1942 nyarán, kora őszén elakadt a Dél-Oroszország ellen intézett német offenzíva, miután a Wehrmacht óriásit hibázva kétfelé osztotta a támadóéket. Végül nem érték el a Kaukázuson túli olajmezőket, és Sztálingrádnál sem sikerült áttörniük a szovjet védelmi vonalat.

A magyarok is hasonlóképpen jártak: a Donnál nem jutottak ki mindenütt a folyópartra, az ú.n. hídfőcsatákban ugyanis (1942. július 18. és szeptember 16. között) súlyos veszteségeket szenvedett a 2. magyar hadsereg. Ezek a hídfők, amelyeket a Don nyugati oldalán tudtak megtartani a szovjetek, később még nagy jelentőségre tesznek majd szert, mert megőrizték a lehetőséget arra, hogy a Vörös Hadsereg innen ellentámadást indítson.

Az 1942. február 24-én mozgósított hadsereg kiszállítása április 11-én kezdődött, és július 27-ig tartott, az első magyar kontingens 1942. július 7-én érte el a Dont, ahol védekező állásokba rendeződtek a Voronyezs és Pavlovszk között. A vasútvonalak végpontjától több magyar alakulatnak 100 km-t, sőt ennél is többet gyalogmenetben kellett megten- nie az arcvonal eléréséig. A magyar hadsereg a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alatt álló B hadseregcsoport alárendeltségében számos katlancsata után, 1942. augusztus 25-ére fejezte be felvonulását a Donhoz. A német parancsnokság a sztálingrádi front szárnybiztosítására helyezte el a 2. magyar hadsereget a Don folyása mentén, közel 200 kilométer hosszú védelmi vonalon. 

A magyar hadseregnek a Don nyugati, jobb partján, Voronyezstől délre védelemre kellett volna berendezkednie; bal szomszédja a német 2. hadsereg, jobb szomszédja az olasz 8. hadsereg volt. A három hadseregnek minél nagyobb szovjet erőt kellett lekötnie, hogy ezzel biztosítsa a Don alsó folyásánál harcoló, valamint a Kaukázus irányába törő német csapatokat. A magyar hadsereg azonban nem birtokolta hézagmentesen a Don jobb partját, mert itt több szovjet hídfőállás is volt, amelyeket súlyos harcok árán sem sikerült teljesen felszámolni, német segítséggel is csak részleges sikert tudtak kiharcolni.

A scsucsjei és a későbbi szovjet támadásban döntő szerepet játszó urivi hídfőállás végig szovjet kézben maradt. A magyar 2. hadsereg arcvonala — erejéhez képest — túlságosan kiterjedt volt, nem maradt erő a mélységi védelem kiépítésére; az arcvonal gyakorlatilag papírvékonyságú volt. Ráadásul, a nyári előrenyomulás során a magyar hadsereget ko- moly veszteségek érték, az utánpótlás/feltöltés pedig késlekedett.

Von Weichs vezérezredes (középen), a B hadseregcsoport parancsnoka Kovács Gyula vezérkari ezredessel, a 2. hadsereg vezérkari főnökével tart megbeszélést Kurszkhoz közeli törzsszállásán 1942. június 28-án.

Ezzel tisztában volt a hadseregparancsnok, Jány Gusztáv vezérezredes éppúgy, mint a hadsereg vezérkari főnöke, Kovács Gyula ezredes, majd vezérőrnagy, továbbá hadtest- és hadosztályparancsnokai is. Dálnoki Veress Lajos altábornagy, az 1. páncéloshadosztály parancsnoka a Donnál, baráti hangon fel is szólította Jányt:

10 hadosztállyal többet és 100 km-el rövidebb arcvonalat kérj Guszti, vagy mondj le! Én is követlek és a többi seregtestparancs-nokok is. Talán így felébrednek az otthoniak és a német hadvezetőség.

Jány visszatérő válasza: „Nem tehetem." (Megj.: Jány többször is követelte a német parancsnokságtól az arcvonal lerövidítését, minden eredmény nélkül.)

Magyar katonák tüzelőállásban egy 20 milliméteres páncéltörő puskával a Don mentén.

A harceszközökben és élőerőkben nyújtott segítség elégtelenségét a német vezetés úgy próbálta orvosolni, hogy parancsnokokat vezényelt a magyar hadsereghez. Így jelentke- zett augusztus 26-án Jány alekszejevkai törzsszállásán Willibald von Langermann und Erlenkamp, a német XXIV. páncéloshadtestet vezénylő tábornoka. Az ekkor 52 éves von Langermann a lovasságtól került a páncélosokhoz, előbb gyalogoshadosztályokat veze- tett, majd páncéloshadosztályt, 1942. január 8-tól pedig hadtestet.

A magyar hadsereghez azonban csapatok nélkül érkezett; a német vezetés nyilván úgy vélte, hogy a kiváló páncélos tábornok hírében álló Langermann a magyar hadseregnek alárendelt német csapatok élén a magyar 1. páncéloshadosztály bevetésével megoldja azt, ami a magyaroknak eddig nem sikerült. Feladata a jobb parti szovjet hídfők, előbb a korotojaki, majd az uriv-sztorozsevojei elfoglalása lett volna.

36M 8 cm-es aknavető a doni arcvonalon 1942 augusztusában.

Az augusztus végi, szeptember eleji harcoknak — ismét csak jelentős véráldozatok árán — egyetlen kézzelfogható eredménye lett, a korotojaki szovjet hídfőállás felszámolása. A többi magyar-német támadás sikertelen maradt, és szeptember közepétől fel is hagytak a csak veszteségekkel járó próbálkozásokkal, és elkezdtek védelemre berendezkedni a csapatok — több helyen előnytelen állásokban. Így például Urivnál, ahol az ellenség beláthatott a mögöttes magyar állásokba, figyelhette az utakat, és meglepetésszerű támadásokat indíthatott.

A szovjetek persze nemcsak nézték a magyarok állásait és a bennük folyó tevékenységet, hanem rendszeresen lőtték is az állásokat és a járműveket. Így esett el október 3-án von Langermann tábornok az autóját ért aknagránáttól, már forrás szerint páncéltörő ágyú lövedékétől, két magyar tiszttel, Nagy Géza ezredessel, a 20. könnyűhadosztály parancs- nokával, és Mike József ezredessel, a 14. honvéd gyalogosezred parancsnokával együtt.

Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke 1942. szeptember elején egy 2. hadseregbeli alakulatnál tart szemlét.

A hazai ígéretekkel ellentétben 1942 őszén kiderült, hogy a magyar 2. hadsereg az év vége előtt nem térhet haza, ott tartózkodásuk belenyúlik a télbe. Kérdés, hogy mennyire volt erre felkészülve ez a hadsereg, és milyen esélye volt. A magasabb rangú parancs- nokok tisztában voltak azzal — és Szombathelyi vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke is elismerte a hadseregnél tett látogatása után a Legfelső Honvédelmi Tanács (LHT) előtt október 8-i beszámolójában —, hogy a hadsereg gyakorlatilag csak „folyammegfigyelés- re" képes, folyamvédelemre, komolyabb szovjet támadás visszaverésére nem.

Arról azonban Szombathelyi nem beszélt, és a hadsereg sem készült fel rá, hogy mi lenne a „megfigyelő" hadsereg teendője szovjet támadás esetén. Beszámolójában ábrándokat kergetett, kijelentve, hogy „a tél folyamán nem kell nagyobb veszteségekkel számolnunk". (Megj.: Egyszerűen érthetetlen, hogy az egyik legképzettebb magyar tábornok, a hadtör- ténelemben jártas, ezt a tárgyat a Hadiakadémián is tanító Szombathelyi hogyan és mi alapján juthatott erre a következtetésre…)

Magyar légvédelmi egység a Donnál.

A német véderő fennmaradt irataiból tudjuk, hogy Hitler viszont számolt a téllel, és még a nyár vége előtt megparancsolta a téli állások kiépítését, október 14-i parancsában kije- lölte a „végleges téli állás" vonalát a magyar hadseregnek az arcvonalban. Ez a parancs azonban ugyanúgy végrehajthatatlannak bizonyult, mint az ugyancsak általa kiadott parancsok a magyar 2. hadsereg német kötelékekkel való megerősítésére. Az orosz tél elviselésére a magyar katonáknak különleges téli felszerelésre lett volna szükségük, hogy elviselhessék a -30-40°-os hideget. Amit ugyan elindítottak a hátországból, de az a vasúti szállítás elégtelensége miatt csak részben jutott el a hadsereghez, és ami kiérkezett, azt takarékosságból(!) a raktárakban tartották, majd a visszavonuláskor vagy fölgyújtották, vagy a szovjetek zsákmánya lett.

A szovjet főparancsnokság a magyar 2. hadsereg elleni támadást a Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy — 1955-től a Szovjetunió marsallja — vezette 40. hadseregre bízta. 1943. január 12-én az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva a Vörös Hadsereg áttörte a magyar vonalat és 8-12 kilométer mélyen hatolt előre. A siker láttán Moszkalenko másnap, január 13-án harcba vetette fő erőit, és január 14-én a scsucsjei hídfőből kiindulva délen 50 kilométer szélességben és 17 km mélységben áttörték a védelmet. (Megj.: A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomáso- zó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv ragaszkodott a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna.)

Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-én — miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt — a később szovjet fogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest maradéka azonban csak február 2–4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből.

Rövid pihenő a 37M 10,5 cm-es könnyűtarack lövegtalpán, 1943. január 16-án.

Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt január 24-i hadparan- csának megfogalmazására: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés — esküjéhez és kötelességéhez hű — ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A katonákat gyávasággal vádolta és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs azonban akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek és he- lyettesítette újjal. A hadsereg megmaradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Horthy 1943. augusztus 5-én Jányt felmentette parancsnoki tisztéből. 

A 2. magyar hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma mintegy 125-130 ezer (pontosabb becslés szerint 128 ezer) főre tehető. Közülük 49-50 ezren estek el, és csaknem ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma pedig 27-28 ezerre tehető. Közülük kevesen térhettek vissza, a legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.

Jány Gusztávot 1947 októberében a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.