Az írországi katolikus nemesi családból származó Stomm Marcel 1890. december 24-én született Vácott. 1905-ben a pécsi honvéd hadapród-iskola elvégzése után, 1908-ban sikeresen felvételizett a Ludovika Aka- démiára, amelyet 1911-ben rangelsőként végzett el.

Hadnagyként a kassai 9. honvéd gyalogezrednél kezdte pályafutását; majd 1913-ban letette a honvéd felső tiszti tanfolyam vizsgáit. Harcolt az I. világháborúban, majd a Honvédelmi Minisztériumban végzett elemző munkát, főleg a leszerelés kérdéseivel és a magyar haderő hely- zetének reális felmérésével foglalkozott. 1924–27 között a Ludovikán tanított harcászatot; 1931-től Londonban, majd Washingtonban katonai attasé; 1934-től itthon ezred-, dandár-, majd hadosztályparancsnok .

Egységeivel részt vett a felvidéki és a délvidéki bevonulásban is. Vezérőrnagyi rangban, 1942. december 5-én lett a Donnál harcoló magyar III. hadtest parancsnoka, majd öt hónapon belül a negyedik vezénylő tábornoka. Az 1943 januári szovjet támadásig alig egy hónapja volt megismerni a magyar arcvonal északi szárnyán álló hadtestét és a szovjet hadszíntér sajátos viszonyait. A gyors ütemben kibontakozó szovjet támadás elvágta a magyar Ill. hadtestet a magyar 2. hadseregtől; a hadtest ezért 15-én reggel a német 2. hadsereghez került, a német 57. gyalogoshadosztály parancsnoka, Friedrich Siebert altábornagy alárendeltségébe.

Az erőszakos német altábornaggyal szemben Stomm, aki az alárendeléskor „csak" ve- zérőrnagy volt – február 1-én altábornagy – nem tudta kellő eréllyel képviselni hadteste érdekeit. Helyzetét súlyosbította, hogy a hadtest vezérkari főnökétől, a fogságba esés elől február 3-án öngyilkosságot elövető Sárkány Jenő vezérkari ezredestől nem kapott segítséget a rendkívüli nehéz körülmények közötti vezetéshez, még kevésbé a németek erőszakosságával szemben.

A kilátástalannak ítélt helyzetben 1943. február 1-i parancsában – a magyar hadtörté- netben egyedülálló módon – feloszlatta hadtestét. Egy kisebb csoporttal megkísérelte a hátrajutást, de két nappal később szűkebb törzsével együtt, elfagyott lábakkal fogságba esett; mindkét lábát amputálni kellett. Csak 1951-ben térhetett haza, ahol koholt vádak alapján előbb halálos ítélet, majd börtönbüntetés várt rá. Vácról 1956. augusztus 6-án szabadult – és élhetett még 12 évet Budapesten. 1968. április 25-én bekövetkezett halála után, 1989-ben rehabilitálták. Emlékiratai 1990-ben jelentek meg.

A hadifogságban hajlandónak mutatkozott egy „Magyar Légió” felállítására, jól emlékezve a Csehszlovák Légió 1918/19-es döntő szerepére az új állam megalakításában. De feltéteket szabott: lojálisnak kell maradni Horthy kormányzóhoz; a Légió irányításába és alkalmazásába a Szovjetunió nyugati szövetségei is beleszólhassanak; csak doni frontkatonákból állítsák azt össze (szökevényeket és emigránsokat zárják ki); magyar csapatok ellen ne vessék be őket; végül felszerelésük és fegyverzetük a szovjet csapatokkal azonos minőségű legyen. Az oroszok a feltételeket elutasították.