Katolikus családban született 1906-ban egy belga kisvárosban, Bouillonban. Már gimnazista korában Charles Maurras, a monarchia és abszolutizmus francia teoretikusának hatása alá került; 1924-ben belépett a Belga Katolikus Ifjúság Egyesületébe. A löweni egyetemen folytatott tanulmányai idején a katolikus rohamcsapatok élén számos, az „istentele- nek" ellen szervezett utcai akcióban vett részt, de jogi tanulmányait soha sem fejezte be.
1930 őszén Degrelle egy kis katolikus kiadó, a „Rex" igazgatója lett; vezetésével a vállalat villámgyorsan növekedett. 1933-ban már két heti- és két napilappal rendelkezett. Ekkor alapvető fordulat következett be Degrelle meggyőződésében: lapjai hevesen támad- ták a Degrelle véleménye szerint „vénekkel teli" és „programjában túl archaikus" belga katolikus pártot.
A kiadó Brüsszelbe költözött, a cég pedig fasiszta ihletésű szervezett mozgalommá ala- kult – így született meg 1935-ben a rexizmus, amely az akkori belga gazdasági válságot is kihasználta hírneve és támogatottsága növelése érdekében. Kapcsolatba lépett Mussolini Olaszországával; az olasz „fasiszta testvér" pénzügyi támogatást küldött (Ciano gróf 250 000 lírát említ). Degrelle a parlamenti választásokra készülve erőteljes kampányt indított, és 1936. május 24-én elnyerte a szavazatok 11,5 %-át. A három évvel későbbi választáson azonban már csak 4 képviselői helyet sikerült megszereznie a szavazatok 4,44 %-ával.
Ekkor tiltakozásként határozottan németbarát politikába kezdett. A belga hatóságok 1939 végén a hitleri Németországgal fenntartott kapcsolatai miatt internálták. A franciaországi Vernetben tartották fogva, ahol saját szavai szerint „csak a véletlennek köszönhette, hogy elkerülte a halált". Hitler sikeres nyugati hadjárata azonban meghozta neki a szabadsá- got. Visszatért Belgiumba, és a németekkel való együttműködés egyik legelkötelezettebb híve lett. 1940 októberének második felében beadvánnyal fordult a német nagykövetség- hez, ebben V. Károly császár „Alsó-Germániájá"-nak helyreállítását követelte, valamint Észak-Franciaország és Hollandia hozzácsatolását egy új Nagyburgundiához, de válaszra sem méltatták.
Önként belépett a német hadseregbe; 1941-től részt vett a Szovjetunió elleni harcokban – előbb, mint a vallon légió közkatonája – majd a Waffen-SS-be került, ahol Standartenfüh- rer (ezredes) rangot ért el; 1944. február 13-án az 5. „Vallónia" önkéntes SS rohamdandár parancsnokává nevezték ki. Néhány nap múltán, február 20-án a Cserkaszi, majd a Narva környéki harcokért megkapta a lovagkeresztet, augusztus 27-én pedig a tölgyfalombot is.
A dandárt 1944. október 19-ével SS-önkéntes gránátoshadosztállyá minősítették, és Deg- relle ennek élén élte meg a III. Birodalom, és vele álmai összeomlását. Sikerült – állítólag Albert Speer miniszter He-111-es gépén – elmenekülnie, de az 1500 mérföldes út során üzemanyaga elfogyott, és gépe a spanyol partok közelében a tengerbe zuhant; Degrelle súlyosan megsérült. Belgiumban távollétében halálra ítélték, de a spanyolok nem vála- szoltak a kiadatási kérelemre. Előbb menedékjogot, majd 1954-ben José León Ramírez Reina néven spanyol állampolgárságot kapott.
Évek múltán Degrelle egyre magabiztosabbá vált, és az európai neonáci mozgalmak eleven jelképüknek tekintették. Andalúziai villája az SS – „Európa utolsó lovagrendje" – múzeumává és találkozóhelyévé vált, részt vett új szélsőjobboldali szervezetek találkozó- in. Haláláig a holokausztot és az emberiség ellen elkövetett bűnöket tagadók táborának prominens alakja maradt.
1994. március 31-én halt meg szívrohamban egy Malaga környéki kórházban. Halála előtt néhány nappal még részt vett egy konferencián, amelynek tárgya a „Nagy Károly hatal- mához és a Római Birodalom Európájához való visszatérés reménye" volt.