Az egyik legnagyobb angol név viselője, Sir Winston Leonard Spencer Churchill, Malborough hercege a II. világháború kitörésekor 65 éves volt, és igen hosszú, változatos politikai pályára tekinthetett vissza. Pálya- futása 1900-ban kezdődött, amikor a Konzervatív Párt támogatásával alsóházi képviselővé választot- ták. Kilencszer volt miniszter, vezette a belügyi, a tengerészeti, a hadügyi és a pénzügyitárcát.

Útja a miniszterelnöki székhez sikereken és bukáso- kon át vezetett. Tekintélye a harmincas évek végén zuhant a legmélyebbre; de fellépése az appeasement (Chamberlain megbékítési politikája) és a müncheni szellem ellen segítették a bizalom visszaszerzésében. A háború kitörésekor tengerészeti miniszterként vett részt a háborús kormány megalakításában.

Erős egyénisége, stratégiai és politikai tapasztalatai, kimeríthetetlen energiája és kép- zelőereje miatt személye döntően befolyásolta a II. világháború történetét. Parancsai, tervezetei és előkészületei egyre szaporodtak; ő volt az értelmi szerzője számos nagy hadműveletnek Skandináviában, a Botteni-öbölben, a norvég partoknál vagy Francia- országban. Foglalkozott a tengerpartok védelmének fejlesztésével, a német hadihajók elleni harc fokozásával. Ebben az időben megnyerte az együttműködéshez Chamberlain miniszterelnököt is, akivel szemben — elsősorban vérmérsékletük különbözősége miatt — régóta ellenzékben volt. 1939 szeptemberétől 1940 áprilisáig tekintélye a közvélemény és a politikusok körében egyaránt nőtt. Amikor 1940 májusában a parlament felfogta a norvég hadjáratban elszenvedett vereség méreteit, válság tört ki. Chamberlain lemondá- sa után a király május 10-én magához hívatta Churchillt és felszólította a nemzeti egység kormányának megalakítására.

Miniszterelnökként már első beszédében bejelentette, hogy lesznek nehézségek, kudar- cok, számítani kell a nélkülözésre is. Ezekkel nyerte meg az egész nemzetet: „Nem tudok nektek semmi mást ígérni, csak vért, verejtéket és könnyeket", majd hozzátette: „Azt kérditek, mi a politikánk. Ezt felelem: minden erőnkkel folytatni a háborút tengeren, szárazföldön és levegőben. (...) Azt kérditek, mi a célunk. Ezt felelem: győzelem mindenáron; győzelem a fé- lelem dacára; győzelem, bármilyen hosszú és nehéz út vezet hozzá, mert nélküle nincs élet." Rendíthetetlen bizakodása 1940 nyarának drámai óráiban a nemzetet testesítette meg, s a nemzet fenntartások nélkül követte.

Miniszterelnökként továbbra is türelmetlen és szeszélyes, gyakran goromba, sőt egyene- sen brutális volt. Sok munkatársa érezte úgy, hogy rendkívül nehéz együtt dolgozni vele. Csak kevesen bírták ki mellette, de mindenki látta zsenialitását is. 1941-ben a Szovjetunió elleni német agresszió hírére Churchill azonnal segítséget ígért Sztálinnak, akit természe- tes szövetségesének tartott. Elérte, hogy a szövetséges hadsereg partra szálljon Észak- nyugat-Afrikában, majd onnan Szicíliában és az Appennin-félszigeten is. Úgy vélte, hogy a szövetségeseknek a Balkánon kell megvívniuk döntő harcukat a németekkel. A Francia- ország felőli támadás Roosevelt döntése volt.

A háború után 1945 júliusában a Konzervatív Párt elvesztette a választásokat; Churchill ekkor lemondott. Amikor 1951-ben a Konzervatív Párt újra nyert, Churchill ismét minisz- terelnök lett. 1955-ig töltötte be ezt a tisztet, ekkor, 81 évesen végleg visszavonult az aktív politizálástól. 1965. január 24-én, pontosan 70 évvel édesapja után hunyt el Londonban.

Egy jóval teljesebb, részletesebb életrajz itt olvasható a Wikipédián.