Közeleg a karácsony, ahogy tette ezt 1944-ben is – a háború ötödik esztendejében. 1944. december elején a szövetségesek legfőbb vezérkara Maastrichban haditanácsot tartott, ahol megfogalmazták a küszöbön álló hadjárat végső fázisát, Németország leverésének utolsó etapját. A hangulat bizakodó, kimondottan vidám volt; a szárazföldön minden a legnagyobb rendben levőnek látszott. December 15-én Montgomery azt mondta Eisenhowernek, hogy szeretne hazamenni karácsonyra, és a következő napon kijelentette a katonáinak: "Az ellenség jelenleg minden fronton védekező hadviselést folytat, és olyan a helyzete, hogy nem is indíthat nagyszabású támadó hadműveleteket." Montgomery tévedett. Méghozzá nagyot.

Még aznap délelőtt a németek elindítottak egy olyan offenzívát, amely a teljes szövet- séges frontvonal szétzilálásával fenyegetett. Ez a decemberi offenzíva volt Hitler utolsó ihletett stratégiai húzása. Hitler külsőleg úgy festett, mint aki már meg is halt. A bal fele megbénult, a szeme fátyolos volt, lassan, csoszogva járt, és csak az egyre nagyobb gyógyszeradagok tartották benne a lelket. De megmaradt a vasakarat. Akik letörten mentek be hozzá, lelkesülten jöttek ki. Még mindig a merész húzások embere volt, aki bízott abban, hogy találékonysága kompenzálja a materiális gyöngeséget. Így tehát december 12-én Hitler haditanácsot tartott.

Hitler már 1944 szeptemberében felvetette egy jelentős nyugati ellentámadás ötletét.

A Rajnai őrség (Wacht am Rhein) fedőnevű terv, amelyet a Führer előadott, nem keveseb- bet tartalmazott – a rossz időjárási viszonyokat kihasználva, amelyek megbénították a szövetséges légierőt – mint egy új támadást az Ardenneken keresztül, előrenyomulni Antwerpenig, a brit csapatokat elválasztani az amerikaiaktól, és megsemmisíteni a Montgomery vezetésével Hollandiába benyomult közel 30 brit hadosztályt, majd a még rendelkezésre álló erők egyesítésével a veszélyeztetett keleti és délkeleti front tehermen- tesítése. A tábornokok közölték Hitlerrel, hogy egy offenzíva meghaladja Németország erejét. Hitler így válaszolt: "A védekező harc csak halogatná a döntést, de nem változtatná meg az általános helyzetet... Ha Németország képes néhány súlyos csapást mérni, ez a mes- terséges szövetség mennydörgő robajjal összeomlik majd. Fölébe kerekedünk a sorsunknak, úgy bizony!"

Hitlert nem lehetett lebeszélni tervéről, pedig a német hadsereg ekkor már súlyos létszám- és utánpótlásgondokkal küzdött.

A terv szerint két páncélos hadsereg – északon a 6. SS, délen az 5. Wehrmacht – méri a főcsapást, a kisegítő csapást pedig a 7. tábori hadsereg egységei hajtják majd végre. Hitler ígéretet tett arra, hogy minden utánpótlást megkapnak majd, és biztosította őket, hogy a rossz időjárás – amelyet meteorológusai jósoltak – segíteni fogja a hadművelete- ket. Ezután kiosztották számukra a Hitler által is felolvasott direktívákat, amelyre nagy fekete betűkkel rá volt nyomva: "Nem változtatható meg!"

1944. december 16-án hajnali fél 6-kor 2000 ágyú nyitott tüzet az amerikai állásokra. A heves tüzérségi előkészítést követően megindultak a páncélosok. Az Our folyó szakaszán 30 kilométer hosszúságban elnyúlt 28. amerikai hadosztályt valósággal elsöpörték a német csapatok. Manteuffel 5. páncélos hadserege megállás nélkül tőrt előre.

Előrenyomuló SS-alakulatok december 16-án. A havazás pár nap múlva kezdődött.

A 6. SS-páncélos hadosztály csapása azonban nem tudott ilyen teret nyerni, mert a 4. amerikai hadosztály a végsőkig kitartott. Az amerikai hadseregcsoport-parancsnok, Bradley először arra következtetésre jutott, hogy ez egy "elterelő célzatú támadás, amely- nek célja, hogy megállítsa Patton 3. hadseregének előnyomulását a Saar felé". Mindazonáltal úgy döntött, hogy a térségbe irányítja a 7. és a 10. páncélos hadosztályt. Ekkorra azonban a 6. SS-páncélos hadsereg már 25 kilométerre behatolt Belgiumba. Éjszaka, amikor Peiper erőteljes harccsoportja elérte Stavelot helységet, mindössze 14 kilométerre volt Spaa-tól, az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától, és még közelebb volt két hatalmas üzemanyag raktárhoz, ahol több mint 3 millió gallon üzemanyag volt felhalmozva, amire a németeknek égető szükségük volt.

A többi német támadó csoport azonban a növekvő amerikai ellenállas matt megtorpant. A Hitlerjugend hadosztály elkeseredett és időigényes helyi harcokba bonyolódott, a St. Vith felé vezető utat pedig már lezárta az időben beérkező 7. amerikai páncélos hadosz- tály. Bayerlein Panzer Lehr hadosztálya délen ért el mély betörést, és Bastogne városa alá érkezett. A várost ekkorra azonban az amerikaiak már megerősítették. Nemcsak a 7. páncélos hadosztály harckocsijai védték, hanem az éjszaka folyamán beérkezett híres "Vijjogó Sasok", a 101. ejtőernyős hadosztály katonái is. Manteuffel erőket hagyott hátra Bastogne ostromára, és a várost megkerülve tovább tört előre.

A 116. német páncéloshadosztály Sd.Kfz. 251-ese St. Vith térségében.

Nagy volt a zavar és a bizonytalanság az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásán. 18-án este Hodges tábornok elismerte, hogy "az ellenséges, arcvonalat nem lehet pontosan meghatá- rozni, minthogy a front mozog, és az egész helyzet valahogy sötét". Bradleyt csak a harmadik napon riasztotta meg a helyzet eléggé ahhoz, hogy leállítsa a 3. hadsereg Saar-vidék elle- ni támadásának előkészületeit, és utasította Pattont, hogy avatkozzon be. Patton ezúttal nem okoskodott, hanem azonnal útnak indított három hadosztályt a veszélyeztetett tér- ségbe.

Ennek ellenére Manteuffel csapatai már a Mause felé nyomultak előre és valószínűnek látszott, hogy 24 órán belül elérik a folyót. A II. SS-páncélos hadosztály bevetésével észa- kon is sikerült az áttörés, az 1. amerikai hadsereg egységei rendezetlenül vonultak vissza; Hodges Spaaból az utolsó pillanatban helyezte hátra harcálláspontját Liegébe, így éppen hogy elkerülte, hogy egész törzsével Peiper fogságába essen. Az amerikaiaknak két reménysége maradt: Bastogne még kitartott, és Peiper a gyors előretörés következtében nem fedezte fel a hatalmas üzemanyag raktárat, ami mellett elhaladt, és amit most a visszavonuló amerikaiak felgyújtottak.

A  nyugati front szövetséges parancsnokai december 19-én Verdunben: Eisenhower (középen), Patton (jobbra) és Bradley (balra).

A német előretörés megrettentette Eisenhower főparancsnokot is, aki Verdunból szintén hátrahelyezte harcálláspontját Versaillesbe. Ide rendelte aztán hadseregparancsnokait, és itt tette azt a megdöbbentő, és nagy felháborodást keltő kijelentését, hogy az arden- nesi hadműveletek irányítását átadja Montgomerynek. Ez a változtatás az utolsó percben történt, mert a csata irányítása már kicsúszott az amerikaiak kezéből: a német támadás északi és déli peremétől eltekintve, sehol sem volt összefüggő arcvonal, és az 1. amerikai hadsereg hadműveletei különálló késleltető akciók sorozatává vált. Bradley ellenintézke- déseinek üteme messze elmaradt a csata kifejlődésének sebessége mögött.

Montgomery miután átvette a főparancsnokságot, egy amerikai vezérkari tiszt szerint "úgy rontott be Hodges főhadiszállására, mint Krisztus, amikor megtisztította a kufároktól a templomot". Ellenintézkedései gyorsak és hatékonyak voltak, azonnal harcbavetette az eddig tartalékban lévő XVIII. deszant hadtestet, amelynek parancsnoka, az agresszív Ridgway nem ismert lehetetlent. A hadtest Peiper harccsoportja mögött ért földet, és ezzel elvágta a német éket Dietrich hadseregétől. Montgomery ezután azonnal erősítést küldött Bastogne és St. Vith védőinek, azzal, hogy a két helység között állítsák helyre az arcvonalat.

Az 1. gyaloghadosztály katonái egy 57 mm-es páncéltörő ágyúval.

Miután Peipert elvágták és üzemanyaga, valamint lőszere elfogyott, kénytelen volt megállni. Az amerikaiak így fellélegezhettek, de helyzetük továbbra sem volt rózsás. Dietrich a Peiper-féle harccsoport felmentésére bevetette a teljes II. SS-páncélos had- osztályt. A németek ugyan nem nyertek tért, de a védelemben hat amerikai hadosztály színe-java veszett el. Bár az amerikai védelem megerősödése délen is érezhető volt, Manteuffel 5. páncélos hadserege tovább nyomult előre, és Tigris páncélosai december 23-án este már csak 4 mérföldnyire voltak Dinantól.

Montgomery azonban nem vesztette el a fejét, megerősítette a Mause, a Namur és a Dinant hídjait, és az amerikaiak tiltakozása ellenére visszavonulást rendelt el St. With térségében, átadva ezzel a várost a németeknek, de megmentve az oda beszorult jelen- tős erőket. A helyzet kezdett kiegyenlítődni. Patton hadosztályai beérkezték, Bastogne még mindig tartotta magát, a német üzemanyag pedig minden szektorban vészesen fogyóban volt. Ráadásul a köd, amely olyan nagy segítséget nyújtott az első héten a németeknek, hirtelen felszállt. December 24-én kitisztult az idő, és a szövetségesek repülőgépei súlyos pusztítást vittek véghez a német harckocsik között. Két nap múlva Patton fölmentette Bastogne-t.

Elhagyott Királytigris valahol Belgiumban. 

Ezzel a német siker lehetősége semmivé lett. Hitler nyakasságának köszönhetően azon- ban még két hétig eltartott a küzdelem. A németek gyakorlatilag minden harckocsijukat elveszítették. Az amerikaiak ugyan többet veszítettek, de ők pótolni tudták veszteségei- ket, a németek viszont nem. Ez volt Hitler utolsó hazárd vállalkozása – jó elképzelés, de kivihetetlen. A háború istene nem az észt szereti, hanem a jó nagy hadseregeket.

A csatákban az amerikaiak mintegy 80 ezer, a britek 1400, a németek 60-100 ezer embert vesztettek (beleértve a sebesülteket, eltűnteket és hadifoglyokat is). A halottak száma összesen mintegy 25 ezerre tehető, mindkét oldalon 800-800 tankot lőttek ki.

Az amerikai ellentámadás az Ardennekben

Volt egy mellékhatása is az ardenneki offenzívának. A németek elterelő hadműveleteként 1945 januárjának első napjaiban támadást indítottak Strasbourg irányában. Eisenhower, akinek az Ardennekben volt szüksége a csapataira, parancsot adott, hogy hagyják el a várost. De Gaulle éktelen haragra gerjedt, és a francia parancsnoknak megtiltotta, hogy visszavonuljon. Strasbourgot sikeresen megvédték. Eisenhower és De Gaulle között úgy ahogy helyreállt a béke. De ez intő jele volt annak, hogy a szövetségesek közötti ellenté- tek bizony ott lesznek a gondok sorában a győzelem évében.

Az előrenyomuló SS-alakulatok több helyen is követtek el atrocitásokat hadifoglyokkal, illetve civilekkel szemben, többek között Büllingennél és Ligneuville-ben. A legismertebb eset Baugnez és Malmédy mellett történt, ahol egy mezőre kiterelt 113 amerikai fogolyra, máig nem egyértelmű okból tüzet nyitottak az őket őrző SS-ek. Nyolcvannégyen lelték ott halálukat, de több tucatnyi katonának sikerült megszöknie és másnap már futótűzként terjedt a hír, amely az amerikai harci kedvet igencsak fokozta. Mindennek következtében viszont amerikai oldalon is megszaporodtak az atrocitások: 1945. január 1-jén Chenogne mellett 60 német foglyot géppuskáztak le.