1903. március 18-án született Livornóban. Apja, Constanzo Ciano a fasiszta párt alapító tagja, az olasz haditengerészet admirálisa,  a húszas években az olasz kereskedelmi flotta újjászervezője, dúsgazdag politikus és üzletember volt, aki a királytól grófi címet kapott. Az ifjú Galeazzo fényűző környezetben nőtt fel, és a luxushoz élete végéig ragaszkodott.

A római egyetemen jogot hallgatott, egy ideig újság- író volt, majd diplomáciai szolgálatba szegődött, és Rio de Janeiróban lett attasé. 1930 tavaszán feleségül vette Mussolini lányát, Eddát. A Duce felemelkedésé- vel arányosan, Galeazzo is gyorsan lépdett felfelé a ranglétrán: 1932-ben sanghaji konzul, majd pekingi követ, 1933-ban a sajtóhivatal vezetője, 1934-ben sajtó- és propagandaügyi államtitkár, majd 1935-ben miniszter és a Fasiszta Nagytanács tagja lett.

Pilótaként részt vett az 1935/36-os abesszin háborúban, ahonnan visszatérve 1936-ban Dino Grandi helyére került, külügyminiszterként – a poszton a Ducét követte – sokan már Mussolini utódját látták benne.

Eleinte a Mussolini-féle külpolitikai irányvonalat követte, jelentős szerepet játszott a né- met-olasz közeledésben, a Berlin-Róma tengely létrehozásában. Elsősorban neki köszön- hető, hogy Olaszország beavatkozott a spanyol polgárháborúba, közreműködött az első- és a második bécsi döntés meghozatalában; meghatározó szerepe volt Albánia elfoglalá- sában. (Az 1939 áprilisában megszállt ország élére ugyan Jacomoni di San Savino altábor- nagyot nevezték ki, de a tényleges hatalmat Ciano gyakorolta.)

Amikor azonban Németország 1939 szeptemberében a szövetséges olaszok véleményé- nek kikérése nélkül rohanta le Lengyelországot, megingott bizalma Hitlerben, és próbált az angolok felé közeledni. Látta, hogy az olasz haderő mennyire felkészületlen, ezért igyekezett rávenni Mussolinit, hogy Olaszország ne lépjen be a háborúba. Aggodalmai beigazolódtak, hiszen Görögország lerohanása csúfos kudarcba fulladt, és nem alakult kedvezően az észak-afrikai háború sem.

1942-ben, a tengelyhatalmak sorozatos vereségeit követően, sok más fasisztával együtt elfordult Mussolini háborús politikájától, és a szövetségesekkel kötendő olasz különbékét szorgalmazta. Amikor ténykedése kínossá vált a Duce számára, 1943 februárjában levál- tották miniszteri posztjáról, s áthelyezték a vatikáni nagykövetségre; így ugyan Rómában maradhatott, de szoros felügyelet alatt. A szövetségesek szicíliai partraszállása után, az 1943. július 24-én összehívott a Fasiszta Nagytanács nevezetes ülésén aztán szavazatával a Duce eltávolítói mellett foglalt állást, és ezzel saját sorsát is megpecsételte.

Mivel az új kormány őt is felmentette nagyköveti beosztásából, a németektől próbált meg menedéket kérni. A nácik ezt megtagadták, sőt 1943 októberében feleségével és három gyermekével együtt átadták az időközben kiszabadított és Salóban bábkormányt felállító Mussolininak. Veronában hazaárulás vádjával bíróság elé állították, ügyét a Duce leváltását megszavazó négy társával együtt (köztük a fasiszta párt egyik alapítójának szá- mító Emilio de Bono marsall) nyilvános perben tárgyalták.

1944. január 11-én az egykori olasz külügyminisztert az Olasz Szociális Köztársaság vész- törvényszéke golyó általi halálra ítélte és kivégeztette. Az apjával igen jó viszonyban lévő felesége ugyan mindent megpróbált, de ő sem tudta elérni, hogy férje kegyelmet kapjon.

Számos vita folyt arról, hogy Mussolini nem akarta vagy nem tudta megvédeni vejét. Ciano felesége, Edda mentőautókkal végrehajtott kísérlete férje kiszabadítására pedig nem járt sikerrel. Ciano 1939-1943 között vezetett politikai naplója fontos kordokumentum, amely magyarul 1946-ban, majd javított kiadásban 1999-ben jelent meg.

A nürnbergi per dokumentumaiból: 
Részletek Ciano gróf naplójából (Forrás: bibl.u-szeged.hu)