Katolikus családban született 1906-ban egy belga kisvá­rosban, Bouillonban. Már gimnazista korában Charles Maurras, a monarchia és abszolu­tizmus francia teoretikusának hatása alá került; 1924-ben belépett a Belga Katolikus Ifjúság Egyesületébe. A löweni egyetemen folytatott tanulmányai idején a katolikus rohamcsapatok élén számos, az „istentele- nek" ellen szervezett utcai akcióban vett részt, de jogi tanulmányait soha sem fejezte be.

1930 őszén Degrelle egy kis katolikus kiadó, a „Rex" igazgatója lett; vezetésével a vállalat villámgyor­san növekedett. 1933-ban már két heti- és két napilappal rendelkezett. Ekkor alapvető fordulat következett be Degrelle meggyőző­désében: lapjai hevesen támad- ták a Degrelle véleménye szerint „vénekkel teli" és „programjában túl archaikus" belga katolikus pártot.

A kiadó Brüsszelbe költözött, a cég pedig fa­siszta ihletésű szervezett mozgalommá ala- kult – így született meg 1935-ben a rexizmus, amely az akkori belga gazdasági válságot is kihasználta hírneve és támoga­tottsága növelése érdekében. Kapcsolatba lépett Mussolini Olaszországával; az olasz „fasiszta testvér" pénzügyi támogatást kül­dött (Ciano gróf 250 000 lírát említ). Deg­relle a parlamenti választásokra készülve erőteljes kampányt indított, és 1936. május 24-én elnyerte a szavazatok 11,5 %-át. A három évvel későbbi választáson azon­ban már csak 4 képviselői helyet sikerült megszereznie a szavazatok 4,44 %-ával.

Ekkor tiltakozásként határozottan németbarát politikába kezdett. A belga hatóságok 1939 végén a hitleri Németországgal fenntartott kapcsolatai miatt internálták. A franciaor­szági Vernetben tartották fogva, ahol saját szavai szerint „csak a véletlennek köszön­hette, hogy elkerülte a halált". Hitler sikeres nyugati hadjárata azonban meg­hozta neki a szabadsá- got. Visszatért Belgi­umba, és a németekkel való együttműködés egyik legelkötelezettebb híve lett. 1940 októberének má­sodik felében beadvánnyal fordult a német nagykövetség- hez, ebben V. Károly császár „Alsó-Germániájá"-nak helyreállítását követelte, valamint Észak-Franciaország és Hollandia hozzá­csatolását egy új Nagybur­gundiához, de válaszra sem méltatták.

Önként belépett a né­met hadseregbe; 1941-től részt vett a Szovjetunió elleni harcokban – előbb, mint a vallon légió közkatonája – majd a Waffen-SS-be került, ahol Standartenfüh- rer (ezredes) rangot ért el; 1944. február 13-án az 5. „Vallónia" önkéntes SS rohamdandár parancsnokává nevezték ki. Néhány nap múltán, február 20-án a Cserkaszi, majd a Narva környéki harcokért megkap­ta a lovagkeresztet, augusztus 27-én pedig a tölgyfalombot is.

A dandárt 1944. október 19-ével SS-önkéntes gránátoshadosztállyá minősítették, és Deg- relle ennek élén élte meg a III. Birodalom, és vele álmai összeomlását. Sikerült – állítólag Albert Speer miniszter He-111-es gépén – el­menekülnie, de az 1500 mérföldes út során üzemanya­ga elfogyott, és gépe a spa­nyol partok közelében a tengerbe zuhant; Degrelle súlyosan megsérült. Bel­giumban távollétében ha­lálra ítélték, de a spanyo­lok nem vála- szoltak a ki­adatási kérelemre. Előbb menedékjogot, majd 1954-ben José León Ramírez Reina néven spanyol állampolgárságot kapott.

Évek múltán Degrelle egyre magabiztosabbá vált, és az európai neonáci mozgalmak eleven jelképüknek tekintették. Andalúziai villája az SS – „Európa utolsó lovagrendje" – múzeumává és találkozóhelyévé vált, részt vett új szélsőjobboldali szervezetek találkozó- in. Haláláig a holokausztot és az emberiség ellen elkövetett bűnöket tagadók táborának prominens alakja maradt.

1994. március 31-én halt meg szívrohamban egy Malaga környéki kórházban. Halála előtt néhány nappal még részt vett egy konferencián, amelynek tár­gya a „Nagy Károly hatal- mához és a Római Birodalom Európájához való visszatérés re­ménye" volt.