo- zott. Ambros auschwitzi dokumentációja alapján az amerikai hadsereg vegyi osztálya ugyanolyan kísérletéket végzett a mérgesgázokkal, mint amilyenek hajdan az IG Farben laboratóriumaiban folytak. Az Edgewood Arsenal támaszponton több mint 7000 amerikai katona volt a „kísérleti nyúl".

A Szovjetunió sem maradt el az amerikaiak mögött. Sztálin 1939-ben azt remélte, hogy a szovjet-német paktumnak köszönhetően meríthet a német műszaki eredményekből — csalódnia kellett, de 1945-ben kárpótolhatta magát. Gyorsabb volt az amerikaiaknál, parancsot adott sok ezer német tudós elfogására és üzemek százainak a Szovjetunióba való áttelepítésére. Sok tudós a fogságot tekintette a kisebb rossznak: a Németországtól keletre fekvő területeken kerestek menedéket azt remélve, hogy az oroszok szívesebben elvégzik „nácitlanításukat", mint az amerikaiak.

A német tudósok 1958 februárjában térhettek haza Szuhumiból

Max Steenbeck híres atomfizikus volt, a gázok specialistája, a Siemens egyik kutató laboratóriumának igazgatója. A háború alatt munkaerőként használta a deportáltakat. Egy szovjet polgári fogolytáborba küldték, ahol felajánlotta szakértői szolgálatait, és ajánlatát elfogadták. Egy villában helyezték el, figyelmes bánásmódban részesült, majd egy szuhumi kutatóintézetben szovjet és német atomtudósokkal folytathatta korábbi munkáját. Mindezeknek a lépéseknek a hátterében az a versenyfutás állt, amelyet az amerikaiak és az oroszok az atombombáért folytattak.

A bombával kapcsolatos munkálatokat mindkét nagyhatalom szigorú titoknak tekintette; tartottak attól, hogy a másik megelőzi őket. Az amerikaiak lényegében maguk jutottak el az első atombomba megalkotásáig, a Szovjetunió számára azonban a német tudósok — önkéntes vagy kényszerű — közreműködése döntő fontosságú volt. Szuhumiban 250 né- met tudós és mérnök dolgozott. Közöttük volt a Nobel-díjas Gustav Hertz és a háborús bűnös Peter A. Thiessen. Ez utóbbi lelkes náciként, Albert Speer tudományos kutatási tanácsának elnökeként részt vett zsidók kiirtásának megtervezésében. Jelentkezett a szovjet hatóságoknál, amelyek információiért cserébe fátylat borítottak múltjára; értékes szolgálataiért és lojalitásáért 1951-ben Sztálin-díjat kapott.

A szövetségesek Haigerlochban a német a kísérleti reaktort vizsgálják, 1945.

De más országok is megkönnyítették a náci tudósok menekülését, a megszálló hatalmak mindegyike átkutatta saját övezetét „rejtőzködő tehetségeket" keresve. A britek együtt- működtek az amerikaiakkal: kölcsönösen átadták egymásnak a keresett tudósok listáját, és a két ország titkosszolgálata megegyezett, hogy nem firtatják a tudósok náci múltját. 1946-ban a britek is megkezdték a német tudósok átküldését az Egyesült Királyságba.

Franciaország jóval szerényebben részesült a náci tudományos kapacitásból: a nagyon meggyengült repülőgépipar fejlesztésére a háború alatt áttelepített tudósokat és infra- struktúrát használták fel. Sokszor megelégedtek a repülőgépek átnevezésével: Nord 100-ra keresztelték át a Messerschmitt 108-at, a Junkers 52 új neve Toucan lett. Az 1946-tól repülő első francia sugárhajtású repülőgép, a Triton pedig a Me-262 hajtóművét kapta.

Wernher von Braun és John F. Kennedy elnök a floridai Canaveralban, 1963-ban

Ugyanekkor nagyon sok német menekült Dél-Amerikába, elsősorban Argentínába, de Chilébe, Paraguayba és Bolíviába is. A '40-es évek végén, a hidegháború felerősödésével egyre több náci bűnös vándorolt ki Dél-Amerikába; menekülésüket az USA szervezte.

Az amerikai hadsereg számára minden eszköz jó volt, hogy minél messzebbre küldje a német tudósokat a Szovjetuniótól. Azokat a volt náci szakembereket, akiket az USA nem akart befogadni (a legkompromittáltabbakat), a JIOA Dél-Amerikába küldte. A győztesek 1945-ben nagyon megkönnyítették — ha éppen nem maguk szervezték — a náci tudósok menekülését. Azok, akik megmenekültek a nürnbergi per elől, bőségesen meghálálták ezt. Amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, az amerikai űrkutatási programot von Braun, Rudolph és Debus irányította. Azelőtt Hitlernek dolgoztak, aztán Amerika hősei lettek...