Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én az észak-itáliai Forli város közelében született; apja kovácsmester és a marxista eszmék híve, a munkás- mozgalom egyik jelentős helyi tagja volt. A fiatal Benito is a marxista, majd az anarchista eszmék híve és hirdetője lett, így hiába szerzett tanári diplomát, hamarosan el kellett hagynia Olaszországot. Svájc- ban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Trient (ma: Trento) városában élt, különféle szélső- baloldali lapokat szerkesztett.

Az I. világháborúban haditudósító, meg is sebesült. Ekkor fokozatosan szakított a nemzetköziséget hirde- tő marxizmussal, és a nemzeti érzelmű, nacionalista kispolgárság mellé állt, amit háborús élményeivel magyarázott.

1903. március 18-án született Livornóban. Apja, Constanzo Ciano a fasiszta párt alapító tagja, az olasz haditengerészet admirálisa,  a húszas években az olasz kereskedelmi flotta újjászervezője, dúsgazdag politikus és üzletember volt, aki a királytól grófi címet kapott. Az ifjú Galeazzo fényűző környezetben nőtt fel, és a luxushoz élete végéig ragaszkodott.

A római egyetemen jogot hallgatott, egy ideig újság- író volt, majd diplomáciai szolgálatba szegődött, és Rio de Janeiróban lett attasé. 1930 tavaszán feleségül vette Mussolini lányát, Eddát. A Duce felemelkedésé- vel arányosan, Galeazzo is gyorsan lépdett felfelé a ranglétrán: 1932-ben sanghaji konzul, majd pekingi követ, 1933-ban a sajtóhivatal vezetője, 1934-ben sajtó- és propagandaügyi államtitkár, majd 1935-ben miniszter és a Fasiszta Nagytanács tagja lett.

A hosszantartó harcokban a Vörös Hadsereg elsősorban a felszerelésének mennyiségével és minőségével tudott a Wehrmacht páncélosai fölé kerekedni. 1941 tavaszán — emlékszik vissza Heinz Guderian tábornok — Hitler megengedte, hogy a Németországban tartózkodó szovjet katonai küldöttség megtekintse páncélos-kiképző iskoláinkat és harckocsigyárainkat. Utasított, hogy korlátozás nélkül mindent mutassunk meg. Az oroszok, látva IV típusú harckocsinkat, nem akarták elhinni, hogy ez a legnehezebb harckocsink. Folyton azt ismételgették, hogy elrejtjük előlük a legújabb konstrukcióinkat, pedig Hitler megígérte, hogy megmutatjuk őket.

A német páncélos haderő 1939/40 fordulóján tervezett átszervezése tehát akadozott, és emiatt csökkent a német páncéloshadosztályok harci ereje is; a harckocsik számát hadosztályonként az 1939-es mintegy 300-ról 1940 májusában 200-280 darabra csökkentették. Emiatt azután a Wehrmacht ugyanannyi harckocsival s hadosztállyal kezdte meg a hadműveleteket, mint 1939 szeptemberében. A nyugati hadjárat megindításakor a németek nagyjából 2500 harckocsival rendelkeztek, az egyesített francia-brit erők pedig 3500-zal.

A páncélosok és a légierő már az I. világháborúban is döntő tényezőnek bizonyultak. Ezért vált oly fontossá a harckocsik alkalmazása az 1918-1939 között kidolgozott katonai elméletekben. „A harckocsikat a tüzérség és a géppuskák tüzében való előrehaladásra találták fel az utóbbi háborúban; nehéz páncélzatuk miatt akkor még lassúak voltak, csak géppuskával, vagy gép- puskával és ágyúval rendelkeztek." — így kezdődik a nagy páncélosegységek létrehozásáról 1943-ban kiadott brit általános utasítás.

A szövetségesek olaszországi jelenléte komoly hatást gyakorolt balkáni politikájukra. Churchill a Quebec-i konferencián (második) felvetette, hogy egy balkáni partraszállás végrehajtásával megelőzhetik a Szovjetunió térnyerését a Balkánon. (Egyesülve a Tito vezette Népfelszabadító Hadsereggel a brit csapatok egyebek közt Magyarország területére is behatoltak volna.)

Brit-amerikai csúcstalálkozó az angolszász hatalmak háború hátralévő idejére vonatkozó stratégiájának egyeztetésére, 1944. szeptember 13-16. között zajlott Octagon fedőnévvel az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetőinek és szakértőinek részvételével. Ez volt az utolsó kétoldalú találkozó Roosevelt amerikai elnök és Churchill miniszterelnök között.

Az egységek szervezete és felszerelése a hadihelyzet szerint változott. A szovjet ellentámadás megindulásakor újfajta páncélos-fegyvereket vetettek be, és átszervezték az alakulatokat. „Először 1942 szeptemberében küldtük harcba a Tigriseket — írja Heinz Guderian. Az első világháború tapasztalatai arra tanítottak, hogy az új harceszközök bevezetésekor türelemre van szükség, és várnunk kell, amíg biztosíthatjuk tömeges gyártásukat, tehát tömeges hasz- nálatukat is. [...] Hitler tudta ezt. De nem tudott uralkodni türelmetlenségén.

Vidkun Abraham Lauritz Jonnsøn Quisling 1887. július 18-án Fyresdalban született. A tekintélyes telemarki családból származó Vidkun fényes és ígéretes karrier elé nézett: 1905-ben kimagasló pontszámmal nyert felvételt a Norvég Katonai Akadémiára, később pedig évfolyamelsőként abban a megtiszteltetésben része- sült, hogy VII. Haakon király audiencián fogadta őt.

A Katonai Akadémia elvégezése után 1911-től vezér- kari tiszt, majd 1918-ban visszavonult a szolgálattól. 1921-22-ben az ukrán és orosz éhínség leküzdésére indított segélyakció során, majd a Balkán-félszigeten és Örményországban végzett emberbaráti szolgála- tot, amiért több államban is magas kitüntetésben részesült. 1923-ban őrnagyi rangban nyugállomány- ba vonult és politizálásra adta a fejét.

Aplerbeckben született 1887. január 1-én. 1905-ben csatlakozott a haditengerészethez; az első világhá- borúban tengeralattjáró-parancsnok volt, többször hajtott végre kémkedési megbízatásokat is. Kétszer internálták, de mindkét esetben megszökött. A háború befejezésekor azon kevés német hadihajók egyikének parancsnoka volt, amelyek sértetlenül tértek vissza. 1919 nyarán Noske miniszter közvetlen munkatársa, a szabadcsapatok parancsnokának, Hermann Erhardnak a bizalmasa. Egy évvel később részt vett az úgynevezett Kapp-puccsban. Letartóz- tatták, de rövidesen szabadult; korvettkapitányi rangban a Berlin cirkálóra került. 1920 júliusától I. osztályú vezérkari tiszti minősítést kapott, 1922-1933 között részt vett a titkos német újrafegyverkezési programban; szervezési és hírszerzési feladatokat hajtott végre.