A tárgyi maradványok és hivatalos jelentések mellett a '90-es években nyilvánosságra kerültek olyan dokumentumok, amelyeket Sztálin magánarchívumában találtak meg. Ezek egyike (az 553. számú titkos dosszié, eredeti, géppel írt kézirata 414 oldal, a címe: Hitlerről), amelyből a Stern 1997 áprilisában publikált, azért érdekes, mert a német koronatanúk — Otto Günsche adjutáns (ő állt az öngyilkosság pillanatában Hitler ajtaja előtt) és Heinz Linge, Hitler inasa — vallomásából éppen azokat a részeket idézi, amelyek az utolsó órák részleteiről szólnak.

A Führernek minden ismert adat és jel szerint nemcsak fizikai, de szellemi állapota is egyre romlott. 1944-1945 folyamán katonai lépéseiben már nem lehet felfedezni a realitásérzék minimumát sem. Képtelen volt szembenézni a valósággal, és attól teljesen elrugaszkodva tervezgette úgynevezett akcióit. De nem őrült meg a vég közeledtével — az általa kezdett játszmát a teljes kilátástalanság ellenére végigjátszotta.

A III. Birodalom az utolsó napokban igyekezett biztosítani Hitler politikájának folytatását. Németország kapitulációja – bár a szövetségesek közötti bizonyos súrlódások kísérték – azonban megakadályozta, hogy Dönitz és kormánya ténylegesen is átvegye a hatalmat.

Még el sem csendesedtek a harcok Berlinben, amikor Dönitz tengernagy plöni főhadiszállásán megalakult az ideiglenes kormány. A német hadsereg azonban már nem volt képes szervezett ellenállásra, a birodalom védelme már csak szétszórt, bár néha igen heves harcok sorozata volt. A hadsereg maradványai már csak azért küzdhettek, hogy kinek adják meg magukat.

1945. április 28-án a szövetséges rádióállomások beszámolnak azokról a lépésekről, melyeket „a leghűségesebbek leghűségesebbike", Himmler tett a szövetségeseknél a kapcsolatfelvétel céljából. Elkezdődik a dráma utolsó felvonása, amelyben árulás árulást követ. A megkötendő különbékéről szóló hír, amelyet alátámasztott a koncentrációs táboroknak a Vöröskereszt ellenőrzése alá helyezése, és amit Himmler a svéd Bernadotte gróf közvetítésével juttatott el, szertefoszlatta Hitler utolsó illúzióit, hogy környezetét még mindig ellenőrzése alatt tarthatja.

Bunkerében Hitler újra olvasta Nagy Frigyes történetéből azt a fejezetet, ahol Carlyle arról számolt be, hogy a porosz uralkodót a legtragikusabb pillanatban, amikor öngyilkosságot akart elkövetni, mert nem kívánta átélni hadserege vereségét, megmentette az orosz cárnő halála, és az ellene létrehozott koalíció szétesése. Hitler is erről ábrándozott, azt remélte, hogy a történelem megismétli önmagát: a kommunista Oroszország és a kapitalista Amerika közti szövetség felbomlik, és új konfliktus alakul ki a két versenytárs között, ami majd megmenti a náci rendszert.

„Soha nem adom meg magam” — mondta Hitler a háború előestéjén. Hat évvel később a szovjet csapatok Berlin kapujában álltak. Eljött az idő, hogy a führer betartsa szavát. Be is tartotta, százezrek halála árán: keleten a Vörös Hadsereg győzelmei megteremtették Berlin elfoglalásának feltételeit. Nyugaton a német arcvonal véglegesen összeomlott, a Ruhr-vidéki hadműveletet követően az angolszász csapatok gyorsuló ütemben törtek kelet felé. A német hadsereg alig tanúsított ellenállást, minden létező erőt Berlin alá irányítottak a szovjetek ellen.

És most essen szó egy másik igen furcsa – persze ez is német – repülőgépről. Amikor 1937-ben a német Légügyi Minisztérium (RLM) pályázatot írt ki egy egymotoros, jó kilátással rendelkező megfigyelőgépre, a Blohm und Voss – bár nem hívták meg – mégis részt vett a pályázaton. És hogy eleget tegyenek a jó kilátás követelményének, Richard Vogt egy szokatlan, aszimmetrikus elrendezésű gépet tervezett; a személyzet a külön kabinban a szárny egyik, a vezérsíkok és a motor a másik, nagyobb felén kapott helyet.

A He-219-est a Luftwaffe legjobb éjszakai vadászaként említi a szakirodalom, de a világháború egyik legjobb típusának is nevezhető. Egyedül az amerikai Northrop P-61 "Fekete özvegy" volt az, amely hasonló harci tulajdonságokkal rendelkezett. A He-219-es gyors és fordulékony volt, valamint jelentős tűzerővel rendelkezett. Ez volt a Luftwaffe egyedüli olyan dugattyús motoros éjszakai vadászgépe, amely sebességével felvehette a versenyt a brit Mosquitoval.

Korszerű megoldás volt a felső gépágyúk ferdeszögű irányításának lehetősége, a kormányoz- ható orrkerék; egyben ez volt az egyik első széria harci gép, amelyet katapultüléssel szereltek fel, és valószínűleg az első, amelynek személyzete rá is kényszerült annak használatára.

A második világháború egyik legérdekesebb és legszokatlanabb légcsavaros konstrukciója volt, amely azonban sohasem tudta a gyakorlatban érvényesíteni kimagasló harci képességeit. A kétmotoros gép igen különleges kialakítású volt: az egyik motor az orrban, a másik pedig a farokrészben kapott helyet; ez a húzó-toló kialakítás tette lehetővé, hogy a típusnál nem volt gyorsabb légcsavaros gép a háború folyamán, de technikai bonyolultsága és kevés legyártott példány miatt számottevően nem befolyásolhatta a harcok menetét.