Gyakran mondják, hogy az egyik háborút lezáró békeszerződés rendelkezései a kővetkező háború kitörését készítik elő. Így történt ez az első világháború után is, amikor a győztesek mohósága és bosszúvágya új, veszélyes feszültségek forrásává vált. Úgy látszott, hogy a szövetségesek levonták a tanulságokat, és 1945 első hónapjaiban mindent megtesznek azért, hogy ne ismételjék meg két évtizede elkövetett hibáikat.

Pierre Boulle regénye és az 1957-ben annak alapján készült brit-amerikai film tette híressé az alig ismert thaiföldi folyót, a Kwait. Tehát a híd létezik, a II. világháborúban hadifoglyok és rabszolgamunkára kényszerített civilek tömege építette a hírhedt japán vasútat.

1943 őszén váltak érdekessé a szokványos tengeralattjáróknál gyorsabban és olcsóbban gyártható kisméretű hajók. Akkoriban az atlanti-csata már a szövetségesek javára billent, és egy második európai front megnyitásának lehetősége is felmerült. Ezekkel a nem teljesen kiforrott hajókkal küldték a németek harcba tengerészeiket, remélve a sikert, a győzelmet.

1943 februárjában az amerikai csapatok Tunéziában először kerültek szembe német-olasz erőkkel és súlyos vereséget szenvedtek. Az offenzíva következtében az amerikai II. hadtest visszavonulásra kényszerült. De a tengelyhatalmak a hadászati győzelmet nem tudták kivívni, miközben az amerikaiak — hasznosítva az ütközet tanulságait — újjászervezték alakulataikat.

1943 februárjában az Erwin Rommel parancsnoksága alatt álló német-olasz csapatok az Atlasz hegységben indított támadó hadműveleteik során komoly csapást mértek az amerikai II. hadtest alakulataira, a tapasztalatlan szövetséges erők súlyos veszteségek mellett vissza- vonulásra kényszerültek. A tengelyhatalmak erői a hadászati győzelmet végül nem tudták kivívni, miközben az amerikaiak újjászervezték alakulataikat.

Az amerikai és a német hadsereg első jelentős összecsapása során a II. világháborúban, a hadszíntérre elsőként érkezett, újoncnak számító amerikai alakulatok nem vehették fel a versenyt a harcedzett német erőkkel, vereségük pedig több tényezőre is visszavezethető.

A világháború tapasztalatai alapján a Honvédelmi Minisztérium gép- és harcjármű-felszerelési osztálya 1942 nyarán felvetette a honvédség önjáró tüzérséggel való ellátásának gondolatát. Hangsúlyozták a lánctalpas alvázra szerelt tüzérségi lövegek előnyeit a vontatott tüzérséggel szemben: állandó harckészség, jó terepjáró képesség, a támogatott egységekkel való mozgás.

A két világháború között a magyar hadsereg korszerűsítése — főleg gépesítése — 1936-37-ben indult meg. Az 1938-ban meghirdetett Győri-programban konkrét összeget határoztak meg erre a célra. Ezen belül a modernizálás része lett az önálló páncélos fegyvernem kialakítása, létrehozása, mivel a katonai vezetők jelentős része előtt ekkor már egyértelmű volt, hogy egy korszerű mozgóharc fő elemei a harckocsik lesznek.

A második világháborúban a német haditengerészet egyik legfontosabb és legsokoldalúbb hajótípusának a torpedónaszád bizonyult. A építése és használata mögötti elképzelés gyökerei a német hadászati gondolkodásban igen mélyen gyökereztek. Tirpitz tengernagy már jóval az I. világháború előtt lefektette a típus harci alkalmazásának alapjait.

Németország első 12 torpedónaszádjának építését 1924-ben kezdték meg, befejezésükre pedig 1926/29-ben került sor, és tulajdonképpen ezek a hajók alkották az újjászületőben lévő német haditengerészet magvát. Az I. világháborúban megsemmisült német hadiflotta újjáépítésének első eredményei — az Emden könnyűcirkáló mellett — TYPE 23 és TYPE 24 osztályú torpedó- naszádok voltak.