Az Egyesült Államok főügyésze, Robert Jackson 1945. november 20-án nyitotta meg a náci vezetők perét a nürnbergi Igazságügyi Palotában. A III. Birodalom huszonkét vezetője fölötti ítélkezés 315 napig tartott; az észak-bajorországi város, a nemzetiszocializmus bölcsője egyben bukása színterévé és jelképévé is vált. A nürnbergi, és a többi per pontot tett a náci vezetők tevékenységére, és jelképesen is igazságot szolgáltatott a hitlerizmus áldozataink.

1945. november 20-án 10 órakor a nürnbergi Igazságügyi Palota nagytermébe — amely épen maradt a bombázások után, miközben a város 80 %-a elpusztult — helyetteseivel együtt bevonult a szövetségesek által kijelölt négy bíró. Az elnök Lord Geofrey Lawrence Nagy-Britanniát képviselte, az Egyesült Államok képviselője Francis Biddle, a Szovjetunióé Nyikicsenko tábornok, Franciaországé pedig Donnedieu de Vabres professzor volt. Rajtuk kívül ott voltak a vádlók; az amerikai Jackson, az orosz Rugyenko, a brit Shawcross, és a francia Menthon.

Az Igazságügyi Palota (mögötte a börtönépületek)

A náci rezsim legfelső vezetése került a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé. Néhány adat jól mutatja a per példátlan méreteit: 403 nyilvános ülést tartottak, a vád 2630 dokumentumot mutatott be, a védelem 2700-at. A törvényszék 240 vallomást hallgatott meg, valamint megismerkedett 300 000 eskü alatt tett nyilatkozattal, a tanácskozások során elhangzott nyilatkozatokat 24 km hosszú magnószalagra, és 7000 lemezre vették fel. (A pert angol, francia, német és orosz nyelven folytatták le.) A vádlottak, akik számát szándékosan korlátozták, hogy a per zökkenőmentesen folyhasson, a III. Birodalom tevékenységi körének fő irányait és szervezeteit képviselték.

Hiányzott azonban a vádlottak padjáról a náci Németország néhány meghatározó szemé- lyisége. A propagandafőnök Goebbels Hitlerrel együtt öngyilkosságot követett el a Berlin elestét megelőző órákban; Robert Ley, a Német Munkafront vezetője felakasztotta magát cellájában; Bormannak, a birodalmi kancellária főnökének sikerült nyomtalanul eltűnnie; Himmler, a zsidók kiirtásának fő felelőse, öngyilkosságot követett el amikor egy brit járőr letartóztatta. Gustav Krupp-ot pedig túl idősnek ítélték ahhoz, hogy bíróság elé állítsák.

A vádlottak

Az ítélőszék előtt álló legmagasabb rangú személy tehát Göring, birodalmi marsall volt. Rudolf Hess is a birodalom kormányát képviselte, valamivel alacsonyabb szinten. A hitleri diplomácia képviselői a külügyminiszterek: Neurath és von Ribbentrop, az alkancellár, majd követ; von Papen. Keitel tábornagy és Jodl vezérezredes, valamint Raeder és Dönitz tengernagy a szárazföldi erők és a haditengerészet magas rangú vezetői. Frick, a belügy- miniszter, majd Cseh- és Morvaország helytartója a közigazgatást képviselte, a gazdasági miniszter Schlacht és Funk a pénzügyeket és a bankszakmát, a Biztonsági Hivatal [RSHA] vezetője, Kaltenbrunner a rendőrséget, a kormányzó Frank és Seyss-Inquart a tartományi igazgatást. A vádlottak padjára került még a Hitlerjugend vezetője, von Schirach, és az ideológusok: Streicher, Fritsche és Rosenberg, valamint a hadsereg fegyverkezéséért és a kényszermunkáért felelős Speer és Sauckel.

A vádakat a vádirat négy fő pontban fogalmazta meg: béke elleni merénylet és katonai agresszió, háborús gyilkosságok, emberiség elleni bűntettek, a fenti tettek bármelyiké- nek elkövetése céljából szőtt összeesküvés, illetve tervezés. Az emberiség elleni bűntett fogalmának bevezetése — ez a fogalom korábban nem szerepelt a jogban — bizonyítja, hogy a közvélemény ráébredt, a nácik addig példátlan tetteket követtek el. Definíciója: „gyilkosság, kiirtás, deportálás és minden más embertelen cselekedet, amelyet civil lakosság ellen követtek el a háború előtt, vagy a háború alatt, valamint faji, vallási indítékból végre- hajtott üldözések attól függetlenül, hogy e cselekedetek vagy üldöztetések megsértették-e annak az országnak a belső jogrendjét, amelyben elkövették őket".

A Katonai Törvényszék amerikai főügyésze, Robert H. Jackson

A kihallgatások tíz hónapig tartottak. A per első négy hónapja a vád tanúinak meghallga- tásával telt el, amikor az ügyészek rekonstruálták a nácizmus történetét. Az egyenleg: Hitler hatalomra jutásától kezdve 1945-ig a németek 34 nemzetközi egyezményt szegtek meg. Kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a nácik egyik elsődleges célja az „élettér" (Lebensraum) megszerzése volt. A „szervezett összeesküvés" időszaka 25 évet fogott át az NSDAP megalakulásától a háború befejeztéig. A vád felölelte a nemzetiszocialista párt hatalomátvételét, a terrort, az üldöztetéseket, a faji ideológiát, Németország felfegyver- zését, az Anschlusst, Csehszlovákia feldarabolását, Lengyelország, és tíz másik európai ország elleni fegyveres agressziót.

A nácik tettei közvetlenül vezetett az európai béke elleni merénylethez, amiből a háborús bűnök és emberiség elleni bűntettek következtek. A nemzetiszocialista párt hatalomátvé- telének támogatását, a német befolyás európai terjesztését, a III. Birodalom gazdasági, politikai és katonai dominanciájának elősegítését bűnrészességnek tekintették. A brit tör- vényhozásból eredő klauzula alapján a vádlók a nácik által elkövetett minden gaztettben való részvétellel megvádolhatták a vádlottakat attól függetlenül, hogy a nekik tulajdoní- tott tettek korábbiak, vagy későbbiek, mint azok végrehajtásában játszott szerepük. Épp ezért, a fenti cikkely értelmében Franz von Papen, volt kancellár, törökországi és ausztriai követ, valamint Hjalmar Schacht gazdasági miniszter és a Reichsbank elnöke — egyikük sem kormánytag —, a többiekkel együtt bíróság elé került.

Sir Hartley Shawcross, a brit főügyész

Érdemes fölidézni a dokumentumok alapján, hogy a III. Birodalom milyen mértékben szipolyozta ki Európát. Aranyat, devizát, termelőeszközöket, járműveket koboztak el, európai múzeumok százaiból és a zsidó magángyűjtemények ezreiből több tízezer műalkotást raboltak el. A német gazdaság érdekében Sauckel foglalkoztatási szolgálatán keresztül a megszállt országok lakosait — nyolcmillió embert — kényszermunkára küld- ték. Férfiak és nők díjazás nélkül végeztek közmunkát a birodalom bányáiban, gyáraiban és mezőgazdasági üzemeiben. További négymillió hadifoglyot, megszegve a nemzetközi egyezményeket aknaszedésre és sáncmunkára használtak.

A béke elleni bűntények és a háború kirobbantása képezték a vád következő pontjait. A vádlottaknak feltett kérdések a Rajna-vidék újrafelfegyverezésére, Cseh- és Morvaország megszállására, a háború kitöréséhez vezető cselekedetekre vonatkoztak. Azonban a Lengyelországra és az 1939. szeptember 1-i támadásra vonatkozó viták már a nürnbergi bíróság korlátaira is rámutattak. Azt bizonyítván, hogy a háború kitöréséért Sztálint is felelősség terheli, Hess ügyvéde, dr. Seidl fölfedte azt a titkos dokumentumot, amely a Ribbentrop-Molotov paktum részeként Lengyelországnak a két nagyhatalom közötti területi felosztására vonatkozott.

Roman A. Rugyenko, szovjet ügyész

A szovjet ügyészek határozottan tiltakoztak az ellen, hogy ez a dokumentum terhelő bizonyíték legyen, sőt hogy akár csak meg is említsék a per hivatalos jegyzőkönyvében, mert az így bizonyosan megjelent volna a sajtóban is. Rugyenko tábornok kijelentette:

Ügyész úr, nem tudtam erről a dokumentumról, és hivatalosan tiltakozom a perben való fölolvasása ellen. Nem tudom, hogy milyen titkokra és titkos megállapodásokra hivatkozik az ügyvéd, és hogy milyen bizonyítékok támasztják alá nyilatkozatát. Kijelentem, hogy ezek minden alapot nélkülöznek. Ezért kérem a bíróságot, hogy ne egyezzen bele a fölolvasásukba.

A paktum német aláírója, Ribbentrop nyilatkozata azonban igazolta a dokumentum létezését. A szovjet fél kifogásai ellenére napirendre került és bekerült a bírósági ülés jegyzőkönyvébe. Így szerzett tudomást a világ Hitler és Sztálin lengyelországi agresszió idején ápolt kapcsolatáról. Azonban ez nem befolyásolta az ülések további menetét.

Joachim von Ribbentrop a tanuk padján

A harmadik vádpont — a háborús bűnök — már szabályszerűbb volt. A vád az 1899-es és 1907-es Hágai Egyezmény bevezetőjén alapult: „A lakosság és a harcolók az emberi jogok azon elveinek védelme alatt maradnak, amelyeket a civilizált népek az emberi jogokról és a közvélemény követelményeiről kötöttek". Keitelnek többek között felelnie kellett azért, hogy aláírta az „Éjszaka és köd" dekrétumot, amely a megszállt országok ellenzékének kiikta- tását tartalmazta. Raedert azzal vádolták, hogy 1942 októberében ő továbbította Hitler parancsát szövetséges kommandók tagjainak kivégzésére. Ebben az összefüggésben érintették Katyn ügyét is: a Szovjetunió mindent megtett azért, hogy a lengyel elit ellen elkövetett gyilkosságokat a németekre hárítsa. De a védelem tanúi cáfolták a szovjet vádakat, így végül Katyn ügyét kihúzták a vádiratból ugyanazoknak a javaslatára, akik ezzel a III. Birodalmat akarták vádolni.

A vád utolsó pontja (emberiség elleni bűntettek és a „zsidókérdés végleges megoldása") merőben megváltoztatta a per jellegét. Megváltozott a vádlottak és vádlók viszonya: Göring például — bár a Hitler 1933-as hatalomátvételében és a háború előkészítésében való részvétel vádja ellen nem tiltakozott, továbbá nem tagadta le a „kristályéjszakát" és a nürnbergi törvényeket sem — a haláltáborokban végrehajtott tömeggyilkosságokban való részvétel vádját igyekezett Himmlerre, Goebbelsre és Hitlerre hárítani. Kétségbe- vonta a vallomások valódiságát és a bizonyítékok hitelességét.

Hermann Göring és Rudolf Hess

A zsidók kiirtása tárgyában folytatott bírósági ülést a vádlók, és a vádlottak is nehezen viselték. A koncentrációs táborokról szóló film bemutatása közben Dönitz tengernagy nem tudta visszafogni magát, és ezt mondta: „ez borzalmas, borzalmas". Frank idegroha- mot kapott, és ezt kiabálta a végén: „Még ezer év múlva sem fogják elfelejteni a németek gyilkosságait!" A vádlottak többsége azonban apatikus ember benyomását keltette; csak Schirach és Speer vállalta részben a felelősséget. Göring igazi színjátékot játszott — élénk színű kendőt lobogtatott, a mellét verté, nevetésben tört ki és tüntetően ásítozott. Az egyik bírósági hivatalnok így emlékezik vissza rá: „Sátáni alak állt előttünk, aki ügyes, fürge észjárású, képmutató és gátlástalan".

A bírósági ülések utolsó hónapját a III. Birodalom legfőbb közigazgatási és katonai hiva- talainak szentelték: a kormánynak, a pártvezetésnek, SS-nek, Gestapónak, a Wehrmacht főparancsnokságának. Az elsőket bűnösöknek találták, de a háborús felelősség eltérő értelmezése következtében nem nyilvánították bűnösnek egészben véve a német kor- mányt, a hadsereg vezérkarát és főparancsnokságát.

A bírói tanács az október elsejei ítélethirdetés közben

Az ítélethozatalra 1946. szeptember 30-án került sor. Papent, Fritschet és Schachtot felmentették, Hess, Frank és Raeder életfogytiglant, Speer és Schirach 20 évet, Neurath 15 évet, Dönitz pedig 10 évi börtönbüntetést kapott. A többieket, 12 háborús főbűnöst — Hermann Göringet, Joachim von Ribbentropot, Wilhelm Keitelt, Alfred Jodlt, Wilhelm Fricket, Ernst Kaltenbrunnert, Alfred Rosenberget, Hans Frankot, Fritz Sauckelt és Arthur Seyss-Inquartot, Julius Streichert, Martin Bormannt távollétében — kötél általi halálra ítélték (Göring az utolsó pillanatban öngyilkos lett). A kegyelmi kérvények elutasítása után az ítéleteket 1946. október 16-ra virradóan a nürnbergi fegyházban végrehajtották.

A per során az agressziót a történelemben először minősítették a "legsúlyosabb háborús bűncselekménynek". Az ENSZ-közgyűlés 1946 decemberében hozott egyik határozatában jóváhagyta a nürnbergi eljárás elveit, azokat a nemzetközi jog elveinek szintjére emelte.

*

A per elfogulatlanságát már az ítélet kihirdetése napján és később is megkérdőjelezték. Kardos Gábor nemzetközi jogász egyik elemzésében rámutatott, hogy Nürnbergben "a győztesek szándéka a vesztesek háborús bűnöseinek felelősségre vonása volt": semleges országok polgárait nem vonták be az eljáró nemzetközi törvényszék munkájába, néhány szövetséges katonai vezetőt pedig legalább jelképesen saját országa hadbíróságának kellett volna perbe vonnia. Az angolszász légierő nyilvánvalóan súlyosan megsértette "a háború szokásait és törvényeit" a Hamburg és Drezda elleni légitámadásokkal, a Katyn környékén elkövetett tömeggyilkosságot pedig szovjet részről csak a Gorbacsov-korszakban ismerték el. Lord Hartley Shawcross, a brit államügyész „Nümberg, vagyis a győztesek igazsága" című könyvének előszavában ezeket a kérdéseket teszi fel: Vajon a nürnbergi per valóban a győztesek igazságosságának megnyilvánulása volt? Vagy inkább az erősebb joga a gyengébb fölött? Kérdései kétségtelenül megalapozottak és messze túllépnek az igazságszolgáltatás keretein és kompetenciáján.