Az Alexandriától száz kilométerre, nyugatra fekvő El-Alamein – Rommel szavaival élve – úgy kerül be a történelembe, mint az „afrikai hadjárat sorsát eldöntő" helyszín. A valóságban nem egy csata volt ez, hanem három. Mindegyik 1942-ben történt.

A tuniszi Sfax és Alexandria között sokáig az egyiptomi határtól 150 kilométerre fekvő líbiai Tobruk volt az egyetlen mélyvizű kikötő. 1911-ben Olaszország meghódította a török uralom alatt lévő Líbiát, s elfoglalta Tobrukot. A világ azonban csak 1940 decemberében, Wavell tábornok győztes támadása után hall Tobrukról, melynek bekerített olasz helyőrsége 1941. január 22-én adta meg magát.

Pár hónap elteltével, áprilisban – az Afrika-Korps megérkezése után – Tobruk ismét ostrom alá került, ezúttal a tengelyhatalmak csapatai részéről. A brit helyőrség április 11-től május 2-ig sikerrel verte vissza a Rommel támadásait. Majd novemberben és decemberben az Auchinleck tábornok vezette Crusader-hadművelet szinte elsöpörte az olasz és német egységeket.

Miközben a keleti fronton 1941/42 telén Moszkva alatt a Vörös Hadsereg sikeren megállította a Wehrmacht támadását, majd ellentámadásba lendült, Észak-Afrikában is tovább folytak a harcok. 1941 nyarán ugyan a líbiai-egyiptomi határ közelében átmenetileg megszilárdult az ottani arcvonal, de a sivatagi patthelyzet csak 1941 novemberéig tartott.

Orosz-japán összecsapás a Halhin-Golnál. A japánok a ’30-as években többször provokáltak határincidenseket a mongol-kínai és az orosz-kínai határon – Mongóliának 1936-tól kölcsönös segítségnyújtási szerződése volt a Szovjetunióval. A határprovokációk közül kiemelkedik az 1939 májusának végén elkezdődött tavaszi-nyári incidenssorozat, amelynek végén, 1939 augusztusában a Zsukov hadtestparancsnok (igen, ő a későbbi, híressé vált marsall) által vezetett 1. hadseregcsoport döntő vereséget mért a 6. japán hadseregre.

A Sturmgeschütz rohamlövegek/páncélvadászok a gyalogság közvetlen támogatására jöttek létre. A páncélozott, forgótorony nélküli önjáró löveg ötlete a '30-as évek közepén született – szükségességét több dolog is indokolta: az akkori harckocsik túlnyomórészt kis kaliberű (37 mm - 47 mm - 50 mm) ágyúval voltak felfegyverezve, ezek pedig elégtelen volt, nem tudták hatékonyan támogatni a motorizált gyalogságot. A hagyományos fogatolt ütegek pedig lemaradtak a csapatszállítókon – a harckocsikkal együtt – előrenyomuló gyalogságtól.

1896. december 2-án szegényparaszti családba szü- letett a Moszkvától dél-nyugatra fekvő Sztrelkovka faluban (Kalugai terület), édesapja cipész volt. A helyi egyházi iskolába járatták, ahol kitüntetéssel végzett. A falusi iskola elvégzése után Moszkvában az egyik rokonnál kitanulta a szűcsmesterséget; 1915-ben besorozták katonának, a lovassághoz. Részt vett az 1916-ban indított Bruszilov-offenzívában, ahol meg- sebesült. Harctéri érdemeiért kétszer is kitüntették a Szent György Kereszttel, és többször előléptették. Az első világháborút altiszti rangban fejezte be.

1918-ban belépett a Vörös Hadseregbe, majd egy évvel később a bolsevik pártba is. A polgárháború során Cáricin (a későbbi Sztálingrád) védelme során megsebesült. Ezután tisztképző iskolába került, el- végzésével egy alegység parancsnokságát bízták rá.

Fedor von Bock (teljes nevén: Moritz Albrecht Franz Friedrich Fedor von Bock) 1880. december 3-án, egy porosz katonacsalád tagjaként született Küstrinben (ma Kostrzyn, Lengyelország). Apja Moritz von Bock porosz vezérőrnagy, édesanyja az orosz ősökkel is rendelkező Olga von Falkenhayn – Erich von Falken- hayn testvére, aki a német vezérkar főparancsnoka volt az I. világháború idején

Nyolc éves korában már a berlini katonai akadémián tanult; 1898-tól szolgált a német hadseregben, be- szélt franciául, angolul és oroszul. 1908-ban a berlini Hadi Akadémián tanult, majd egy év után a vezér- karhoz került. Az első világháború kitörésekor már százados; 1916 januárjában és februárjában zászló- aljparancsnokként szolgált, több más kitüntetés mellett megkapta a Német Birodalom legmagasabb katonai kitüntetését, a Pour le Mérite-t.

"Visszavonuláskor a fagy is Napóleon seregeinek nyomába eredt. Sok ezer katona pusztult el. Hitvány egyenruhájukban vánszorogtak a hófödte utakon, gyakran lábbelijük sem volt...” - írta 1818-ban Carl von Clausewitz Napóleon vereségéről.  1941-ben pedig a Wehrmachton volt a sor, ezúttal Hitler hadseregének kellett megbirkóznia a kemény orosz téllel.

Még folytak a súlyos védelmi harcok Moszkva alatt, de az idő már változást érlelt. Öthónapnyi védelmi harc s visszavonulás után a Vörös Hadsereg – most első ízben – nagy ellentámadásra készült. Georgij Zsukov és vezérkara befejezte a szovjet főváros tehermentesítésére tervezett ellentámadás előkészületeit. A pihent és a téli viszonyokon edződött szibériai hadosztályokkal megerősített támadócsoport katonáit jól felszerelték a farkasordító hideg ellen – a hőmérő 1941. december 5-én mínusz 36 Celsius fokot mutatott.

A kijevi környéki harcok befejeztével Hitler és a német vezetés úgy vélte, hogy a "Barbarossa" céljait – Leningrád, Moszkva és a Kaukázus elfoglalását – még az év vége előtt sikerül elérni. Megkezdték az előkészületeket a Tájfun-hadműveletre, a Moszkva elleni támadására.