Joszif Visszarionovics Dzsugasvili egy részeges cipész és egy istenfélő grúz asszony gyermeke; mindketten jobbágy családból származtak. Joszif a harmadik fiuk volt, de az első, aki életben maradt. Vörös hajú, hímlőhelyes, 10 éves korában csaknem meghalt egy balesetben, bal keze részben megbénult. Ekkoriban a helyi iskola jó tanulója volt, de apja a tanulást nem tartotta sokra, azt akarta, hogy a fiának szakmája legyen. Anyja papi pályáról álmodozott, ami bizonyos társadalmi felemelkedést jelentett volna.

1890-ben meghalt az apja. Joszif 1894-ben Tbiliszibe utazott, ahol megkezdte tanulmányait a papi sze- mináriumban, de 1899 májusának végén, közel az iskola befejezéséhez, forradalmi tevékenysége miatt kizárták.

Ettől kezdve élete sztrájkok, tüntetések szervezésével, hazai és nemzetközi konferenciá- kon való részvétellel, a rendőrség előli bujkálással, börtönbüntetésekkel, száműzetésben töltött idővel telik, ahonnan megszökik, legyen az akár a sarkkör közelében is.

1906-ban feleségül veszi a grúz Katherina Svanidzét. Amikor Kátya — ahogy becézte — a következő évben, fél évvel fia, Jakov megszülése után tífuszban meghal, magába zárkó- zik, és átalakul a kíméletlen Sztálinná. Először 1903-ban tartóztatják le; a forradalom kitöréséig nyolcszor volt börtönben Bajlovban, száműzetésben Oroszország belsejében Szolvisegrodszkban, a szibériai Tomszkban, a Jenyiszej melletti Turukanszkban és Kurej- kában. Mindig megszökött. Büntették bankrablásért, sztrájkok, tüntetések szervezéséért.

1918-ban feleségül vette a nála 12 évvel fiatalabb Nágya Alilujeva-t, aki társa politikai tevékenységében, Vaszilij (szül. 1925-ben), és Szvetlána (szül. 1926-ban) anyja. (Megj.: 1932-ben Sztálin Nágyát öngyilkosságba hajszolta.)

Érdemeit elismerték a pártban, egyre fontosabb beosztásokba került, de csak 1921-ben jutott be a Központi Bizottságba. Ettől kezdve ellenfelei kiszorításán munkálkodott: 1923-ban eltávolítja Trockijt, 1926-27-ben leszámol a baloldallal, halálba kergetve Zinovjevet, Kamenyevet, Rakovszkijt és egy sor korábbi társát. 1929-ben a jobboldal került sorra, köztük Buharin, a „párt kedvenc gyermeke" — ahogy Lenin nevezte.

1930-ig Sztálin már eltávolította minden lehetséges vetélytársát, és elkezdte megrefor- málni az államot. Könyörtelen módszereket alkalmazott a falu kollektivizálása és az iparosítás során, amiért az emberek milliói fizettek életükkel börtönökben, táborokban, vagy az éhínség miatt. A bevezetett, egymást követő ötéves terveknek jólétet kellett volna biztosítaniuk, de a gyakorlat nem igazolta ezt.

Szovjetunióban ez a kollektivizálás, a lágerek és a társadalom radikális átalakításának korszaka, amelyben az ember már semmit sem jelentett. Létezése a párt szeszélyesen változó napi prioritásainak alárendelt, ezért került sor a tisztogatásokra, azok kegyetlen likvidálására, akik bármilyen módon veszélyeztethetnék a születőfélben lévő totalitárius államot, Sztálin államát. A társadalmi forradalom után politikai forradalom következett, és többé senki sem érezhette magát biztonságban, senki sem mert szembeszegülni Sztálin irányvonalával, hiszen bármiféle ellenállás a fizikai, vagy a — nem kevésbé rossz — társadalmi halálhoz vezetett.

A harmincas évek második fele a „párt lenini káderei" között — pl. a Vörös Hadsereg soraiban — végrehajtott könyörtelen tisztogatással telt el, az NKVD kezére adva a körü- lötte lévők feleségét, lányát, nővérét. A parancsnoki elitjétől megfosztott hadseregnek pedig azokra kellett támaszkodnia, akiknek cselekedetei és gondolatai mindenben megegyeztek Sztálin és a párt — ritkán megalapozott — irányvonalával.

Innentől a történet közismert: Sztálin a II. világháborút megelőző években — tartva a III. Birodalom egyre növekvő hatalmától — előbb az európai demokráciáknál keres szövet- ségeseket. A Nyugat vacillálása, illetve a müncheni konferencia, mégis a veszélyesebb ellenség, Hitler felé tereli, vele köt szövetséget — az 1939 augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop paktum megpecsételi Lengyelország sorsát.

1939 novemberében a Szovjetunió megtámadja Finnországot, ezzel megteszi első fegyveres lépését a II. világháborúban. Fordulatot jelent az események menetében, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadja korábbi szövetségesét. Az első sikerek után a németek kénytelenek visszavonulni a Szovjetunió területéről, a Vörös Hadsereg pedig 1945-ben csak Berlinben áll meg.

A győzelemért a Szovjetunió lakossága, sokmilliós veszteségekkel fizet, amit egyrészt a német pusztítás, másrészt a „szovjet népek atyjának" saját népét sem kímélő stratégiája okoz. Sztálin győzelmével Európa népei ugyan fölszabadulnak a hitlerizmus alól, de a szovjet megszállók világa sem sokkal jobb. A kommunista rendszer rablógazdálkodása, a nyugati demokráciákkal szembeni ellenségesség „hidegháborúhoz" vezet; ezzel a „vas- függöny” mögötti államok elszigetelődését és gazdasági lemaradását eredményezi.

Érdekes, hogy Sztálin politikáját nyugaton nem mindenki fogadta ellenségesen. Igaz, Sztálin igyekezett elfedni rendszerének valódi arcát, a Szovjetuniónak, mint a világot megrengetni képes, legyőzhetetlen országnak, a tettek és eszmék birodalmának képe Nyugaton máig is kísért. Ez végső soron a könyörtelen zsarnok, Sztálin műve, a haláltól rögeszmésen félő diktátoré, aki a névtelen tömegeket ugyanúgy pusztította, mint leg- közelebbi környezetét. Halála 1953. március 5-én következett be, amikor már folyt a soron következő — ezúttal antiszemita — tisztogatás, amelyet ő kezdeményezett. Sze- mélyének kultusza azonban, amit maga körül teremtett, még évekig tartott.

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili: Koba, Ivanovics, Sztálin. Ilyen neveken szerepelt életének különböző időszakaiban. Koba (Rendíthetetlen) Grúzia nemzeti hőse volt, aki hazája felszabadításáért harcolt. Az Ivanovics név álcázásul szolgált, amikor 1905-ben, Finnországban Tbiliszit képviselte a bolsevikok kongresszusán. Amikor 1913-ban bekerült a Központi Bizottságba, „acélember", Sztálin néven írta be magát a történelembe.