1943 őszén váltak érdekessé a szokványos tengeralattjáróknál gyorsabban és olcsóbban gyártható kisméretű hajók. Akkoriban az atlanti-csata már a szövetségesek javára billent, és egy második európai front megnyitásának lehetősége is felmerült. Ezekkel a nem teljesen kiforrott hajókkal küldték a németek harcba tengerészeiket, remélve a sikert, a győzelmet.

A tulajdonságaival sok vitát kiváltó Hecht és a többi párhuzamos fejlesztés után 1944 májusában került az OKM elé — a már minden szempontból „igazi” tengeralattjáró — a dr. Fischer és Grim tervezte XXVIIB5 Seehund (Fóka) vagy Type 127 jelű egység terve.

Az első ilyen, sok tekintetben az elvárásoknak már megfelelő, kétfőnyi legénységgel működő kis egység a Type XXVII jelölésű Hecht (Csuka) volt, amely képes volt víz alatt az ellenséges hajók testére előbb tapadóaknát rögzített, később egy torpedót hordozott.

Egy Hecht vízrebocsátása.

Az új osztályú német tengeralattjáró meghajtásáról egy AEG gyártotta torpedómotor gondoskodott, megfelelő lassító áttétellel. A tulajdonságaival sok vitát kiváltó Hecht és néhány párhuzamos fejlesztés után végül 1944 májusában egy, azok képességeit min- denben meghaladó újabb kis tengeralattjáró tervei kerültek az OKM (Haditengerészet főparancsnoksága) elé.

A XXVII B5 Seehund meghajtásáról egy viszonylag komoly teljesítményű, 44 kW-os (60 LE) dízelmotor, víz alatt pedig egy 18 kW-os (25 LE) AEG elektromotor gondoskodott. Az ilyen méretű és osztályú tengeralattjárók között azzal vált különlegessé. hogy minden beren- dezéssel és tulajdonsággal rendelkezett, amire egy hagyományos méretű és alkalmazású búvárhajót alkalmassá tettek. Külön külső üzemanyagtartály nélkül — 7,7 csomós sebes- ség mellett — 270 tengeri mérföldet volt képes megtenni. A korábbiaknál jobb hatásfokú akkumulátorai pedig 63 tengeri mérföld távolság megtételét tette lehetővé, 6 csomós sebesség mellett.

Gondot okozott a beépített oldalkormány gyenge hatásfoka, amit először az addig szaba- don álló hajócsavar Kort-fúvókává alakításával akartak javítani, de kevés sikerrel. Végül az oldalkormány kettőzésével érték el a megfelelő kormányozhatóságot. A hajó irányítását a repülőgépek botkormányához hasonlóan oldották meg, amelyet kettőzve, a személyzet mindkét tagjának ülései elé beépítettek. A hajótest 5 mm-es acéllemezből készült egyhé- jú, keresztirányú bordákkal erősített kialakítása megfelelő stabilitást adott a merüléshez.

Egy három darabos előszéria gyártását 1944. június 30-án rendelték meg a kieli Howaldt cégnél. A sorozatgyártással több céget is megbíztak, köztük a grazi Simmering, a bécsi Pauker, és az ulmi Klöckner-Humboldt-Deutz gyárakat, akikhez a rendelések már a típus végső kialakítása előtt megérkeztek, hogy a gyártás akadálymentesen indulhasson.

Az 1944. júniusi miniszteri program összesen 1000 példány Seehund gyártását tervezte. Németország folyamatos bombázása miatt azonban a korábban kiválasztott gyártóhe- lyek egy részét feladva, a szakembereket és a gyártás eszközeit dél-német területekre telepítették át, az északiak közül azonban megtartva a kieli „Konrad" hajóbunkert. A megnehezedett gyártási körülményeket tekintetbe vevő ún. „szükségprogram" kereté- ben a gyártandó egységek számát időközben 600 db-ra csökkentették.

A Seehundok elsőrorban a hollandiai Ijmuiden tengerészeti támaszpontról, de a Keleti-tengerről is indultak bevetésre. 1945 januárjától az ljmuiden-Dünkirchen-Temze-torkolat térségben közlekedő szövetséges utánpótlást szállító hajókat 70 Seehund támadta. Első bevetésük a rendkívül rossz időjárás és a tapasztalatlan hajószemélyzetek miatt súlyos következménnyel járt, a hajók többsége nem tért vissza.

Az események kiértékelése után azonban, a január 17-i bevetésről már minden egység visszatért. 1945. februártól májusig terjedő időszakban a rádiófelderítéssel összehangolt bevetéseken a hajók mintegy 70%-a megtalálta az ellenséges egységeket, és a bevetett Seehund-ok 90%-a visszatért támaszpontjára.

Ezek az egységek a bevetések során 18 451 BRT kereskedelmi hajóteret, és a francia LA COBBATTANTE rombolót is elsüllyesztették. További három kereskedelmi hajót 18 384 BRT hajótérrel megtorpedóztak, üzemképtelenné tettek. Más források szerint összesen 93 000 BRT hajóteret süllyesztettek el. Eredményeik nehezen voltak ellenőrizhetők, mert sok kis hajót a sikeres bevetést követő visszaút során elsüllyesztettek, személyzetük meg- halt vagy fogságba esett, a szövetségesek pedig nem publikálták vesztességeiket. Csak a visszatérő hajószemélyzetek és a légierő jelentette robbanásokból lehetett következtetni szövetséges hajók elsüllyesztésére.

A szövetségesek 500 vízijármű- és 1500 repülőgép-bevetéssel kísérelték meg a hadmű- veleti térségben működő Seehundok felderítését és megsemmisítését. Ez azonban nem volt egyszerű, mert mind a radarberendezések, mind a szonárok jóval nagyobb méretű, és zajosabb motorral támadó egységek után kutattak. Kis tömegük, kis tehetetlenségük miatt pedig a nem közvetlenül mellettük robbanó vízi aknák pedig csak ellökték a hajó- testeket, kárt nem okozva bennük. Németország összeomlásáig 285 darabot adtak át belőlük a haditengerészetnek. 

*

A kétfőnyi személyzetből elöl ült a parancsnok, hátul a műszaki tiszt. Mindkettőjüknek külön botkormánya volt, hogy szükség esetén helycsere nélkül válthassák egymást. Bár a Seehundok elméleti merülési mélysége max. 30 méter volt, alkalmazásuk során 70 méter mélységet is sérülés nélkül elviseltek. A sűrítettlevegő-tartályok tartalma elégséges volt 40 merülés utáni „kifúvatás" végrehajtására. A szinte minden alapvető felszerelést nélkülöző hajóval végrehajtott leghosszabb bevetés 10 napig tartott. A személyzetnek „rostszegény" ellátmányt biztosítottak, és a hátsó ülés alatt egy légmentesen zárható fémdoboz látta el a vécé feladatát, amit a felszínen kidobtak a hajóból.

A hajó belső terének fűtését a dízelmotor kipufogó-hőjével, elektromos üzemnél pedig fűtőtesttel oldották meg, ugyanúgy mint az ételek melegítését. Az akkor használt ten- geralattjárókhoz képest is sokkal szűkösebb belő tér nagy pszichikai megterhelést rótt a személyzetre. A felderítését nehézzé tevő kis víz feletti mérete a hajóból történő kilátást is nagyon megnehezítette.

Egyik utolsó feladatuk 1945 áprilisában a szövetségesek által körülzárt Dünkirchen, még német kézen lévő támaszpontjának élelmiszerrel és lőszerrel való ellátása volt. Számos Seehund-ot a visszavonuló német csapatok süllyesztettek el, de kilenc darab átvészelte a háborút. Az elérhető példányokat a győztesek kipróbálták, a francia haditengerészet néhányat rendszeresített is. Megmaradt példányai napjainkban különböző német, amerikai és francia haditechnikai múzeumokban tekinthetők meg.