Még folytak a súlyos védelmi harcok Moszkva alatt, de az idő már változást érlelt. Öthónapnyi védelmi harc s visszavonulás után a Vörös Hadsereg – most első ízben – nagy ellentámadásra készült. Georgij Zsukov és vezérkara befejezte a szovjet főváros tehermentesítésére tervezett ellentámadás előkészületeit. A pihent és a téli viszonyokon edződött szibériai hadosztályokkal megerősített támadócsoport katonáit jól felszerelték a farkasordító hideg ellen – a hőmérő 1941. december 5-én mínusz 36 Celsius fokot mutatott.

A kijevi környéki harcok befejeztével Hitler és a német vezetés úgy vélte, hogy a "Barbarossa" céljait – Leningrád, Moszkva és a Kaukázus elfoglalását – még az év vége előtt sikerül elérni. Megkezdték az előkészületeket a Tájfun-hadműveletre, a Moszkva elleni támadására.

Rommel Észak-Afrikába küldését követően Hitler 1941. június 21-én kijelentette Mussolininek: "Az Egyiptom elleni támadás őszig lehetetlen." Másnap hajnalban pedig elindította a világ történelmének legnagyobb méretű offenzíváját a Szovjetunió ellen, melynek célja a szovjet állam megsemmisítése, a „keleti német élettér” elfoglalása volt, messze egészen az Urálig.

Térjünk most vissza egy röpke pillanatra a Rommel érkezése előtti időkhöz: 1940. június 10-én Olaszország belép a III. Birodalom Franciaország, Nagy-Britannia ellen folytatott háborújába. Ettől kezdve Angliának helyt kell állnia a Földközi-tenger partjain nyitott másik fronton is.

A levegőből térjünk most vissza a földre; Jugoszlávia, Görögország és Kréta elfoglalása után (közben), nézzük mi történt Észak- Afrikában, ahol a britek még 1940-ben kiverték az olaszokat Líbia keleti feléből, és már Tripolit fenyegették. 1941 januárjában az olaszokat üldözve Bardíát és Tobrukot is elfoglalták. Az olaszok 130 000 embert elveszítve, február 8-án El-Agheiláig vonultak vissza. Ekkor az angolok leálltak, csapataik egy jó részét Görögországba dobták át. 

A háború kezdete óta minden új repülőgépmodell gyorsabb az elődeinél. Az alkalmazott technológia azonban határt szab a sebesség növelésének, és új megoldásokra ösztönzi a tervezőket. 1943-ra már csaknem minden vadászgép csúcssebessége megközelítette a 700 km/h-t. A brit Spitfire MK XIV 721 km/h, az amerikai Mustang P-51D 698 km/h, a német Messerschmit Bf 109K-4 710 km/h-t ért el.

Vacilláltunk, hogy a szovjet világháborús vadászgépeket bemutató sorozat befejező részeként érdemes e feltenni egy rövid ismertetőt erről a maga idejében korszakalkotó, de a II. világhá- ború idejére már alaposan elavult vadászgépről. Aztán végül úgy döntöttünk, hogy igen.

A MiG-1 volt a később világhírűvé vált tervezőpáros, Artyom Ivanovics Mikojan és Mihail Joszipovics Gurjevics első vadászgéptípusa. A két kiváló szakember 1938-ban kezdett együtt dolgozni, és mind a mai napig a MiG típusnév a legjobb orosz vadászgépeket jelzi – a kezdetek azonban korántsem voltak ilyen fényesek. Sőt.

1893. december 26-án született jó­módú paraszt családban. Nem csak a kínai kommunista fordulat vezetőjeként, hanem az állampolgár minden lépését meg­határozó rendszer jelképeként került a történe- lembe. Tanítói képesítést szerzett; a kommunista mozgalommal az I. világhábo­rú (és a Kínával határos Oroszországban zajló forradalom) idején került kapcsolatba. 1921-ben ott volt a Kínai Kommunista Párt alapítói között, két évvel később a Közpon­ti Bizottság és a Politikai Bizottság tagja lett. 1924-től a Központi Bizottság Szervezési Osztályának vezetője volt. Az 1927-es esz­tendő – a Kuomintanggal való töré­keny szövetség megszakításának éve – fordula- tot hozott politikai tevékenységében. Et­től kezdve Mao Ce-tung a kommunista rendszer megterem- téséért harcolt, és nyílt partizánháborút folytatott a Nyugat támogatását élvező Csang Kai-sek ellen.

1880. május 14-én született Oberkirchbergben.
1898-ban belépett a bajor hadseregbe, 1900-tól hadnagyként, 1904-től zászlóalj-adjutánsként szol- gált. 1908-ban főhadnagyként a bajor hadiakadé- miára került, amelynek elvégzése után századossá léptették elő. Az első világháború kitörésekor a bajor vezérkarban szolgált; 1914-ben vezérkari tisztként a bajor II. hadtesthez helyezték, ahol súlyosan meg- betegedett. Felépülését követően először a Stranz hadsereg-csoportban, majd 1917-től a bajor 8. tar- talékos gyalogsági-hadosztályban szolgált. 1918 januárjában őrnaggyá léptették elő.

A világháború végén a bajor hadügyminisztériumban dolgozott; a fegyvernyugvás utáni időszakban a Freikorps Epp tagjaként szolgált, és részt vett a ta- nácsköztársaság elleni akciókban.