Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én az észak-itáliai Forli város közelében született; apja kovácsmester és a marxista eszmék híve, a munkás- mozgalom egyik jelentős helyi tagja volt. A fiatal Benito is a marxista, majd az anarchista eszmék híve és hirdetője lett, így hiába szerzett tanári diplomát, hamarosan el kellett hagynia Olaszországot. Svájc- ban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Trient (ma: Trento) városában élt, különféle szélső- baloldali lapokat szerkesztett.

Az I. világháborúban haditudósító, meg is sebesült. Ekkor fokozatosan szakított a nemzetköziséget hirde- tő marxizmussal, és a nemzeti érzelmű, nacionalista kispolgárság mellé állt, amit háborús élményeivel magyarázott.

1918 végére olyan programot hozott létre, amely szociális és nemzeti szempontoknak egyaránt helyet hagyott, mondhatni, régen és újonnan vallott eszméit tükrözte. Követ- kező év tavaszán ezzel a programmal bontott zászlót a fasiszta mozgalom, mely nevét a lictorok hatalmát jelképező ókori római bárdtól, a fascestől vette. 1919-től a fasiszta moz- galom vezetője (Duce), 1921-től parlamenti képviselő. 1922-ben a fasiszták élén bevonul Rómába (Marcia su Roma).

Olaszország helyzete az I. világháború után nem volt éppen rózsás. A háborúból „csonkított” győztesként került ki, óriási kölcsönök nyomasztották, labilis politikai, gazdasági struktúra jellemezte az országot. A bizonytalan politikai légkörben két szélsőséges szervezet jött létre: a Nemzeti Fasiszta Párt és az Olasz Kommunista Párt. A kaotikus viszonyokat kihasználva Mussolini 1922-ben Nápolyból elindulva bevonult csapataival Rómába, és 1922. október 30-án III. Viktor Emánuel olasz király miniszterelnökké nevezte ki Mussolinit.

A húszas évek végére gyakorlatilag Olaszország diktátora lesz. 1935-ben megtámadja Etiópiát, 1939-ben pedig Albániát. Miután Hitler lett a német kancellár, a két ország, Né- metország és Olaszország egyre szorosabb gazdasági és politikai szövetséget épített ki egymással. 1938-ban hozzájárulását adja az Anschlusshoz. 1940-ben a németek oldalán lépett be a második világháborúba, hadat üzen Franciaországnak és Nagy-Britanniának.

Észak-Afrikában és Görögországban csak a német segítség menti meg seregeit a teljes összeomlástól. Gyengén felszerelt csapatainak állandóan a németekre kell támaszkodnia, politikájában is egyre inkább Hitler igényeinek kiszolgálójává válik, folyamatosan szűkülő önálló mozgástérrel.

Miután a várva várt fényes olasz katonai sikerek elmaradtak, népszerűsége a mélypontra zuhant, ráadásul amikor a szövetségesek 1943 nyarán partraszálltak Szicíliában, a Fasisz- ta Nagytanács és a király is ellene fordult: III. Viktor Emánuel parancsára 1943. július 25-én  letartóztatták és internálták. Hitler azonban nem hagyta magára szövetségesét, és Otto Skorzenyt megbízta a kiszabadításával, aki a Gran Sassón, az 1800 méteres magas- ságban épült Campo Imperatore Hotelben találtak rá Mussolinire.

Kiszabadulása után Mussolini az észak-olasz bábállam, a Salói Szociális Köztársaság mi- niszterelnöke lett. 1945 tavaszán, mikor a német csapatok kapituláltak Olaszországban, szeretőjével, Clara Petaccival együtt megpróbált Svájcba menekülni. A partizánok azon- ban felismerték és elfogták őket.

1945. április 28-án a Comói-tónál lévő Giulino di Mezzegrában kivégezték. A holtesteket napokkal később Milánóban közszemlére tették és meggyalázták.

A halott exvezérnek azonban holta után sem volt nyugta. 1945-ben egy milánói temetőben földelték el, azonban egy évvel később néhány fasiszta szimpatizáns elrabolta a holttestet. A rendőrség heteken át üldözte a sírrablókat egyik helyről a másikra, míg végül hozzájuk került Mussolini teteme. Mivel az állam el akarta kerülni a hasonló botrányokat, ezért 1957-ig államtitok volt, hogy hol temették el Mussolinit. 1957. szeptember 1-én talált végső nyughelyére, amikor a forli-i családi sírboltban helyezték el.